Frontokkal határos

Igen, Magyarországról van szó. A honfoglaló magyarok területére a Kárpát-medencében mindig is fájt a foguk a különböző hatalmaknak. Vagy elfoglalni akarták, vagy felvonulási terepnek használni. A halban, vízben, állatokban gazdag, kitünő termőfölddel, hegyekkel, erdőkkel, ásványkincsekkel rendelkező ország sokak számára tehát vonzó hely volt. Az éppen berendezkedő magyar honfoglalók elleni első támadás, a pozsonyi csata 907. július 4. és 7. közé tehető időben zajlott, amikor a főként bajor haderőt mozgósító keresztény Keleti Frank Királyság és a pogány Magyar Fejedelemség összecsapott. 

A  magyar fennhatóság területe 907-re nyugat felé már megközelítette a mai Ausztria területén lévő Enns folyó vidékét és magába foglalt olyan területeket, melyek odáig a Keleti Frank Királyság részét képezték. Ezért a frankok, de főképp a bajorok döntő katonai csapást akartak mérni a magyarokra, hogy megsemmisítsék vagy jelentősen kiszorítsák őket a Pannoniai őrgrófság területéről. A csatát a magyarok ellen elsősorban a bajor sereg vívta, de megsemmisítő vereséget szenvedett. Az ütközetben Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. Szinte a teljes bajor nemesség és számos keresztény pap életét vesztette a csata során. A magyarok ezzel újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar határvonal lett és a honfoglalás lényegében e csatával fejeződött be véglegesen. A korabeli források szerint a pozsonyi csatában vesztette életét a sereget vezető, hősiesen harcoló Árpád fejedelem és három idősebb fia. Aventinus, a bajorok évkönyvében ezt írja a 907-ben lezajlott csatáról: 

A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.  A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

Érdekes módon ezt a fényes magyar győzelmet nem nagyon hirdették a magyar történetírók sem a kiegyezés kori történelem könyvekben, sőt a kommunizmus negyvenöt éveiben egyenesen elhallgatták. Az előző időszakban belejátszott a német-osztrák-magyar kutya-macska barátság, míg a Rákosi-Kádár féle kommunista ideológusok jónak látták elültetni a magyarokban, hogy ,,merjünk kicsik lenni!” Ezt a gondolatot máig ápolják a magyar balliberális politikusok. Sőt, azt az érzést is igyekeztek elültetni a marxista történészek, hogy Magyarországnak csak vesztes háborúi voltak. Vagyis a magyarok katonailag nem érnek semmit.

A magyar királyság Szent István uralkodásától Közép-Európában területileg, katonailag, gazdaságilag nagyhatalomnak számított és az Anjoukon, Károly Róberten, Nagy Lajoson át egészen az utolsó reneszánsz királyunk, Hunyadi Mátyás haláláig alig mertek velünk a környező hatalmak ujjat húzni. Igaz, többször próbálkoztak. A krónikák szerint 1068 körül  a „kunok” betörtek Magyarországra. Egyes vélemények szerint ezek az úzok voltak, mások „Gyula kun vezér” nevéből a besenyő Jula törzsre gondoltak, de talán egy vegyes nomád csapatról volt szó, miután az úzok is végzetes vereséget szenvedtek néhány évvel azelőtt Bizánctól. Géza és László herceg Kerlésnél szétverték a behatolókat. A sokszor idegen gyűlőlettel vádolt  magyarok végül is a kunokat befogadták és letelepítették.

Aztán 1071-ben Nándorfehérvár (mai Belgrád)felől  besenyők törtek be a Szerémségbe. Salamon magyar király és Géza herceg erre megostromolták Nándorfehérvárt, aminek védői, bolgárok és görögök a besenyőket hívták segítségül, akiket azonban a magyarok tőrbe csaltak, és levágtak. Egyébként a besenyők egy részét is letelepítették, miközben beolvadtak a magyarságba. Egyedül az 1241-es tatárjárás ingatta meg a magyar királyságot, ami aztán olyan tanulságokkal járt, hogy IV. Béla király  kiépíttette kőből a magyar várrendszert és megerősítette, modernizálta a királyi sereget. Szent István után újra fel kellett építeni az országot. A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy a mongoloknak nemcsak a magyarok nem tudtak ellenállni, de Batu kán seregei szétverték előbb az orosz, majd az egyesített német-lengyel haderőt is. Egyszóval elmondható, hogy Magyarországot a történelmünk folyamán, a 150 éves török hódoltság alatt sem puha kezű, idegen szívű gyáva népség védte, hanem bátor férfiak – olykor nők is -, akik körömszakadtáig harcoltak hazájukért, akár a végvári harcokat, a Zrínyiék hősi küzdelmeit, a Rákóczi szabadságharcot vagy az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot említem. Szokás volt hangoztatni eddig a magyar történetírók lekicsinylő megállapításait, miszerint nem nyertünk 1490 után egyetlen győztes csatát sem. Ez tényszerűen sem volt igaz. Számos győztes csatánk volt, de végül a túlerő, a nagyhatalmi szövetségi rendszer, először a német-osztrák, majd az osztrák-orosz számbeli főlény győzött.  

A vesztes Nagy Háború után Trianon által kis ország lettünk és ez csak fokozódott a II. világháborúval, a nagyhatalmak osztozkodásával (Teheráni konferencia, Jaltai amerikai- angol – szovjet egyezmény), majd az azt követő  Párizsi békeszerződéssel, ami nemcsak ezer éves területeink, magyar lakosságunk egyharmadának elrablását szentesítette, de hosszú időre elvesztettük szabadságunkat is, mivel szovjet megszállás alá kerültünk.

A kérdés az, hogy miért volt szükség erre a rövid történelmi áttekintésre? Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a történelem megismétli önmagát? Vagy azt, hogy a magyar mindig magyar maradt és szabadságszerető érte megharcoló nép? Avagy azt, hogy máig frontország vagyunk, mondhatjuk frontokkal határos és az 1990-es rendszerváltás óta újra ugyanazok a nagyhatalmak akarják játékszerévé tenni Magyarországot? Mind a három igaz megállapítás. Nem volt könnyű az elmúlt 34 év. Az első pillanattól, szinte az első szabadon választott parlament és kormány működésétől kezdve veszélybe került Magyarország, fenyegetett helyzetbe érezhettük, érezhetjük magunkat.

Kezdjük a délszláv háborúval. Az első jobbközép  Antall-kormánynak meg kellett küzdenie a biztonságért. Jugoszlávia felbomlása nem zajlott békés uton. Politizálásunkat meghatározta az, hogy Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában jelentős magyar kisebbség él. Antall József miniszterelnök első parlamenti expozéjában kifejezte, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát, mert a világ különböző tájain élő magyarok akiknek egy a nyelvük, a kultúrájuk, azok egy nemzetet képviselnek. Ez eszmeiség határozta meg 1990-ben az első keresztény, konzervatív pártszövetségben (MDF, FKGP, KDNP) felállt kormány gondolkodását. Ez azért volt fontos, mert előtte negyvenöt évig a határon túli és az emigrációban élő magyarok létét még megemlíteni sem volt szabad. Azért ennek kimondásához kellett bátorság. Az Antall-i szomszédsági külpolitikát minden szempontból meghatározta a kisebbségben élő magyarok érdekvédelme. Hosszas előkészületek és egyeztetések után 1991. szeptember 3-án Antall József miniszterelnök Szabadkán találkozott Ante Markovic jugoszláv szövetségi kormányfővel. A tárgyalás középpontjában a jugoszláv háborús helyzet, az ország gazdasági állapota, a baranyai harcok, a Magyarországra menekült tízezrek kérdése, valamint a magyar kisebbség helyzete állt. 

Antall semmiképpen sem akart belekeveredni a délszláv testvérháborúba és hangsúlyozta, hogy a helsinki záróokmány és a Párizsi Charta szellemében szó sem lehet a határok erőszakos megváltoztatásáról. Ugyanakkor aláhúzta, hogy a kisebbség jogainak védelme mellett támogatja a személyi autónomia érvényesülését. Persze ebből alig valami valósult meg. Kérte azt is, hogy magyar tartalékosokat aránytalanul magas létszámban ne hívják be a jugoszláv néphadseregbe és a magyarokat hagyják ki a délszláv népek konfliktusából. A magyar kormány nevében Für Lajos honvédelmi miniszter még azt is kiemelte, hogy 

a magyar nemzet fogalma a Kárpát-medencében nemcsak a Magyar Köztársaság lakosságára vonatkozik, hanem a magyar nemzet fogalma a közös nyelv által összekötött egységes nemzetet jelenti, amelynek egyharmada a trianoni béke következtében kisebbségi sorba került…s fontos a kisebbségek fennmaradásának garanciái.

Antall külpolitikája tehát törékeny mezsgyén haladt. Tudjuk, hogy az eldurvult délszláv háború nem volt tekintettel a magyar érdekekre, a magyar kisebbségre. Sőt néhány helyen üldözöttek lettek. Horvátország függetlensége kikiáltásának másnapján, 1991. jnius 26-án a zömében magyarok és horvátok lakta szlavóniai Szentlászlót és Kórógyot a környező szerb falvak felől  a szerb hadsereg megtámadta. A véres ütközet 152 napig tartott, a Horvát Nemzeti Gárdát Mihalik István és Kocsis László parancsnokok vezették, végül is az aknavetőkkel, tankokkal szétrombolt két falut a magyarok és horvátok feladták. Közel voltunk tehát ahhoz, hogy Magyarországot is bele húzzák a háborúba. Ez azért nem sikerült, mert az Antall-kormány diplomáciája a békés megoldások talaján állt, bár ennek érvényesítését megnehezítette az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A nemzetközi közösség 1992 elején elismerte Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina függetlenségét, de a Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláv köztársaságot nem. A háború még évekig eltartott, de a horvátokkal és a szlovénokkal a magyar politika hamar megtalálta a szót. S ez volt a legfontosabb, mert a jobboldali kormány nem akarta, hogy a front Magyarországra is áttevődjék. A szerbek különböző provokációkkal -légtér megsértése, Barcsra dobott kazettás bombák -próbálták rontani a magyar-szerb viszonyt, de Antall József ragaszkodott a problémák diplomáciai megoldásához. A szerbekkel való viszony 1993-tól kezdődően aztán fokozatosan javult.

A mai helyzet, az ukrán-orosz háború és a délszláv háború kísértetiesen hasonlít egymásra. Akkor nyolcvanezren menekültek át Magyarországra – a magyarok mellett több ezer szerb, horvát is-, de Antalléknak következetes menekült politikája volt:nemzetiségétől függetlenül mindenkit befogadtak és a menekültek egyenlő bánásmódban részesültek. A háború elől menekülők szállást, élelmet, munkát kaptak, a gyerekek iskolákba kerültek. Ez a fajta befogadási magatartás máig így működik. Ukrajnából a háború elől menekülő több százezer család – ha ideiglenesen is-, de szállást, ételt kap és utazási kedvezménnyel utazhat tovább más országokba. Több tízezren azonban Magyarországon maradtak. Lehetőségük van az elhelyezkedésre és gyermekeik iskoláztatására is. Az Orbán-kormány menekült politikája Magyarország történetében a legnagyobb humanitárius akciónak tekinthető.  Ám ennek nyoma sincs a nemzetközi statisztikákban.

A nemzeti kormány  több mint egymillió ukrán  áthaladását engedélyezte Magyarországon, és ennek következtében több tízezer ukrán él Magyarországon, „akiknek mi adunk munkát.”

A magyar kormányfő, Orbán Viktor többször kifejezte, hogy ,,Magyarország a magyaroké, de mi mégis hajlandók vagyunk az ukránoknak munkát adni, mert gondban vannak.” A magyar humanitárius politika Európában példaértékű. Érdekes, de sem a szerbek a délszláv háború idején, sem az ukránok a két éve folyó háború alatt nem voltak hálásak a magyar  gesztusért. Sőt Brüsszel, az Európai Unió sem értékeli a magyar segítség nyújtást. Ők csak a millió számra Európába érkező illegális migránsokat támogatják.

Egyet le kell szögeznünk. A keresztény, nemzeti politika sok évtizedes múltra tekint vissza. A második világháború alatt százezreknek adtunk menedéket – lengyeleknek, Európa különböző részeiből, a nácik elől ide menekülő zsidóknak, másként gondolkodóknak- egészen 1944. március 19-ig, a német megszállásig. Ez mélyítette el a több mint ezer éves lengyel-magyar barátságot. A jobboldali kormányoknak, a magyar nép segítség nyújtásának hagyományai vannak s ez jogfolytonos. Ezt tette az Antall-Boros kormány és ezt teszi az Orbán-kormány. Nem így, az úgynevezett baloldalon. Idegenkednek a határainkon túl élő, kisebbségi sorsba kényszerített magyaroktól, akadálynak, gátnak érzik őket, elsőként tiltakoztak a kettős állampolgárság megadása ellen. A magyarság identitás érzésének erősödését egyenesen veszélyesnek érzik. A magyar globalista baloldal hagyományai Kun Bélához, Szamuely Tiborhoz, Lukács Györgyhöz, Rákosi Mátyáshoz, Gerő Ernőhöz és Aczél Györgyhöz, Kádár Jánoshoz vezethetők vissza. Ők hatalmukkal soha nem a magyar népet szolgálták, nem a magyar érdekeket védték, hanem mindig külföldi érdekeket képviselték. Egykor Lenin, Sztálin, azaz Moszkva érdekeit tartották fontosnak, most Brüsszel és a háttérhatalom érdekei a fontosak számukra. Ez a mai magyar úgynevezett baloldal a  többsége jobb-és baloldalon háború ellenes, migráns – és gender ellenes. A DK, a Momentum, az MSZP és a Párbeszéd megmaradt része háborúpárti, nem különben a semmiből  felszínre került ,,Tiszapárt” és a Kétfarkú Kutyapárt. Ezek ugyanúgy wirtgli balliberálisok, marxisták, mint elődeik. Brüsszel, Washington kegyeit lesik, kiszolgálják bármi áron a fegyverlobbi és a pénzügyi háttérhatalom minden kívánságát. Nem véletlen, hiszen a dollármilliókért meg kell dolgozni.

Ezért nem értik, hangosan fanyalognak Orbán Viktor magyar miniszterelnök béke missziójáról, hogy Kijevbe majd Moszkvába látogatott. A magyar kormányfő uniós soros elnökként nem a báb, a kiszolgáló szerepét akarja betölteni Brüsszelben. Ő csinálni is akar valamit. Tenni akar a háború ellenében a békéért, Európa megerősítéséért. Ezért nagy az idegesség a brüsszeli bürokratáknál és az amerikai demokratáknál. A sok százezer emberáldozat nekik nem számít, nekik fontos a hatalom, a pénz, mégha ez a keresztény Európa végét is jelentheti.

Szálka a szemükben az Európában, a magyar nemzetben  gondolkodó magyar miniszterelnök. Egyre többen vállalnak szerepet, jelentős politikusok állnak ki Orbán Viktor mellett. Még az is meglehet, hogy a józan ész, és az emberiesség győzhet. 

Vagy teljesül, a kapucinus Szent Pió atya próféciája:

Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őr angyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes len ne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!