A kurucság…

…bennünk, vérünkben van a mai napig. Amióta a Kárpát-medencében létünket ismerjük, az életünk a harccal, a küzdelemmel, a hódítással, a védekezéssel, a meneküléssel, a bujdosással, majd újra s újra harcokkal telt el. Tehát nekünk ez az életforma, ez a magatartás nem ismeretlen, ugyanez folyik a XX. és XXI. században, csak más eszközökkel.

Bár, ahogy Európában alakulnak a dolgok, könnyen meglehet, hogy újra fegyverhez nyúlnak érdekcsoportok, amelyek sakkban tartják Európát és hazánkat. Sőt, elért már bennünket, két éve dúl egy testvérháború a szomszédságunkban. Éppen ezért gondolkodásunk, békepártiságunk, félve a háború eszkalációjától – esetleg egy harmadik világháborútól – a több mint ezerötszáz évnyi történelmi tapasztalatainkra épülve igyekszünk távol tartani magunkat az újabb konfliktusoktól. Amíg Európa nagy része sunnyog, elárulva nemzeteik érdekeit, kiszolgálva a globalista világ pénzhatalmi akaratát, addig Magyarország, szinte egyedüliként, szuverenitásának megőrzéséért kurucosan szembeszáll a túlhatalommal – egykor Moszkvával, most Brüsszellel és Washingtonnal – Európa és Magyarország valódi érdekeiért.

De hogy megértsük, mi dolgozik bennünk, egyediségünkben, politizálásunkban, akkor érdemes tudni, hogy kik voltak a kurucok, a vitézek, akik a Thököly-féle és a Rákóczi-szabadságharcban bátran szembe szálltak a túlerőben lévő ellenséggel, a legnagyobb európai hatalommal, a Habsburgokkal.

A teljes képet erről a korszakból a kuruc költészetből nyerhetjük. A könyv szerkesztője Erdélyi Pál 1903-ban ezt írja Kolozsvárt:

E költészetnek erős, nemzeti érzése, gazdag és szabadon alakuló formai készsége van… Irodalmi emléke a független és szabad, bár szorongó, nemzeti önállóságnak…költészetének a dicsőségesen felragyogó és szomorúságában elhanyatló szabadságnak újongása és keserűsége, dicsősége és bánata zendül meg benne, a kuruc világnak magyar lelke és hangja él és csendül meg általa.”

A kurucvilág szoros értelemben véve 1670-től 1711-ig tartott. Azaz még korábban, már Zrínyi Miklós életének utolsó évében, 1664-től, Rákócziék, Zrínyi Ilona számkivetettségének éveiben,  melyekben lassankint végképp elfoszlanak a haza megmentésének utolsó reményszálai is, s ez fél évszázadot tölt be. Legfőbb alakja e kornak II. Rákóczi Ferenc. 

A Rákóczi-szabadságharc népi hangja szólal meg a kuruc költészetben, a kezdeti győzelmi mámor és később a vereség utáni keserűség, amelynek központi eleme már akkor is a szuverenitás kivívása. Akkor a török után a legfőbb ellenség a Habsburg abszolutizmus volt. Nimród árnyékából írt kuruc vers így festi le a korabeli helyzetet:

… Idegen nemzetek/ Sok hamis hitinek,/ Álnok ajánlásának/ Tettető képzéssel, / S csalárd esküvéssel / Teljes fogadásának/ Hivén, ládd mint jártál! / Kit soha nem vártál- Rabja lől Ausztriának…”

A vers még  Kazinczy Ferenc nyelvújítása előtt született, de régies magyar kifejezései ellenére pontosan ábrázolja a hitszegést. Tudjuk, a magyar máig hisz az adott szóban. De mindig erre faragott rá. Tudnánk felsorolni a közelünkben élő más nemzeteket is, akik máig azzal jutottak előre, hogy megszegték a  szövetségesi egyezséget.

A Székelyföld című vers az erdélyi-magyar közös sorsra utal:

…Ily szörnyű romlásra, / Végső pusztulásra / Jutottál édes vérem! / Melyből, hogy te fel kelj / És vigan énekelj- / Talán soha nem érem./ Szabadulásodért / S talpra állásodért / Az Istent holtig kérem…”

Azért számos kuruc dal a Rákóczi- szabadságharc győzelmeiről, dicsőségéről szól. Ilyen a Dicsértessél tőlünk:

… Magyar vitézeknek éles fegyverekkel/ Német labanczokat ő kevilségekkel, / Prédáló ráczokat megrontád ezekkel,/ Értünk fegyverkedő magyar seregekkel… / Immár reánk derült újra szép szabadság:/ Mert győzelmeket vivutt a kurucság…/ Híres generális az öreg Vak Bottyán: / Vagyon véle mostan sok derék kapitány, / Vitéz Bezerédi, jó Ebeczky Istvány,/ Kisfaludi László, seríny Balogh Ádány…”

A nyolc évig tartó küzdelem adott egyrészt reális helyzetfelismerést, másrészt reménységet és vidámságot, például az Uram Jézus Krisztus versben:

…Rajtunk német dúl, rajtunk török jár,/ Tűz-vassal pusztul ország és határ, / Ez az istentelen német annyi kárt tött már,/ Hozzá képpest hogy mit sem tött török, sem tatár… / Bort kupámba, bort! embert a gátra!…/ Tyúkody pajtás, indúljunk rája ! / Verjük által a labanczot a másvilágra, /Úgy ad Isten békességet édes hazánkra.”

Ugye cikkemet úgy kezdtem, hogy a magyarban benne van a kurucság. De néhányunkban ott van a labancság is. Mert az akkori szójárás nemcsak az osztrák-németet nevezte labancnak, hanem az áruló magyarokat is. Ez az évszázadok alatt, napjainkig semmiben nem változott, mert itt vannak közöttünk azok a labancok, akik jó pénzért, hitetlenségért, magyar gyűlöletük okán elárulják Magyarországot. De nézzük mint írnak a kuruc dalnokok erről, amikor megírják a Pillises fejeknek verset, azaz a dalnok a papok kopaszra nyírt fejbúbjára gondol, az eszüket vesztőknek:

…Pillises fejeknek hódult magyar nemzet:/ Mire hogy magadat eszedbe nem veszed?/ Hol van régi okos hadviselő eszed, / Hogy papok igáját nyakadra ereszted?… Magyar magyart azért rontja országunkban, / Azért támad annyi had birodalmában, / Körösztyént körösztyént rontja országunkban, /Pogány örömére elfogyunk magunkban.”

A testvérharc, a katolikus klérus mohósága, a papság uralkodni vágyása gyengítette, vitte romlásba a magyarságot. De az iszlám furfangos hódítása – nem különben mostanság, amikor illegális migránsok millióinak látszólag békés térfoglalása Európában a keresztény vallás és európai civilizáció kiszorítására játszik – akkor is fejtörést okozott a magyarságnak. Voltak, ma is vannak, akik elárulják hazájukat németnek, töröknek, idegen érdekeknek.

A történelem is igazolta, hogy a haza árulói előbb-utóbb mindig elnyerték méltó büntetésüket. Ennek kiemelkedő példája, a kuruc Ocskai László brigadéros tragikus vége. Számtalan vers megörökíti ezt, de a legpregnánsabban a Kuruczok, kuruczok dal eleveníti fel ezt a történetet:

…Labancz már Ocskai: sok vitéz hadnagyi / Átkozva siratják az ő labanczságát,/ Verje meg az Isten állhatatlanságát!/ Kemény Beleznai seriny Jávorkával, / Ama Bornemissza, híres Rácz Miskával,/ Esküsznek Újvárban egymásnak kezére, / Erős esküvéssel Ocskai vesztére,/… S nyárnak hévségében, ősz sűrű ködében,/ Kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben…/Vérünk árulója, most add meg magadat!/…Viszik már, viszik már, kötve paripára, / Nyargalton-nyargalvást-viszik már Újvárba./…Írjátok furérok, irjad sereg diák-/ Vér-veres tentával a nagy szentenciát:/ Világ példájára feje elüttessék, / Várnak bástyájára karóba tüzessék./…Kár, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak, / Ilyen nagy vitéznek-lenni árulónak!/ De nem kár, hazáját, vérit eladónak / Szemeit kivájni, fekete hollónak! / – Már Ocskai László másoknak nagy példa, / Gonosz árulónak így lészen halála!”

A 18.-19. században nem sokat lamentáltak az árulók sorsát illetően. Ez történt gróf Zichy Ödönnel, az udvarhű politikussal, nagybirtokossal, akit a szabadságharc elárulásának vádjával végeztetett ki 1848-ban Görgey Arthúr haditörvényszéke.

Abban az időben nem vicceltek.

Manapság hazaárulóink fürödnek a dicsőségben, sőt hazafias cselekedetnek tartják hazánk elleni áskálódást. Magyarország kiárusítása a kommunisták, a balliberálisok szemében 1918-19 óta nem árulás a hatalom megszerzése érdekében. Ennyit romlott a morál, a haza iránti elkötelezettség néhány száz év alatt.