Az úton

A napokban ismét kezembe került a beatnemzedék leghíresebb műve, Jack Kerouac Úton című könyve. Neil Cassady íróval többször keresztül-kasul beutazták Amerikát, kelettől- a nyugati óceánig, New Yorktól Chicagón, Denveren, Kansas Cityn át egészen San Franciscóig, Los Angelesig.

A XX. század ötvenes-hatvanas évek nemzedéke, a tabudöntögetők azok a fiatalok voltak, a ,,Vert” nemzedék, akik nem akartak már háborúzni, békét akartak, távol a konzervatív világtól élni akarták az életet, legyen szó a kábítószerezéstől a féktelen szabad szexig, mindent akartak. A beat tehát, a ,,szakadt” jelentésével együtt az új világérzékelés kiindulópontja volt a zenében, az irodalomban és más művészeti ágazatokban is, ami hozott jót is rosszat is.

Az úton az akadály nélküli végtelen szabadságot, mindennek a megismerését, a konvenciók eltörlését jelentette az öltözködésben, viselkedésben egyaránt, egyáltalán az ember önmagát próbálta ki. S ezt az amerikai álmot, az Egyesült Államok megadta. Mindezek aztán bele torkolltak a mindenfajta háború tagadásába- dél-koreai, vietnámi-, a szélsőséges drogfogyasztó hippizmus igenlésébe, az 1968-as lázadásba, az eddigi megszokott konvenciók feladásába, a morál, a hagyományok, a nemzeti identitás feladásába, amely máig tart. Akkor, amikor Kerouac írta a könyvét és barátjával Neal Cassadyval és a Cadillacükkel őrült sebességgel száguldozták be Amerikát, talán maga sem gondolt arra, hogy mire jut a XXI. század elejére a ma nemzedéke, hogy miként fut feltartózhatatlanul a zsákutcába, a maguk által épített betonfalba.

S persze most gondolok én is arra, hogy milyen volt a mi 1950-es, 60-as évek nemzedékünk, akiknek nem voltak végtelen szabad útjaik, aknamezők, vasfüggöny, elektromos drótkerítés állta szovjet katonai megszállással a szabadság, a megismerés világát. Mi ahhoz a közép-kelet európai nemzedékhez tartozunk, akiknek gondolat-és szólásszabadságát korlátok közé szorították, akiknek eszükbe sem juthatott, nemhogy a Cadillac, de még Trabanttal sem száguldozhatták be legalább a Kárpát-medencét, magyar őseink fegyverrel, joggal megszerzett földjét, hogy meglátogathassuk, eszmét cserélhessünk a Magyarországtól elszakadt székely-erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, ne adj isten burgenlandi testvéreinkkel. Tájékozatlanabbak kedvéért mondom, hogy csak politikailag feddhetetlen magyarok utazhattak évente egyszer a szomszéd szocialista országokba, Nyugatra pedig csak 30 dollárral a zsebünkben három évenként egyszer.

A mi utunk más volt, mint a korabeli Kerouac-féle fiatalság útjai. Nekünk az jutott, hogy harcoltunk a szabadságunkért a kommunizmus diktatúrája ellen 1956-ban, elviseltük a kivégzéseket, a börtönt, a különlegesen zárt munkatáborokat, a féktelen terror árnyékában ,,alámerültünk”, hogy túléljük a lehetetlent. Nekünk rendőrök életlen ollóval nyírták a beat frizúránkat, szakállainkat leborotválták, gumibotoztak, csizmás lábbal rugdostak, ha rossz szemmel néztünk rájuk vagy vissza mertünk szólni. A gondolatrendőrség, a szigorúan ellenőrzött mondatok meghatározták a rendszerváltozásig (1990) az életünket, hogy ne jelenjenek meg olyan művek, mint az Úton vagy Allen Ginsberg Üvöltése, a mindenkori fiatalság szabadságának igenlése. Jack Kerouac könyvét jellemzően a nagy amerikai író, Walt Whitmann szavaival ajánlja barátainak, két írótársának Neal Cassadynek és Allen Ginsbergnek:

Camerado, nyújtom a kezem!

Nyújtom pénznél drágább szerelmemet,

A tiéd vagyok szentbeszéd s törvény nélkül:

Adod-e magad énnekem? jössz-e utazni velem?

Egymáshoz tartozunk-e, míg élünk?

Ez valahol Kerouac arspoeticája is volt: a barátság, a bajtársiasság, az együvé tartozás, a tiszta szerelem, az utazás, a gondolat szabadságának végtelensége. De térjünk vissza a mába.

Mi az, ami megvalósulhatott nálunk és ott? Jó-e, hogy mi magyarok nem élhettük át az akkori Nyugat féktelen szabadságát? Erre választ adni biztos történelmietlen lenne. Azt innen látjuk, hogy az ő útjuk a genderen, az lmbtq-n, az emberi erkölcs, az emberi kapcsolatok, a történelmi múlt, a hagyományok, a keresztény vallás teljes feladásába torkollott. A amerikai álom jelenleg a minden jó, a minden tagadásába fullad bele.

S a mi utunk hogyan áll? Ha őszinte akarok lenni még nem dőlt el. Mindenesetre morálisan jobban állunk a nagyon megterhelt múlt ellenére is, mint nyugati embertársaink. Mi már döntöttünk, a többség választott. Nem kell parttalan vitát folytatni a gender-és lmbtq lobbi szabadon engedéséért, a korlátlan színes világ beengedéséért, magyar történelmi múltunk, gyökereink feladásáért. Viszont válaszút előtt áll ez az új generáció. S ez nemcsak a mindenkori kormányok feladata. Ez az időstől a fiatalokig tartó nemzedékek felelőssége is. Hagyjuk-e teljesen beépülni a telekommunikáció, az internet, a gépiesség rideg világát az életünkbe vagy ellent tudunk állni. Képesek leszünk-e újra könyveket elolvasni, elemezni, egy-egy gondolatot megrágni vagy sutba hajítjuk, hagyjuk porosodni a még meglévőt a könyvespolcokon? Hagyjuk, hogy a történelmi tájékozatlanság, tudatlanság, műveletlenség, faragatlanság uralkodjék felettünk vagy valóban akarunk sorsunk fordítói lenni, hogy újra megtudjuk kik vagyunk, honnan jöttünk, mit szeretnénk?

Ennek hiánya ma már élő veszély, ahogyan szokták mondani: rögvalóság. A gyermek, a fiatal, sőt a középkorú nemzedékek alig tudják, hogy végül is hogyan maradhattak meg itt a Kárpát-medencében, Magyarországon, hogyan élhettük túl az évszázadok megpróbáltatásait. Oktatás, nevelés, műveltség, tudás, céltudatosság sok évtizedes hiányosságai, politikai tájékozatlanság, nemtörödömség sorsunk felől és sorolhatnánk tovább a problémákat. Azt már tudjuk, hogy nem Kerouac, a beat nemzedékek útját választottuk, választhattuk szerencsére. Az a fajta szabadság végül is nekik keserédes lett. A liberalizmus, a neomarxizmus, a globalizmus keserű gyümölcse. De most sok minden rajtunk is múlik, hogy ne essünk az ő hibájukba, ne térjünk rá arra a végtelen útra, amely a semmibe vezet. Egyre több önismeretre, szerénységre, morális, közösséget alkotó felelősségérzetre és felkészültségre van szükségünk.

Vezető kép: Jack Kerouac és Neal Cassady