Kicsit elcsépelt, kicsit lejáratott, kicsit pontatlan kifejezés. Igazából nem is a háttérben működik. Ma már teljesen nyíltan tevékenykedik egy olyan érdekszövetség, amely arra vigyáz, hogy az anyagi és a politikai hatalom ugyanazon szűk elit kezében maradhasson, és adhassa azt tovább generációkon át. Ebbe a pocsolyába dobott egy követ, saját szóhasználatával élve “le akarja csapolni a washingtoni mocsarat” Donald Trump. Sikerülhet-e neki? Hagyják-e, hogy újra megválasszák, vagy hogy egyáltalán eljusson odáig, hogy megválaszthatják? Immár két merényletkísérletet követően ebben nem lehetünk biztosak.
Mi mindent lehet képes még elkövetni a Deep State, a mélyállam, az arctalan büroktaták rendszere, az őket irányító politikai, gazdasági és média elit, a katonai-ipari komplexum, stb.? Megtörténhet-e, hogy Trumpnak újra sikerül átcsúsznia a réseken?
Merthogy egyszer már megtette. És ő volt az Egyesült Államok történetében az első elnök, akinek ez sikerült.
Eddig, lassan 250 éve, minden megválasztott elnök betöltött korábban valamilyen politikai vagy katonai tisztséget. A rendszeren belülről jött. Bármelyik párthoz is tartozott. Persze, voltak jobb és rosszabb elnökök. Voltak, akik magasabb erkölcsi mércének feleltek meg, mint mások. Voltak, akiknek az irányítása alatt az USA, vagy akár az egész világ jobb hely lett. De mindegyikük már azelőtt részévé vált a rendszernek, a gépezetnek, a politikai kasztnak, hogy elnök lett volna belőle.
Bár a Republikánusok és a Demokraták között látszólag komoly ellentétek feszülnek, egészen a közelmúltig ez inkább csak retorikában, valójában csak kisebb különbségekben jelentkezett. Mondjuk az adórendszerről alkotott elképzelésekben. Ami persze, nem teljesen jelentéktelen, és a társadalom számára fontos belpolitikai kérdés. De például az Egyesült Államok világpolitikai szerepét tekintve sosem volt érdemi különbség a két párt között. Jól működő, kiszámítható váltógazdaságban működtek. Hol egyik, hol másik párt adta az elnököt, és a Kongresszus két házában is hol egyiknek, hol másiknak volt többsége.
Ez önmagában persze egyáltalán nem feltétlenül baj. Stabilitást, kiszámíthatóságot is jelentett évtizedeken keresztül. Különösen a hidegháború idején ez nagyon fontos is volt. A Szovjetunió összeomlását követően azonban létrejött az egypólusú világrend, ahol az Egyesült Államok volt a kizárólagos hegemón hatalom. Gyakorlatilag szabad kézzel rendelkezett a világban, és igyekezett is minél több országot nem csak a gazdasági befolyása alá vonni, de sokszor olyan politikai rendszereket is támogatni, vagy akár különféle eszközökkel olyan politikai erőket hatalomra juttatni, amelyektől joggal várhatta el a feltétlen lojalitást.
És ebben az egyoldalú, számukra előnyös helyzetben az amerikai elit tagjai egyre inkább vérszemet is kaptak, egyre több vagyonra és befolyásra tettek szert, egyre jobban be is betonozták magukat a hatalomba. És kiépítettek egy olyan gépezetet, egy szervezeti hálót, amely a demokrácia díszletei között végig őket szolgálta ki. A választás kb. olyan, mint a választás lehetősége egy bűvésztrükknél. Úgy érezzük, mi döntünk, de közben a mágus már észrevétlenül előre befolyásolt minket, hogy melyik kártyát húzzuk ki. És ki is húzzuk. Az amerikai demokráciában a választók látszólagos döntési szabadsága ugyan megmaradt, de bármelyik elnökjelölt, bármelyik párt is került de iure hatalomra, a de facto hatalom, a döntő befolyás ugyanannak az elitnek a kezében maradt. És egyre inkább ehhez az elithez is kellett tartozni a sikeres előmenetelhez. Legyen szó vállalatvezetőkről, médiaszemélyiségekről, színészekről, zenészekről, bárkiről. Aki nem állt be a kórusba, az előbb-utóbb beverte a fejét a plafonba. És ez a kórus egyre inkább azt is igyekszik előírni, hogy az emberek mit gondoljanak, hogyan vélekedjenek egyes kérdésekről. Aki nem támogatja a bevándorlást, a nemátalakító műtéteket, mostanában az ukrán háborút, vagy már évek óta a BLM mozgalmat és a kritikai fajelméletet, azt megbélyegzik, annak a karrierjét tönkreteszik.
Ebbe a felépített elitista világba, ezek közé a korlátok közé érkezett meg, szembemenve minden várakozással, 2016-ban Dunald Trump. Megérkezett? Ez enyhe kifejezés….
Donald Trump MTI/EPA/Allison Dinner
De hogyan is történhetett ez meg? Hiszen az egész választási rendszer úgy van kialakítva, hogy ilyesmi ne forduljon elő. Mindkét pártban előválasztás-sorozatot tartanak, melynek során a pártok különböző jelöltjei, köztük az adott párt szélein elhelyezkedő, úgynevezett populista jelöltek, egymással ugyan összecsapnak a párttagok bizalmáért és a végső jelölésért, de mindezt úgy teszik, hogy előzetesen elköteleződnek egymás támogatására. Vagyis végigjátsszák a színdarabot, bevonzzák a radikálisabb szavazókat is, majd pedig amikor mindkét pártban legyőzi őket a középen álló, az elit által elfogadott – vagy inkább eldöntött – jelölt, akkor mindannyian beállnak mögé, és a saját rajongóikat is felszólítják a győztes támogatására. És ezeknél a jelölteknél egyik párt esetében sem kell attól tartani, hogy újragondolja a NAFTA-t, a NATO-t, vagy a Párizsi Klímaegyezményt és hasonlókat. Ezt garantálta az előválasztási procedúra.
Így nézett ez ki 2016 előtt is. Mindenki biztos volt benne, hogy Trump el fog vérezni az előválasztás során, és majd a Republikánus elit valamelyik tagja, egy korábbi szenátor vagy kormányzó, esetleg a Bush dinasztia legújabb képviselője lesz majd a jelölt, és reményeik szerint az elnök is. Erre Trump fogta magát, és végigment az előválasztáson… és megnyerte. Aztán jött a választás… és azt is megnyerte. Erre eddig sohasem volt példa. A mai napig nem született elemzői konszenzus arról, hogyan sikerülhetett. Miután mindenütt, a teljes médiapalettán, a közéletben, Hollywoodban, a véleményformálás minden lehetséges frontján összefogtak ellene. Először kiröhögték, aztán démonizálták, hol Hitlernek, hol orosz ügynöknek nevezték, stb., és azóta is minden eszközzel el akarják lehetetleníteni – természetesen a demokrácia jegyében.
A 2016-os győzelmet igazából a közösségi médiának köszönhetően érte el. Andrew Breitbart volt az, aki zseniálisan felismerte az ebben rejlő óriási lehetőséget. Mindenki tudta, hogy a hagyományos média gátlástalanul a demokrata jelölt, Hillary Clinton mellett áll. De Breitbart meglátta a kiskaput. Persze azóta már a közösségi média is legalább annyira cenzúrázott terep lett, mint a hagyományos sajtó. Ki is mondták a Google-nél egy vezetői értekezleten: mindent meg kell tenni, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő. Mármint hogy a választásokon a nép valaki olyat választ, aki nem tetszik az elitnek.
Itt tartunk most, újra. És a sztori is ugyanaz, amit az elit el akar adni a népnek: Trump a patás ördög, veszély nem csak az amerikai demokráciára, hanem a nemzetközi rendre is. Merthogy az elit nem csak Amerikát, de az egész világot uralni szeretné. Az Európai Unió intézményei pontosan ugyanígy működnek. Európában is 70 éve fennáll egy konszenzus, amiben a jobb- és a balközép pártok egymást váltogatják a hatalomban. És egy darabig ez is teljesen hasznos és jó volt. Fenntartotta a stabilitást és a kontinens elkerülte a háborúkat. Az ún. “rules based intrernational order”, azaz a szabályokon alapuló világrend mindenki számára a békét, a biztonságot garantálta.
Csakhogy az elmúlt 3 évtized alatt teljesen megváltozott a világ. Az Egyesült Államok többé nem a kizárólagos hegemón hatalom. Az őt lassan utolérő Kínát paradox módon épp az amerikai tőkebefektetések indították el a világhatalmi státusz felé. És ne legyenek illúzióink: az amerikai elit valójában ezer szálon össze is van fonódva a kínai elittel, amellett, hogy persze, a két ország versenytársa is egymásnak a globális térben. Közben további regionális hatalmak törtek előre, Brazíliától Törökországon át Indiáig. Oroszország pedig feltámadt abból a deprimált állapotból, amibe a 90-es években került. A hatalmi átrendeződések, a geopolitikai viszonyok elemzése nyilván egy másik, teljes videó tárgya lehetne. Ezért továbbra is csak a nyugati világra koncentrálunk. Ahol ez a bizonyos “szabályokon alapuló világrend” egyre inkább a gazdasági-politikai elitek és a velük szimbiózisban élő intézmények és bürokraták hatalmának bebetonozódását jelenti. Európában szupranacionális intézményekkel, a nemzetállamok hatáskörének folyamatos elvonásával, sőt, a nemzeti identitások szisztematikus háttérbe szorításával igyekeznek egy központilag irányított, bürokraták által működtetett világot létrehozni. Amely ráadásul csak egyfajta “leányvállalata” az amerikai deep state-nek.
MTI/EPA/Erik S. Lesser
És ezért követnek el mindent Trump esetleges győzelme ellen. Joe Bident simán le lehetett venni a pályáról, és a helyére egy másik, hasonlóan irányított bábut, Kamala Harrist tenni. De Trump nem irányítható. És Trump a nemzetközi világrendben sem a katonai erő, hanem az üzletelés híve. Persze, határozott, az amerikai érdekeket messzemenőkig figyelembe vevő politikát hirdet (ilyet folytatott korábbi elnökségi idején is), de nem kíván beleszólni más országok belügyeibe, berendezkedésébe. Ha kölcsönösen előnyös üzlet köthető, akkor mindegy, ki és hogyan irányítja az adott országot. És ezért sem akarják, hogy nyerjen. Mert onnantól kezdve sem Nyugat-Európában, sem Ukrajnában nem garantált, hogy egyes amerikai vállalatok érdekeit kiszolgáló bábkormányok és komisszárok vezessék az országokat.
Kell-e Trump esetében attól félni, hogy felborítja a világrendet? Nem kell találgatni, hiszen 4 évig már volt hivatalban. És akkor is azzal riogattak, hogy kirobbantja a harmadik világháborút. Nem tette. Olyannyira nem, hogy az ő elnöksége volt a egyetlen az elmúlt sok-sok évtizedben, amikor az Egyesült Államok nem viselt háborút sehol a világban. Azóta azonban láthatjuk, újabb és újabb háborúk törnek ki, amerikai részvétellel, még ha ezt helyenként nem is vallják be. De a gazdasági rendet sem döntötte romba, sőt. Sokkal jobban teljesített az amerikai és a világgazdaság is, mint Joe Biden és Kamala Harris alatt. És még a gazdasági, politikai, kulturális, média, stb. elitet sem mozdította el a helyükről.
Ám most még jobban félnek tőle. Kétségtelen, hogy nagyobb erő is van mögötte, mint 2016-ban. És jóval több tapasztalat. Ráadásul nincs mit vesztenie. Mivel ez lesz a második ciklusa, ezután már nem újraválasztható. Nem kell ezzel a szemponttal foglalkoznia. Gazdag, megtanulta a játszmákat, talán némi revansvágy is van benne. És ami az egyik legnagyobb ereje: kiszámíthatatlan. Nem tudják előre megmondani, mit fog csinálni. Kicsit olyan, mint a híres boxoló, Emmanuel Augustus, a “részeg mester”. Nem lehet kiütni, nem lehet beszorítani.
Három ember csinálja ezt kiválóan Amerikában: Kanye West, Elon Musk és Donald Trump. Kanye igazából elbukott benne, miután magára haragította a befolyásos zsidó közösséget. De Musk és Trump profi szintre emelték ezt a játékot. Ráadásul egyesítették az ereiket. Ettől aztán még jobban megrémült az elit. Ahová eredendően Trump és Musk is tartoznak. Csakhogy ők kiszólnak a kórusból. Önjáróak, nem lehet őket féken tartani. És akár szembe is szállnak a túlerővel. És képesek lehetnek lerántani a leplet korábban sebezhetetlennek vélt emberekről és erőközpontokról. Sőt, amióta Robert F. Kennedy Jr., akinél hagyományosabb politikai családból származó embert elképzelni sem lehetne, szintén csatlakozott Trumphoz, még inkább megijedt az elit. És még nincs vége. A nemrég letartóztatott P. Diddy ügye még komoly botrányokat fog hozni, amikor esetleg énekelni kezd arról, hogy valóban milyen pedofil hálózat működik Hollywood-ban és kik vesznek benne részt. De Elon Musk nemrég egy interjúban azt is elmondta Tuckler Carlsonnak, hogy ha Trump megnyeri a választást, nyilvánosságra kerül majd Jeffrey Epstein ügyfeleinek a listája. Rajta Bill Clintonnal, Bill Gates-szel, Barack Obamával, és még ki tudja, ki mindenkivel. Persze, hogy az elit egyszerre retteg is, és bármire is hajlandó, hogy megakadályozza Trump győzelmét.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS