1956 egy ideológiaellenes felkelés volt!

Nem szeretem a forradalom szót, ezt a fogalmat lopta el először a haladásfetisiszta progresszív kommunista, liberális banda. A “nagy” francia forradalom után már senki sem hihette azt, hogy a forradalom feltétlenül jó ügyért, jó eszközökkel folytatott küzdelem, amely megjavítja a világot.

A kommunisták először kommunisták közötti frakcióharccá, majd a nyugati imperialisták aknamunkájává is silányították a propagandájukban a magyar nép szent ügyét, a nemzeti és a polgári szabadságot. Aztán miután 1990 után újra ellopták a nemzeti vagyont, meg a médiát és a kultúra fogalmát is persze, hirtelen kitalálták, hogy 1956 egy igazi őszinte baloldali ügy volt, amelyet a magyar nép, a retrográd, el akar venni tőlük.

1956 egy utópia és pszichopátia elleni lázadás volt, egy ideológia elleni lázadás, mert az ideológiát jobbára elmebeteg gyilkosok, illetve kirívóan buta “értelmiségiek” valósították meg, persze egy megszálló hadsereg segédcsapataként, és persze leginkább a saját érdekeik mentén.

Az idő világosan megmutatta, hogy a kommunista rendszer életképtelen, pontosan azért, amiért minden ideológia az, mert mindegyik minden működőt, minden emberit, minden életet a saját képére akar formálni. Senki sem tudja pontosan mire is gondolt a költő (Habermas), amikor azt írta, hogy “a rendszer gyarmatosítja az életvilágot”, de a kommunizmusra nyilvánvalóan gondolhatott volna. Persze a rendszer sohasem győz igazából, mert nem hoz létre semmi jót, de a magyar kommunisták a második világháború borzalmai után még majdnem 15 szörnyű évvel “ajándékozták” meg a magyar nemzetet. És utána is csak az előző évekhez képest lett jobbá, élhetőbbé és csak a felszínen az ország. A kommunista elit egy ideológia gyarmatává tette Magyarországot, az ország kirablása még csak nem is a fő célja volt ennek a tervnek, az embereket kellett átalakítani, megtörni, létük minden elemét kifordítani, hogy természetesnek lássák az őrületet.

Érdemes sorra venni, hogy 1948 után teljes nyíltsággal mire is akarták kényszeríteni a magyar embereket. Mindenki elveszítette minden tulajdonát, a testét, az idejét, minden választási lehetőségét, tulajdonképpen a családját, a szülői jogait, minden esetlegessé vált, állandósult egy olyan létbizonytalanság, amiből már 1919-ben kapott egy kis kóstolót a magyar, és amit a kommunisták ideológiai rokonai, a nyilasok mutattak be a maga teljes valójában először az átlagembereknek a vészkorszakban. Bármikor elvihettek bárkit. Minden normális családot elért így vagy úgy a rendszer, egy élet munkáját vették el egy pillanat alatt és persze formailag az államé lett, de valójában mindig volt kedvezményezettje minden rablásnak. Rengeteg embert kínoztak halálra és még sokkal többet nyomorítottak meg testileg és lelkileg egy életre, és a túlélőknek el kellett viselniük, hogy feljelentőik, kínzóik, családtagjaik gyilkosai, jogtalanul halálra ítélői a rendszer formai enyhülése, 1953 után is büntetlenül és hatalmuk, illetve érinthetetlenségük teljes tudatában nevessenek bele áldozataik és azok családjainak szemébe. És mindehhez társult a voluntarista bigott ideológia tobzódása mindenütt, a kötelező hajbókolás, és a rendszer nyilvánvaló brutális primitívsége és ostobasága. Ez a rendszer semmiféle magánéletet, semmiféle őszinteséget nem engedett.

A kommunisták voltak olyan ostobák, hogy minden gonoszságuk okaként a kommunista ideológiát nevezték meg, így annak életidegensége és értelmetlensége a legegyszerűbb ember számára is egyértelművé vált. És amikor egymást irtották a rendszer korifeusai azzal is csak az ideológia végletes ostobaságát és embertelenségét tették nyilvánvalóbbá. A magyarokat csak a terror, a közvetlen brutális megtorlás fenyegetése tartotta vissza, vagyis a nyílt erőszak, attól, hogy szétkergessék a kommunista banditákat és az opportunisták nagy, de nem meghatározó rétegét, akik ebben a drillben is képesek voltak megtalálni a helyüket.

Azok között, akiknek nem volt közvetlen személyes vagy családi érdeke a rendszer fennmaradása, gyakorlatilag nulla volt a rezsim támogatottsága. 1956 októberében nem volt olyan épelméjű magyar ember, aki ne tudta volna, hogy mi a kommunizmus és mire képesek a képviselői, és nem akartak sem kommunistát, sem kommunizmust látni többé. A diktatúra enyhülése tulajdonképpen csak látszólagos volt, amit világosan megmutatott az is, hogy 23-án a hatalom minden gátlás nélkül kezdte el gyilkolni a saját lakosságát, amikor az első igazi tömegellenállással szembesült.

A magyarok, amikor a kommunista ideológia, a kommunisták és a diktatúrájuk ellen fordultak, nem elvont fogalmakért harcoltak, nem olyan jogokért, amelyekre egy életben egyszer ha szükségünk van, hanem a mindennapi normalitásért, az önrendelkezés olyan minimumáért, amelyet csak az őrülteknek és őrült ideológiáknak jut eszébe korlátozni. A kommunizmus akkor is és most is, az alapvető emberit vonja kétségbe, arra akarja kényszeríteni az embereket, hogy egy másik ember elmebajában éljenek. 1956 így tehát a normálisok lázadása volt, a normalitásért. Mert a magyar nép még emlékezett arra, hogy képes volt a saját erejéből normálisan élni, a saját kultúrája tökéletesen biztosította számára ezt a lehetőséget. A monarchiában, Horthy idején az emberek nagy többségében mindig volt valami választási lehetősége, valami hatalma, ha néha kevés is a saját sorsa felett. A nyilasok és utánuk a kommunisták tették meg először velünk, hogy mindenkitől minden szabadságot elvettek. És ez utóbbiak üdvözült arccal még azt is megígérték minden nap százszor, a tudományos kommunizmus bizonyosságával, hogy ez már örökre így is marad.

Az én “ötvenhatom” egy buta ideológia elleni elemi erejű lázadás, az átlagember felkelése nem csak a terror, hanem az ideológiává tett emberi ostobaság ellen is. A kommunizmus, ahogy minden manapság divatos progresszió is, a gonoszság megideologizálása. Ezt a magyarok 1956-ban felismerték és szétcsaptak a gonosz ostobák között. Ezzel a tettével a magyarság csak egy másképpen aljas diktatúrába tudta magát átküzdeni, de emlékeztette magát a saját képességeire és a saját erejére. Október 23-án nem csak a hősökre kell emlékeznünk, hanem a történelmünk azon ritka pillanatára, amelyben tényleges nemzeti egység volt.

A Kádár-rendszer máig ható öröksége, hogy ezt a nemzeti egységet bizony sikeresen lebontotta, elvette a közös érzéseinket, a közös lelkesedésünket, a közös tudatunkat. De ami maradt, az mind 1956 érdeme is, minden magyar aki a saját kenyerén, a saját jogán, a saját döntései alapján akar élni és nem ideológiák mentén, az 1956 örököse is. A harcosok örököse.