Harvardi elemző: Putyin Ronald Reagan egykori kottájából játszik

A nemzetközi kapcsolatok neves amerikai kutatója szerint az Egyesült Államok korábbi nicaraguai, valamint Oroszország mostani ukrajnai beavatkozása közötti annyi a hasonlóság, hogy úgy tűnik, Putyin Reagan kottáját követi, legalábbis abban az esetben, ha érdekszférájában megjelenik a “fő vetélytárs”.

Washington határozottan elítéli Oroszország ukrajnai beavatkozását, pedig az Egyesült Államok nem is olyan régen, Ronald Reagan elnöksége idején egy, a mostanira kísértetiesen emlékeztető helyzetben ugyanígy járt el Nicaragua esetében – állapította meg friss elemzésében Stephen Walt, a Harvard Egyetem professzora.

A nemzetközi kapcsolatok ismert amerikai kutatója szerint az Egyesült Államok néhány évtizeddel ezelőtti nicaraguai, valamint Oroszország jelenlegi ukrajnai beavatkozása közötti annyi a hasonlóság, hogy úgy tűnik, Vlagyimir Putyin orosz elnök Ronald Reagan egykori kottájából “játszik”. Az elemző a Foreign Policy című külpolitikai folyóiratban megjelent elemzésében rámutatott, hogy az akkori és a mostani hatalompolitikai konstelláció szinte azonos: mindkét esetben egy, a fő vetélytársa terjeszkedését aggodalommal figyelő nagyhatalomról van szó, amely attól tart, hogy riválisa a határai közelében, a saját “hátsó udvarának” tartott területen avatkozik be. A szóban forgó nagyhatalom a saját befolyási övezetének megóvása érdekében hosszú időn keresztül támogatja a szomszédságában lévő egyik “kliensállam” korrupt elnökét, akinek hatalmát később népfelkelés dönt meg. A nagyhatalom attól fél, hogy az új vezetés a múlttal szakítva a vetélytárs mögött fog felsorakozni, ezért a helyi felkelőcsoportok támogatása mellett dönt, hogy így akadályozza meg az új kormány külpolitikai irányváltását.

Ez történt tavaly óta Ukrajnában, ahogyan ez volt a helyzet 1979-ben is, amikor a baloldali szandinista mozgalom elmozdította Nicaragua Amerika-barát elnökét, a Reagan-adminisztráció pedig erre válaszul felfegyverezte és éveken keresztül támogatta a szandinisták ellen lázadó, kontráknak nevezett gerilla egységeket. A professzor hangsúlyozta, hogy nem védi Moszkva magatartását. Egyértelmű, hogy Moszkva teljesen jogtalanul avatkozik be Ukrajnában, ahogy korábban Washington is helytelenül járt el Nicaraguában. De a két eset közötti párhuzamok rávilágítanak arra, hogy a nagyhatalmak rendkívül érzékenyek a határaik közelében fekvő országok politikai helyzetére, és hajlandóak keményen fellépni kulcsfontosságú vagy kulcsfontosságúnak vélt nemzeti érdekeik védelmében.

Stephen Walt szerint az ukrajnai konfliktus kirobbanásának egyik fő oka, hogy a Nyugat nem ismerte fel ezt az alapvető tényt, és ez magyarázza azt is, hogy miért ilyen nehéz megoldást találni a válságra. Az elemző a Kreml politikájának bírálatán túl kifejtette, oktalanság volt a nyugati vezetők részéről, hogy nem látták előre a várható orosz reakciókat. Ezt a Nyugat “kollektív tévedésének” tartja. A szakértő a két válságot összevetve azt is hangsúlyozta: Oroszországnak napjainkban több a félnivalója, mint az Egyesült Államoknak volt az 1980-as években. Washington annak idején komoly veszélyt látott a kicsi és szegény, számottevő katonai erővel nem rendelkező Nicaraguában zajló belpolitikai változásokban. Reagan például figyelmeztetett, hogy amennyiben nem sikerül megdönteni a latin-amerikai országot 1979 és 1990 között irányító sandinista vezetést, a terroristák és a felforgató elemek mindössze “két napi autóútra lesznek a Texas állambeli Harlingentől”.

Bizonyos amerikai politikusok ezzel szemben továbbra is ragaszkodnak ahhoz a nézetükhöz, hogy a NATO terjeszkedése nem számít ellenséges cselekedetnek, és a Kijevnek nyújtott támogatás nem jelent semmilyen veszélyt Oroszországra. “Még ha ez igaz is, akkor sem érinti a lényeget. Nem az számít, hogy nemesek-e a szándékaink, vagy hogy tényleg nem jelent-e veszélyt a NATO, illetve az Európai Unió bővítése. Egyedül az számít, hogy azt Oroszország vezetői fenyegetésnek látják-e vagy sem” – szögezte le a kutató. Márpedig ha a Kremlben annak látják, akkor könnyű elképzelni, milyen árat hajlandó fizetni azért, hogy gátat vessen az általa veszélyesnek ítélt folyamatoknak. A kutató szerint fontos belátni: ha a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalmának számító Egyesült Államok elnökét annak idején törvénytelen beavatkozásra sarkallta az apró, szegény és gyönge Nicaraguában lezajlott szandinista forradalom, akkor Vlagyimir Putyin orosz államfőt is aggaszthatja, hogy egy, az országgal határos, 45 milliós lakosságú állam késznek látszik megváltoztatni addigi külpolitikai irányvonalát és csatlakozni a rivális katonai szövetséghez.

Amerikai kormányzati tisztviselők és keményvonalas elemzők szerint ugyanakkor fontos különbséget tenni a két helyzet között: míg Nicaraguában egy, a Szovjetunióval szövetséges kommunista mozgalom került hatalomra, addig Ukrajnában a demokratikus erők kerekedtek felül. Ezen álláspont támogatói az amerikai beavatkozást morális alapon szükségesnek és igazolhatónak, az orosz intervenciót viszont bűnösnek tartják. Walt azonban rámutat, érthető a kérdés erkölcsi alapon való megközelítése – a Nyugat a jó, Oroszország a rossz -, de erkölcsi megbotránkozásra nem lehet politikát építeni.  A Harvard professzora megjegyzi: attól a kérdéstől függetlenül, hogy az Egyesült Államoknak mennyi alapja van erkölcsről prédikálni például az iraki beavatkozás, az Abu Ghraib börtönbeli visszaélések és a líbiai intervenció után, az erkölcsi felháborodás és a túltengő önelégültség nem külpolitika.

“Oroszország Ukrajna-politikája rendkívül visszataszító, Vlagyimir Putyin elnök pedig nem egy félreértett személy, aki megérdemli az együttérzésünket. Tettei azonban nem különböznek attól, ahogyan a Ronald Reaganhez hasonlóan köztiszteletnek örvendő vezetők cselekedtek akkor, amikor úgy érezték, hogy kulcsfontosságú érdekek forognak kockán” – összegezte véleményét a szakértő, aki szerint a konfliktus tartós megoldásához kevesebb moralizálásra lenne szükség, első lépésként pedig fontos lenne megérteni az orosz külpolitika mozgatórugóit.

MTI / Fotó: AP/Dennis Cook