Hol beszélne valaki a növekvő antiszemitizmusról? Természetesen Joseph Goebbels egyik kedvenc propaganda-szervénél, amely a III. Birodalom bukása után sem esett át a tisztuláson. Nagyjából ehhez tudom hasonlítani azt, ha egy amerikai diplomata a kommunista diktatúra és az állambiztonság irányítása alatt álló, múltjával azóta sem szembenéző MÚOSZ-ban félti a sajtószabadságot.
Elképzelem, amikor az amerikai David Kostelancik belép a MÚOSZ Vörösmarty utcában található székházába, körbenéz, és megkérdezi Baló Györgytől, egykori ügynökjelölttől (ÁBTL: “Tükör” dosszié, a beszervezési kísérlet lezárását nem csatolták), hogy
George, itt volt a kommunista hírszerzés Press-rezidentúrája?
Baló körbenéz, és ha elég tájékozott – újságíró, nyilván az – akkor valahogy így felel:
Nem, kedves David, az a régi székházban volt. Az volt tele állambiztonsági tisztekkel és hálózati emberekkel. Bár azok közül sokan még most is itt vannak.
Nem baj, válaszolhatja Kostelancik, majd kiáll a pódiumra, és elkezdi félteni a sajtószabadságot, annál a szervezetnél, amelyet a kommunista diktatúra és állambiztonsága szőröstül-bőröstül felfalt, amelynek több ezres tagsága azóta is zsúfolva van egykori ügynökökkel, titkos megbízottakkal, titkos munkatársakkal, amelynek legutóbbi (legalább az egyik) elnökjelöltje szintén ügynök volt a rendszerváltás előtt, s amely hosszú-hosszú évtizedeken keresztül mindenben kiszolgálta Moszkvát. Hol máshol is védené az amerikai diplomata a magyar sajtószabadságot, mint a hírhedt MÚOSZ-ban?
Párban féltik / Fotó: Zoom.hu
Aminek pontosan ugyanúgy nem szabadna léteznie, mint (mondjuk) a tisztességes okból létrehozott, de aztán megrontott, megerőszakolt Magyarok Világszövetségének, amit ugyanúgy bekebelezett, lejáratott, szétszabdalt a kommunista titkosszolgálat.
Az a legjobb a MÚOSZ-ban, hogy kicsit olyan mint az azóta már kimúlt Napkelte. Még véletlenül sem akarja a változás látszatát kelteni. Honlapjának főoldalán még mindig ezt bírja írni a hetvenes évekről: „Nosztalgiázzunk egy kicsit: a tetszőlegesen leemelt 1976-os évkönyvben a középkoron túli tagság párás szemekkel fedezheti fel a korábbi MÚOSZ-székház társalgójáról (köznyelven presszó) és az étteremről készült fotókat. A presszóban a szakma akkori kiemelkedő egyéniségei interjúvolták a kulturális és politikai élet prominens személyiségeit, a kor kedvelt italai (gin tonic koktél és Bloody Mary) társaságában.” Úgy fest, még mindig párhuzamos univerzumokat álmodunk. Párás szemekkel – kiemelkedő egyéniségei – gin tonic. Magyarország, 2017, emlékezés a Kádár-diktatúrára.
Boldog idők, 1973 / Fotó: Fortepan.hu
Nem mellesleg a MÚOSZ történetét Árkus Éva – a Bálint György Újságíró Akadémia tanulmányi vezetője, korábban (?) az Etikai Bizottság titkára stb. – dolgozta fel a szövetség honlapján, egészen sajátságos módon. Úgy ír, hogy közben nem ír le semmit, amivel csak megkapargatná a hallgatás falát. Ez persze nem véletlen. Pedig, ha bevállalós lenne, írhatná ezt is: „Kedves olvasóim [hogy már ezzel a manírral is megidézzem a Kádár-kort – MG],
talán nem mindenki tudja, de a Kádár diktatúra hírszerzésének Press-rezidentúrája régen a MÚOSZ székházában székelt. Igen, ez a szerv felügyelte a sajtót. Az évenként elrendelt váltási tervekben a Press kijelölte, melyik hálózati újságíró hova menjen. Városról városra előírták, hova ejtőernyőzzenek a diktatúra kedves tollforgatói.
Egy 1968-as váltási terv megmaradt, ott mások mellett a MÚOSZ később főtitkár-helyettesének, Fábián Ferencnek („Újfalusy” titkos munkatárs) bevetési pontját is kijelölték.
De írtak édesapámról, Árkus Józsefról is! Róla ezt: >A PRESS Rezidentura által még javasolt személyek […] Árkus József… ujságiró. BM Operativ nyilvántartásában szerepel. Volt informátor.< Kevesen tudják, hogy ő sokáig külpolitikai újságíróként dolgozott, és ő írta meg a híres >Lenin fiúk< című könyvet, amivel megörökítette – most idézem őt: a >Magyar Tanácsköztársaság hős védelmezőinek< történetét.”
Szóval, írhatta volna ezt a MÚOSZ által megbízott Árkus Éva akár ezt is. De miért is tette volna? Hány másodperc alatt rúgták volna ki? Cinizmussal: rúgta volna ki saját magát…
Árkus Éva / Fotó: MUOSZ.hu
Nosztalgiázzunk mi is.
Ez a boldog, gin tonicos időszak volt az, amikor az antikommunista újságírókat, írókat nem csupán szilenciumra, esetleg hazugságra kényszerítették, de gyakran alkoholizmusba (nem gin tonicba), elmagányosodásba, esetleg öngyilkosságba kergették.
Mert – ha nem törtek meg, nem hajtottak fejet – még csak véletlenül sem kaphattak rendes állást. Ők a hősök, akiknek sokszor a nevét sem ismerjük. Ez volt az az időszak, amikor (a hatvanas évektől) a MÚOSZ székházában bújt meg a hírszerzés említett Press rezidentúrája, amelyet Szolnok Péter („Bakos”), majd Markotán Benedek szigorúan titkos tiszt vezetett. Szolnok maga is MÚOSZ-tag volt, gondolom, körülrajongták rendesen.
A főtitkárok szintén a diktatúra hű emberei voltak, úgy mint Siklósi Norbert, Megyeri Károly, nem beszélve az olyan főtitkár-helyettesekről, mint az említett Fábián. Saját és leginkább Borvendég Zsuzsanna történész kutatásaiból is tudható, hogy az újságírás volt a Kádár-diktatúra legfertőzöttebb területe, egy olyan elrákosodott test, amelyet a rendszerváltás után meg sem próbáltak meggyógyítani.
A külföldi tudósítókat, sajtóattasékat, Népszabadság- és MTI-tudósítókat mind a Press javasolta, és legalábbis társadalmi kapcsolatnak (vagy informátornak, Lenin-fiúk rajongónak, mint Árkusnak, ami nagyjából ugyanaz) kellett lenni ahhoz, hogy valaki megkapjon egy ilyen munkát. Ne tévedjünk: belföldön sem lehetett jobb a helyzet. Közben a szovjet KGB egyik fedőszervezete, a Nemzetközi Újságíró Szövetség (NÚSZ) budapesti és balatonszéplaki helyszíneken képezte a saját ügynökeit, Balatonszéplakon mások mellett ugye Apró Piroska is megfordult, aki aláírt jelentéssel jellemzett egy német újságírót. A KGB a NÚSZ-on keresztül természetesen a MÚOSZ-nak is utasításokat adott, erről bővebben a Nemzeti Emlékezet Bizottság kötetében olvashatunk. Szóval közvetve mindet a KGB irányította.
Ebben a belterjes, MÚOSZ-féle sajtóvilágban szinte kizárólag csak az kapott komolyabb szerepet, aki – így vagy úgy – a diktatúra embere volt. Senki más. És ez a sajtó nem lett lecserélve, megtisztítva, de legalább felülvizsgálva, ez a társaság volt az, amely a rendszerváltás alatt és után játszi könnyedséggel kivégzett bárkit, aki csak egy kicsit is radikálisabb volt – Krassó Györgytől elkezdve Fekete Gyuláig, a sor hosszan folytatható –.
Szerencsére újságíró vagyok, és nem kötnek a történészek bilincsei, így használhatok jelzőket, nyugodtan leírhatom, hogy mennyire álságos ez az egész. Csak egy másik példa: amikor az egykori rettegett médiacézár, Siklósi a kétezres évek végén meghalt, a temetésén Balog János a MÚOSZ Örökös Tagok Testületének akkori elnöke és Németh Péter, a Népszava főszerkesztője (ki más?) búcsúztatta. Az idén eltávozott Balog így:
„Nem nosztalgia ez, hanem az emlékezés meghökkentő azonossága: hogy milyen főnök, micsoda vezérigazgató volt! Vezér? Ugyan! Egyszerű ember, de utánozhatatlan vezető, eszményi munkatárs”.
Siklósi, az eszményi munkatárs / Forrás: Visszaemlekezesek.hu
Ez az eszményi munkatárs volt az, aki a Kádár-diktatúrában a sajtót felügyelte (őt meg a hírszerzés, az állambiztonság, így végső soron Moszkva). Hadd idézzem Borvendég Zsuzsanna tanulmányát: „Siklósi Norbert politikai pályafutása az 1956-os forradalom után meredeken ívelt felfelé, ugyanis Kádár János őt bízta meg, hogy kormánybiztosként >rendet< tegyen a magyar újságírók között, akiknek a hatalom nem tudta megbocsájtani a forradalomban vállalt szerepüket.
A MÚOSZ teljes tagságát revízió alá vonták, amelynek következtében több mint nyolcszáz személyt kizártak a szövetség berkeiből, újságíróként viszont csak MÚOSZ-tag tudott elhelyezkedni.”
Nyolcszáz embert. Vajon hány vállalta közülük, hogy bárhogyan, akár ügynökként, de megalkuszik, elernyed, gerincet hajlít, visszatér? És akkor Siklósi és Szolnok elvtársak megsimogatták a fejét.
Tény1: a MÚOSZ azóta sem nézett szembe a múltjával, nem adott ki könyvet a saját valós történetéről, nem támogatta a kutatásokat, nem adta át a dokumentumait, leveleit, iratait történészeknek, hogy azok megírhassák, mi történt. Tény2: fogja magát az amerikai diplomata, félti a sajtószabadságot – teheti, nekem sem tetszik ez a tempó, ez a teljesen egészségtelen és visszatetsző „túlnyerés” és démonizáló ellenségképzés sem –, s hova megy?
Az évtizedekig Moszkva befolyása alá tartozó, a magyar sajtószabadság ellen a legtöbbet vétő, a megújulást még hírből sem ismerő gittegylethez. Jár a gratuláció. Legalább ment volna a CIA egyik fedett, a demokráciaféltést ipari szinten űző civil szervezetéhez (Moszkvában végzett újságírók féltik a menekülteket, a sajtószabadságot és a magyar demokráciát). De nem. Ha Moszkva-szakértőként ennyire ostoba, akkor azért hibáztatható, ha provokált, akkor meg azért.
Kostelancik leszögezte: Washington elítél minden, újságírók megfélemlítésére vagy elhallgattatására tett kísérletet. A MÚOSZ a rendszerváltás előtt felháborodottan utasította volna vissza a vádat. Az arra kijelölt emberek megírták volna az Amerikában meg verik a négereket üzenetű cikkek különböző darabjait.
Most ugyanaz a MÚOSZ lelkesen tapsolt. Köztük az a sok, tisztességtelenségében megőszült egykori hálózati ember.
Korábbi cikkeim a témáról a Hálózat rovatában jelentek meg.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS