Végül is nem történt semmi különös. Megszokhattuk már. Ilyen a budapesti közélet zavaros áradása, amikor már évek óta zajlik a választási kampány. Alig van hírértéke annak, hogy Majtényi László most ismét badarságokat szólt/írt: „Migránsok nyertek olimpiai aranyat Magyarországnak”. Ünneprontás volna ez a részéről? Vagy több, rosszabb annál, valami öndiagnózis-féle – egy kisiklott csoportos magatartásforma jellemző megnyilvánulása, a Nolimpia lappangó vírusa aktivizálódott benne és esetleges lájkolóiban? Majtényi rosszabb, mint a falfirkák (művész nevén graffitik) dilettánsan, lopva alkotó, városkép mocskoló ábrái. Majtényi a tudatalattiba akar firkálni, a lelkek tiszta falára. (PolgárPortál-publicisztika)
A szerző író, műfordító, színházi rendező
Majtényi a büszke levelét (bejegyzését) megírta – majd beijedt és gyáván törölte azt. Előtte még önelégülten mosolyogva, hősi pózban merengett afelett, hogy a választási kampány hevében valamelyik negyedszázalékos pártocska túlzottan harcias aktivistái majd róla is metrómegállót, vagy/esetleg legalább egy külvárosi buszmegállót akarnak elnevezni. Remélte, majd így odasorolódik nagy elődje, Göncz Árpád uszályába, bűvkörébe amolyan pillanatnyi muszáj-Herkules gyanánt. És íme, kész lesz a történelmi tabló, amikor és ahol a nagy szellemek találkoznak. Hát ez nem jött be neki. Nekik. Nagyon nem.
De hogyan is van ez? Az ünneprontás mindenképpen a legprimitívebb bosszú válfaja. Téli olimpián aranyat nyerni a ritkaságértékében is nagy eseménye a magyar sporttörténelemnek. Ebben akart a tán testnevelésből már diákkorában felmentett Majtényi mindenáron beleköpni, még azon az áron is, hogy fajilag majd ő határozza meg (Hitler nyomán, szabadon) ki hová, melyik népbe/nemzetbe sorolódhat be.
Egyáltalán, ki a magyar? Hagyjuk már végre elfelejtődni Ady lényegében valóban méltatlan dühöngését „svábokból jött magyaroknak, én nem vagyok magyar?” És itt most felsorolhatnánk (olimpiai és világbajnok) sportolókat, (Nobel-díjas) tudósokat, írókat, jeles művészeket – akik tarka családfáikkal is magyarnak vallották magukat, mindenféle majtényik ellenére. Mert majtényik mindig voltak, és mindig provokáltak is.
Több ezer éves genetikai keveredéseink eredménye az a nép, a magyar. Ezt a nyelvet érzi anyanyelvének, vagy származásának ezt az ágát tartja lényegesnek. Egyszóval így döntött. A magyarság valóban döntés kérdése, a műveltségünk vállalása, ápolása, fejlesztése mellett, etikai tett. Tehát a majtényik nem az ethosz mérnökei.
Végül két családi emlék. Néhai bátyám hétéves volt. Apámmal a párkányi állomáson vártak a csatlakozásra. Közben megérkezett a kínai VIT küldöttség. Valamelyikük odaintette a bátyámat és nem akarta elhinni róla, arcvonásai alapján, hogy nem tud kínaiul.
Egyévesnél alig idősebb unokámmal pedig Göttingenben sétáltunk az utcán, ahol egy mongol utcazenész muzsikált. Abbahagyta a pengetést, s bár rossz németséggel szót lehetett vele érteni, fejét hitetlenül csóválta mikor elmagyaráztuk neki, hogy ez a kis-legény (az unokám) német apa és magyar anya utódja. A gyermeki arcok az időben megváltoznak. De mégis szívesen megkérdezném Majtényi urat a véleményéről. Határon túli, Ipoly menti apával és medvesaljai anyával (bár ők még Trianon előtt születtek) magyarnak számítok-e egyáltalán, ha testvérem és unokám kínaiak és mongolok maguk közé valónak tekintik? Ez volna a 21. század nagy magyar kérdése? Szerintem nem az.
(Vezető kép: MTI / Fotó: Soós Lajos)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS