„A rendszerváltoztatást követően ugyanis létrejött egy olyan véleményformáló sajtó, aminek a fő ismertetőjele volt, hogy ha találtak valakit, aki láthatólag őszintén hitt abban, amit mondott, akkor azt kiröhögték, gúnyolták, semmibe vették. Nem nagyon létezett a szemükben alávalóbb dolog, mint, érdek nélkül hinni.” Tabukról, a nagy baloldali hazugságokról, a tradicionalizmusról beszélgettünk a mandineres Trombitás Kristóf bloggerrel, aki állandó vendége az ECHO TV Civil kör c. műsorának is. Figyelem, csak gondolkodóknak! Az interjú első részét olvashatják.
A Bosnyák téren egy csövesköpésre a 7-es busz megállójától, egy jelöletlen talponállóban találkozunk. A rumot egy negyedosztályú BLSZ csapat edzőközpontjához méltó áron mérik, amit itt és ma a pénzedért megkapsz: közepesen ihatatlan idegméreg, ami azonnal a hüllőagyra hat. Tarkólövés jobbról, tarkólövés balról. Kilépünk a napsüttötte sávra. Körülöttünk a rendszerváltás és rendszerváltások mindenkori veszteseinek seregének harci alapzaja, az örökké kitartó hurotos károgás, ami dohog, hörög, recseg, mint valami széthajtott Barkas a laktanyaudvaron. Egy öklömnyi fejű, bazaltarcú férfi fennhangon orbánozni kezd, de teljesen ártalmatlan, mert fokozatosan tompítja el a legolcsóbb gyomorkeserű. Te jóisten! Milyen szomorú esszét írhatna erről Tamás Gáspár Miklós vagy Konok Péter, amelyből aztán erőt meríthetne az összdemokratikus baloldal és váratlanul, a semmiből újraalakulhatna az MSZMP-t. Ma még semmi nem utal arra, hogy közeleg a március 15, a Békemenet, hogy settenkedik az április 8. amikor választani fogunk a “jó” és a “rossz” között. Ma még valahogy mindent beborít a nosztalgia és a fáradtság aranyfénye. A harmadik atmoszféra után beszélgetni kezdünk.
PS: A valóság tabuból, rejtéllyé vált. Nem feltárható, nem kiismerhető bűnös automatizmusok lettek úrrá rajtunk. A Zohár úgy fejezi ki ezt az állapotot: az ember nem érzi önmagát. A valamikori a papság azt kiáltaná ezekre: ördögök. Ránk pedig: ördöngősök. Kik a jelenidő legyőzhetetlen démonjai, mi irányít minket, ha nem önmagunk?
Trombitás Kristóf: Néha az az érzésem, hogy a szabad akarat, a legnagyobb kiváltság, amit a teremtés során megadott nekünk a Teremtő, a legelejétől ellenünkre játszik. Furcsa mód úgy tűnik, hogy az elképzelhető legnagyobb ajándékot a Sátán rögtön az elején kezelésbe vette és Ádám első szemfelnyitásától a leginkább ezt használja fel ellenünk. Az ember lelkének ez a paradoxona számomra az egyik legkíméletlenebb ontológiai sajátosság. Képesek lennénk a jót és a tisztát cselekedni – hangozzanak ezek a szavak bármilyen negédesnek és elcsépeltnek is -, ugyanakkor az esetek jelentős részében pontosan az ellenkezőjét tesszük. Lázár Ervinnek – akit szerintem egyáltalán nem kezel helyén a magyar irodalomtörténet, és meséiben ott van az egész kádárizmus, például Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl esetében, akit beidéz egy bizottság, hogy adjon számot futótehetségéről, és mikor amazok elégedetlenkednek Aromo technikáján, egy teknőst hoznak be a terembe, mondván, tőle lehet csak igazán megtanulni a futás esszenciáját. Egy nyúlnak. A teknőstől. A futás. Esszenciáját. Ilyenkor kiüt rajtam, a csontjaimban is érzem, hogy valójában milyen alvilági környezet lehetett a kádári. A démonok természete már nem olyan könnyen megfogható, mint mondjuk ezer évvel ezelőtt, mert a végtelenhez közelítenek a megnyitott frontok. És minden egyes lehetőséget igyekeznek kihasználni a támadásra. A szórakoztatóipar erre különösen jó terepet ad. Gondolj csak bele, ahogy szakmányban öntik ránk azokat a filmeket és sorozatokat, ahol teljesen természetesen erkölcstelenek, cinikusak és elvtelenek az emberek. Ezt teszik mércévé és ezt mutatják be követendő példának. A nagy csapda ebben pedig az, hogy mindezt nagy tehetséggel teszik! Hiszen ezen alkotások igen jelentős része szórakoztató, mi több, igényes megvalósítású. Ez a legveszélyesebb kombináció, amikor a bomlasztás propagandáját öltözteted fel díszes, kívánatos ruhába. És ez csak egyetlen, jóllehet jelentős aspektusa a démonoknak, ha már így fogalmaztál. A szabad akarat, mint olyan, manapság leginkább abban merül ki, hogy mire vagy képes nemet mondani és elutasítani.
PS: Meglepően fundamentalista kicsengésű válasz. Miért érzik sokan ma már azt, hogy a meghírdetett korlátlan szabadság, önmagunkkal való rendelkezés, de az ezzel járó felelősség fel nem vállalása, a posztmodern szabta “kultúra” valójában egy láger?
TK: Mert az emberek nem érzik jól magukat a korlátlan szabadságban. Azok a forradalmi élcsapatok, amik időről-időre végigsöpörtek a történelmen és beadták mindig, mindenkinek ugyanazt a dumát – tartsatok velünk, és szabadok, egyenlőek, mindent megismerőek lesztek -, sikerrel jártak ugyan, de tönkretették a társadalmakat. Soha nem volt bennünk annyi ész, hogy elgondolkozzunk rajta, a Kísértő rögtön az első alkalommal is ezt ígérte Ádáméknak, és mi lett a vége? Benső késztetésünk van arra nézvést, hogy igenis legyenek tabuink, legyenek megkérdőjelezhetetlen elveink, létezzenek vitára nem bocsájtható tételeink. Abban a posztmodern világban, amiben ma is élünk, lehet, hogy mindent megkérdőjelezhetünk és mindent kétely tárgyává tehetünk, de mit nyertünk vele? És mit veszítettünk?
PS: Mi volt a posztmodern főpapjainak célja?
TK: Minden érték megkérdőjelezhetősége valójában csak azt a célt szolgálta, hogy az Egyház jelentőségét szétzúzzák, hiszen egy olyan társadalomban, ahol nem relatív egyetlen erkölcsi mérce sem, kevésbé lehet rombolni. Ám ahol csak azt sulykolod, hogy kizárólag az individuum számít, mindenki különleges és minden vélemény ugyanannyit ér, ott értelemszerűen kinevettethetővé változtatható az, aki alázattal fordul a hierarchia és a hagyományok felé. Minél cinikusabb és hitetlenebb egy társadalom az állandóság felé, annál közelebb jutott a szakadékhoz. És lehet, hogy az átlagember ezt a gondolatmenetet nem folytatja le önmagában, de azt érzi, hogy ha még egy kicsit megtaszajtják, akkor lezuhan.
PS: Az európai embert körbelengi a jelentéktelenség, a jelentés nélküliség, a pótolhatóság. A (Közel-) keletről, Afrikából érkezőket viszont az erő és a szilárd identitás jellemzi. Amikor a nyugat-európai nagyvárosokban járok gyakran érzem úgy magam, mintha egy tömegsír peremén egyensúlyoznék, ahol az élet értéktelen, számosítható, kartotékolható, feldolgozandó melléktermék. Ugyanakkor, vagy mindezek ellenére valamiféle szociális igazság nevében felmagasztosul az ún. “emberi jog”, a “filantróp felebaráti szeretet”. Ha jók a megérzéseim, és bizonyos érzékszerveim nem csalnak, akkor mi ez, honnan ered ez a kifordult, a végletekig torz viszonytalanság, szenvtelenség, igénytelenség az emberélettel szemben?
TK: Köszönhetjük ezt egyfelől a kulturális marxizmus munkájának, amely a társadalomtudományokat szállta meg az elmúlt évszázadokban és tette azokat dogmái rabszolgáivá, másrészt a posztmodernizmusnak, ami ugyanígy járt el a bölcsészettel. Ami közös bennük, hogy mindkét hódító mozgalom az egyenlőséget és a szabadságot tette meg központi gondolattá, ez őrölte fel a nyugati társadalmat és tette egy atomizált, differenciálatlan, nihilista katyvasszá. Ez természetszerűleg magával vonzotta az ember transzcendens meghatározottságának elveszejtését, és tessék, kaptunk egy biológiai lényt, akinek a lelkéből mindent kiszakítottak, nem hisz senkinek, nem akar semmit sem elérni, cinikus, tudatlan és rosszindulatú. Azt is mondhatnám, hogy ezt a tömeget az irányítói úgy is kezelik, ahogy arra méltó. Mindezzel összevetve az, hogy tényleg dolgozik valami erőltetett, kényszeredett, “szeressük egymást gyerekek”-stíl, egyébként pontosan azok szellemi örökösei által generálva, akik a legtöbbet tették a bomlasztás érdekében, tényleg nevetséges. De mint ilyen közegben minden, ez is relatív. A védelemre és a szeretetre – szerintük – azok jogosultak, akiket valamilyen direktíva szerint kiválasztottak. Akik jól kommunikálhatóan lehetnek elesettek, védtelenek, gyámolításra szorulók. És aki ellenük vét, bármiben, bárhogy, ott a minimum válaszreakció az egzisztenciális eliminálás. Lásd például annak a szerencsétlen cukrásznak az esetét, aki nem szeretett volna azonos neműek esküvőjére tortát készíteni, és a progresszív propaganda kicsinálta. A fentiek hiánya az oka annak, amit te is mondasz a keletiek életerejéről és identitásáról. Korántsem értek el olyan technikai fejlődést, mint az európai kultúrkör, cserébe kimaradtak a “jóakaró” forradalmárok újra és újra bedurrantott társadalomformáló hadműveleteiből. El lehet rajta gondolkozni, végül kik jártak jobban.
PS: Az erkölcsi debilitás magatartásforma lett, új morált, új tízparancsolatot faragtak belőle. Miként fogalmaznád meg az új dekalóg sorait?
TK: Lényegében csak egy parancs létezik: fogyassz! Mit gondolsz, szerinted véletlen az, ahogy az egész szinglikultusz tetőfokára hághatott? Ahogy folyamatosan nyomatják az életmód nagy tanácsadói, hogy egyedül lenni jó, tanulj meg úgy is élni, hiszen ezáltal lehetsz boldog? Az önmegvalósítás felkent apostolai, akik hirdetik a karrier feltétlen szükségességét, főleg a nők irányába és lesajnált, szánakozásra méltóvá tették a családanyaként való kiteljesedést? Az olyan biológiai szükségszerűségek elhallgatását és felemlítésekor valami pusztító tűzvihar elkezdését, hogy a nők termékenysége a harmincas éveik közepétől indulva drasztikusan visszaesik? Ezek nem véletlen, egymással összefüggésben nem álló esetek. Ha már beszéltünk a szabad akarattal való visszaélésről, ez is egy eklatáns példa rá. Elhitetik velünk, hogy jó egyedül, amikor kurvára nem jó egyedül és minden egészséges ember társra, családra, szerető közösségre vágyik maga körül. Elhitetik velünk, hogy van időnk, kiteljesedhetünk, a valódi önmagunk lehetünk, minden álmunkat megvalósíthatjuk, semmi sem lehetetlen, csak aztán ott állunk, túl a negyvenen és próbálunk összehozni legalább egy gyereket, csak egyetlenegyet.
A legnagyobb hazugság, amit mondhatnak neked, hogy van időd. Nem igaz, alig van időnk, és azt a keveset is végzetesen elrontjuk.
Viszont aki egyedül van, minden valódi, az állatin túlmutató érzelmi hatástól mentesen, azt úgy lehet rángatni és annyi szarságot lehet vele megvetetni, amennyit csak nem szégyellnek a multik. Akinek nincs mire tartalékolnia, nincs kire érdemben költenie, az biztosan megveszi mindig a legújabbat és jó katonája lesz a fogyasztásnak.
PS: Van egy (valós) karakter az Élet nyomában és a Kamera által homályosan c. filmben. Mindkét Linklater opusban van egy-egy jelenet, amelyben feltűnik. Őrjöngve üvöltözik a szabadságról, a modern kori rabszolgaságról, a tömeges agymosásról, olyan megérzésekről, amelyektől az összesküvés-hívők félnek. Emberünket egyébként Alex Jones-nak hívják. Ő az amerikai rádiózás kultikus alakja, aki alapvetően rohadt sok baromságot hord össze, de valamiféle félőrült szabadságvágy motiválja, amitől valahogy mégis megbocsájtható az, amit a háttérhatalomban megbújó sátánistákról, az antikrisztus-imádó zsidó szektákról összeghord. Mit gondolsz erről a magatartásról, minek a szélsőséges kilengése ez? Nincsen valahol, valamiféle szomorú igazsága az utcákon üvöltő őrülteknek? Ha van mi lehet az? Lehet pusztán a lázadás, az akarat olyan “erő”, ami “szentté” tesz?
TK: Az a csávó iszonyat szórakoztató, mindamellett, hogy tényleg sok hülyeséget mond. A legjobb mémalany! Tudod, magának a megőrülésnek szerintem teljesen érthető az oka és ezt mi itthon pontosan ugyanúgy érzékelhetjük, mint az USA-ban. A rendszerváltoztatást követően ugyanis létrejött egy olyan véleményformáló sajtó – aminek sok tekintetben még ma is tart a dominanciája -, aminek a fő ismertetőjele volt, hogy ha találtak valakit, aki láthatólag őszintén hitt abban, amit mondott, akkor azt kiröhögték, gúnyolták, semmibe vették. Nem nagyon létezett a szemükben alávalóbb dolog, mint, érdek nélkül hinni. Ha pedig ez a hit mondjuk a világnézeti egyenes jobboldali részén volt értelmezhető, akkor végleg harangoztak az illetőnek. Csodálkozunk azon, ha páran annyiszor szembesülnek ezzel, hogy a végén – akár csak vélt – igazuk tudatában félmeztelenül, gépkarabéllyal a kezükben üvöltenek egy stúdióban? Az emberi léleknél kevés érzékenyebb műszer létezik, és ha folyamatosan érik az ütések, soha többé nem fog megfelelően működni. Nyilvánvalóan nem párhuzamot vonok Jones és Morvai Krisztina között, de nézd meg utóbbi életútját. Egy az egyben a balliberális világhoz fűzte minden, míg az ENSZ-ben elkezdte pedzegetni, hogy talán mégsincs az rendben, ahogy Izraelben különféle atrocitások érnek arab nőket. És mi lett ennek a következménye?
PS: Érdekes, hogy egy magyar-európai feministának egészen a palesztinokig kellett aláásnia, hogy olyan “igazságtalanságot” találjon, amitől kiakad a kilométerórája, de hagyjuk ezt most. Talán más oka is volt ennek a találatnak. Kérlek, folytasd…
TK: Annyi lett a nemzetközi karrierjének, amint letért a progresszió által világosan meghatározott ösvényről. Mit képes ez tenni a pszichével? Ha azt látjuk, hogy amit mondunk, az legjobb tudomásunk szerint igaz, és azok, akik eddig támogattak és segítettek, hirtelen abban lesznek érdekeltek, hogy eltűntessenek? Ezért nem értetlenkedtem, mikor a cukisodás előtti ős-Jobbikban kötött ki.
PS: A régi-régi biztiőr-mellényes Jobbik egy terráriummeleg hüllőkeltető volt azoknak, akik a lázadásuk első legyőzhetetlen ellenfelét Izraelben találták meg. Tévedtek. De pontosan értem és nem értem félre a példát. És mi van azokkal, akik tényleg prófétának születtek?
TK: A prófétáknak valahogy mindig sajátjuk is volt a társadalmon kívüli létezés. Hiszen általában úgy zajlott a munkásságuk, hogy feltűntek egy környezetben és elkezdték hirdetni, hogy amit ti csináltok, az rossz! Nemcsak rossz, de végrontást hoz a fejetekre és ha nem változtok meg azonnal és drasztikusan, akkor semmi esélyetek sincs a Teremtőnél. Az ilyen figurákat nem szokták pozitívan fogadni, nem véletlen, hogy több próféta is menekülni igyekezett a hívó szó elől. Rossz és materiális értelemben sikertelen szakma prófétának lenni, csak az a kellemetlen, hogy esetenként a szent őrület mögött a valóság áll. És azért is vetjük meg a prófétákat, mert rettegünk ettől a valóságtól. Hogy mi van, ha tényleg igaz. Evola egyik leggyakrabban citált idézete, hogy napjaink legforradalmibb ideája a tradicionalizmus. Ezt most nem is az irányzat miatt dobom be,
de összességében is azt látjuk, hogy a lázadás, mint olyan és a lázadók a jelenkori rendszerek legkitűnőbb kiszolgálói.
Ma lázadni pontosan annyit tesz, mint teljesen, totális mértékben megfelelni a multinacionális cégek reklámkampányában hirdetetteknek. Komolyan azzal akar valaki lázadni, hogy kiáll a nemzeti vagy szexuális kisebbségekért? Van, aki elhiszi, hogy ezzel reális kockázatot vállal, bármiben is? Nevetséges. Az egyik legnagyobb hazugsága a posztmodern világnak, hogy létezik baloldali lázadás. Ez ma már csak őfelsége ellenzéke, a lehető leginkább konformistább lázadás. Paradoxon számomra, hogy aki valóban lázadni akar, az hogy lehet képtelen annak észrevételére, hogy a Biblia bármelyik passzusában vagy Evola tetszőleges idézetében több a lázadás, mint John Lennonban, az européer baloldalban, genderista ideológiában és a Coca-Colában összesen? Ma egyfajta lázadás létezik, és ezért bizony kockára is kell tenni számos dolgot, a tradíciók és a természetes hierarchia melletti kiállás. A felbomlással szembeni önmeghatározás, a lázadás a lázadás ellen.
PS: Van egyáltalán bármiféle totalitás? “Ki” vagy “mi” kormányoz és hogyan?
TK: Igen, anno, a történelmi korok hajnalán, mondjuk a Kr. e. első évezred közepéig létezett ilyesmi, a sacer-méltóságú monarchiák idejében, ahol valódi, az égi hierarchiából eredő legitimációja volt az uralkodóknak és valóban összekötötték a földit az égivel. És fel sem merült az értelmes, egészséges emberekben, hogy ez ne az ő boldogulásukat szolgálná, ha pedig ellene lázadtak, az valójában az égi, abszolút rend elleni lázadásnak minősült – a társadalom ezt pontosan tudta, helyén is kezelte. Ez a Római Birodalomban még úgy-ahogy megvolt, aztán visszhangként a ghibellin-ideában, de a mostból nézve a feudális monarchiák is óriási oszlopokként állnak előttünk.
Számomra egyébként mindig sokatmondó volt, hogy Jézus nem Mennyei Köztársaságot, hanem Mennyei Királyságot hirdetett.
És hogy ma ki kormányoz? Több-kevesebb sikerrel a nemzeti kormányok, ez időnként nagyobb sikerrel jár – mint itthon is láthatjuk -, gyakrabban pedig jóval kisebbel.
PS: Miben áll az ellenállás lehetősége?
TK: Erről korábban több alkalommal is írtam, zanzásítva úgy tudom összefoglalni, hogy az ellenállás alapvetően azon áll vagy bukik, hogy a baloldal saját terepén, a saját szókészletével és eszmeiségével harcolunk vagy kiszállunk ebből a verkliből és a reakciót felváltja a politikai akcionalitás. A baloldallal, ami az elmúlt évszázadokban még egyébként művelt, jóakaratú konzervatívokkal is elhitette, hogy a jobboldaliság valami lunáris tespedés, ami annyit jelent, hogy őszülő szakállal ragaszkodunk a dolmányhoz és a mentéhez, azzal nekünk nincs semmilyen közös nyelvünk és nem tudunk velük mit kezdeni. Az nem megoldás, hogy mindenki visszavonul és műveli a saját kertjét, ez
a nyugdíjasösztön nem jobboldali mentalitás. Nem vonulhatunk ki a világból.
Viszont nagyon is jobboldali jellemző az Evola által említett szembefordulás a polgári léttel, a radikális, principális, abszolút gondolkozás, az egzisztenciális kalkulációk nélküli cselekvés, az élet úgynevezett realitásainak semmibevétele. Jobboldaliság De Maistre szellemisége és Metternich politikai cselekvése, a vulgáris contrarevolutio ellentéte. Jobboldaliság Nietzsche szavai, amellyel 100 érett és heroikus módon felnevelt, vagyis a modernséget mellőző emberrel az egész lármázó jelenkort el lehetne hallgattatni.
PS: Hogyan nyilvánulhat meg ez az ember mindennapi életében, a rendkívül irritáló összhatású erkölcsi szigoron túl?
TK: Ugyanakkor az erkölcsi szigorral is vigyázni kell, mert az ember könnyen válhat olyan keményszívűvé, aki a Törvény szövegét élete árán is követi, de a bensőjében valójában semmi sem történik. A fennhéjázásnak elidegenítő hatása van, és minden értelmes ember a bűnt veti meg, nem a bűnöst. Attól még, hogy tisztában vagyunk elveink igazságával, nem lehetünk süketek.
Folytatjuk.
PS/SZDM; Fotó: Horváth Péter Gyula/PS (A vezető képen Trombitás Kristóf látható.)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS