Tizennyolc – Magyarország összeomlása

A kommunikációs csatornák uralása, a tömeg célzott felheccelése a köztük mozgó ügynökök által a törvényes kormány ellen, béke, szabadság, egyenlőség és jólét ígérgetése, áldozatpózba helyezkedés, majd az emberek további manipulálása a mártírkodással – ezek voltak a felfordulás előidézésének és a rend megdöntésének kulcsai. Miután mindezekkel sikerült a hatalomátvétel, a megdöntött törvényes rend emberei ugyanoda kerültek, mint a nép, amely hatalomba segítette a felforgatókat: a proletárdiktatúra elszenvedői közé. És kiderült, hogy az aktivisták, akik az egész mögött álltak, és hirtelen az ország irányítóivá váltak, kicsinyes, gonosz kóklerek, akik mindent tönkretesznek maguk körül, mert csak addig tart a tudományuk, amíg rombolni kell.

Ez nem egy apokaliptikus sci-fi, hanem az 1919-es kommunista puccs története dióhéjban, amelynek az előzményét, azaz a Magyar Királyság utolsó három napját a minap Budapesten, a Duna Palotában is bemutatott Tizennyolc című dráma dolgozta fel, feltárva az ún. őszirózsás forradalom szervezőinek minden mocskát. A történet bárminemű hasonlósága a jelenkori folyamatokkal nem a véletlen műve, hanem azé, hogy a kommunisták az összes színű cukormáz alatt mindmáig ugyanazok maradtak.

99 éve ilyenkor valószínűleg már az aznapi második lerészegedésükön is túl voltak Kun Béláék, hogy megünnepeljék a kezükbe kaparintott hatalmat. Ahhoz azonban, hogy Magyarország olyan, korábban elképzelhetetlen erkölcsi mélypontra süllyedjen, mint a kommunisták hatalomátvétele, előbb módszeresen szét kellett verni a történelmi Magyar Királyság államigazgatását. Ezt az értelmi szerzők a felheccelt tömeg által érték el, miközben a manipulált tüntetők nem is sejtették, hogy éppen a saját hazájuk és a saját sorsuk tönkretételéhez asszisztálnak.

Egy működő ország térdre rogyasztása, hogy tarkón lőhessék

Olyan figurák kábítják a népet, a Tizennyolcban, akik egymás közt arról diskurálnak, milyen élmény volt lemészárolni az orosz cári családot, közelről főbe lőni a cár kisfiát, és a leszúrásuk előtt még megerőszakolni a lányait. Ha lett volna akkoriban IFA, valószínűleg annak a platójára dobálnák fel a holttesteket. Az elvesztett háború végén, a csökkenő életszínvonal miatt elégedetlenkedő embereket egészen fegyveres zavargásokig tudják hergelni, és a kommunista ügynökök óriási fizetésemelések ígéretével beszervezik a kiábrándult, lerongyolódott katonákat is. Már-már Karácsony Gergely-kampánybeszédnek is beillik az az ígéretdömping, amelyet hordón állva adnak elő az agitátorok a népnek.

A színdarab plakátja

Az ügynökök mindenhol ott vannak, olyan helyeken is beépülve, ahol nem is gondolnák róluk, se azt, hogy jelentőségük lehet; csendben, látszólag alázatosan végzik a dolgukat, aztán a kulcspillanatban lázítani, szabotálni kezdenek. A népharag sosem magától megy az utcára, mindig van szervezője, a kommunisták pedig az egész menetrendet előre kitalálták. Az emberek elégszer meghallgatták az agitátorok szövegeit az elviselhetetlen körülményekről ahhoz, hogy utcára vonuljanak, a fegyvereket a kommunista ügynökök osztották ki nekik. Ezután már csak rá kellett uszítani őket a rendőrsorfalra (lánchídi csata), hogy legyen néhány halott, és a rendőri agresszió véráldozataira hivatkozva még inkább elfajuljon a zavargás. És persze azzal is kitartóan telebúgták az ügynökök a nép fejét, hogy kit kell miniszterelnöknek követelni: Károlyi Mihályt, a közismerten kommunista érzelmű grófot. Amikor a király kinevezi őt miniszterelnöknek, mert abban bízik, hogy ezzel megnyugszanak a kedélyek, akkor pecsételi meg Magyarország sorsát. Károlyi hadügyminisztere, a részegségtől menni is alig tudó Linder Béla nem akar magyar katonát látni, így nem is lesz, aki feltartóztassa a románokat, szerbeket, cseheket a határon. A kommunista fennhatóság korábban elképzelhetetlen volt, még a pártjuk is csak 1918-ban alakult meg, de előbb káoszba süllyesztették az országot, majd második lépcsőként a közvetlen hatalmat is megszerezhették, betetőzve a katasztrófát.

Az erőszakos kisebbség

A kommunista felforgatók fontos jellemzője, hogy mindig maroknyian vannak. Mindig puccsal kerülnek hatalomba, mert sosincs tömegbázisuk, még az alkalmilag megszédített követőikkel sincs többségük, csak kellőképpen hangosak és erőszakosak. Aztán a hatalom birtokában persze már rájuk sincs tovább szükségük, és jöhetnek az olyan, hagyományos kommunista módszerek, mint a megszorítások, előbb a jómódú rétegek, majd az egész lakosság kifosztása, valamint az elégedetlenkedés véres letörése.

A forradalom győzelmét ünneplők a Deák téren. Az őszirózsás forradalom nem a népfelség tiszta megnyilvánulása volt, hanem az ország szervezett romba döntésének első lépcsőfoka. (kép forrása: historia.hu)

Ugyanígy nagy mesterei a történelemhamisításnak is, hiszen az őszirózsás forradalom máig afféle ártalmatlan, tiszta és főleg jogos népfelkelésként él a köztudatban, az iskolákat uraló marxista történelemszemlélet hatására. Valójában viszont az ország tudatosan megszervezett romba döntése, a kommunista hatalomátvétel előkészítése volt, amely a felfordulásban csaknem hatszáz halottal járt. A forradalmi hevületbe becsatornázták azokat az embereket, akik elégedetlenek voltak, vagy meg lehetett őket győzni arról, hogy elégedetlenek, és kipirult arccal, a hasznosság büszke meggyőződésével masíroztak a saját országuk ellen úgy, hogy nem is tudtak róla, mire használják fel őket. A kommunisták már akkor is a legalantasabb emberi ösztönökre – irigység, hiúság, hatalomvágy, bosszúvágy – rájátszva szereztek pillanatnyi támogatottságot.

Az elmaradó elégtételből újabb katasztrófák következnek

A Tizennyolc egyik katartikus pillanata, amikor a háború poklába félig beleőrült katona Tisza István fejéhez vágja a sérelmeit. Ezek valós, jogos sérelmek, csakhogy hiába híresztelték a korábbi miniszterelnökről, hogy ő tehet a háborúról [Ady Endre, a kor sztárköltője is rendszeresen támadta – a szerk.], ez nem volt igaz, a kommunista agitátorok viszont természetesen rájátszottak a közvélekedésre. A tömeg mindig keres bűnbakot a problémáiért, ezért Tisza István meggyilkolása annak a mementója, hogy az embereket érdemes mindig alaposan tájékoztatni arról, hogy ki, mit és miért tesz. Ezért még azt a kockázatot is érdemes vállalni, hogy a kommunista felforgatók a rettenetes kormánypropagandán fognak sopánkodni. Az 1918-ban felbukkant kommunista ügynökök közül egyébként többen (köztük maga Rákosi) szerepet vállaltak az ’50-es évek vérgőzös, népnyomorító diktatúrájában is azután, hogy az első világháború utójátékában egyszer már gondoskodtak Magyarország tönkretételéről. Ők azért tudtak újra megjelenni, és újra ártani, mert nem vettek rajtuk politikai, jogi és erkölcsi elégtételt, amikor ideje lett volna. Amikor még valóban gyengék voltak a kommunisták, addig nem vették komolyan az ártalmatlanításukat, utána viszont a bomlasztásuk és aknamunkájuk eredményeként kártyavárként omlott össze az önmagát még néhány nappal korábban is megvédeni képesnek látszó Magyarország.

A színdarabban ugyan nincs benne, de semmiképpen sem szabad elfelejteni, hogy a felforgató ügynököknek már akkoriban is voltak hihetetlenül gazdag mecénásaik. Hatvany-Deutsch Lajos, a cukorbáró néven elhíresült gyártulajdonos például eleinte az általa is alapított Nyugat folyóirat körül csoportosuló liberális véleményformálókat pénzelte, és az ő pénzén itta végig a fél életét az őszirózsás forradalommal megbuktatott rendszer kérlelhetetlen ellensége, Ady Endre is. Aztán amikor megérett rá a helyzet Hatvany-Deutsch finanszírozta a bő négy hónap alatt százakat meggyilkoló, teljes csődöt előidéző és a honvédő háborút is elbukó tanácsköztársaság kommunista forradalmárait is.

A kommunista aktivisták végig ott tüsténkedtek a történelmi Magyarország szétverésénél. (kép forrása: fortepan.hu)

Forradalmárok és konzervatívok

Ezek az erők a nagy francia forradalom óta szervezetten jelen vannak Európában, a forradalmárság és a tömegek manipulálásának tudományát kitanulva várják a lehetőséget, mint például egy háborús vereség vagy gazdasági gondok miatti elégedetlenséghullám. És noha 1918-ban még nem a nyílt társadalom híveinek meg emberi jogi aktivistáknak hívták magukat, hanem egyszerűen kommunistáknak, ugyanúgy az emberek önzetlen barátainak mutatkoztak, egyenlőséget, békét, szabadságot, általános jólétet és más olyan dolgokat hirdettek, amelyek nagyon szépen hangzanak, de olyannyira megvalósíthatatlanok, hogy hatalomra kerülve meg sem próbálkoztak vele.

Az ország kiegyensúlyozott, nyugodt működtetésére képes konzervatív erő azt a hibát követheti el az ilyen elemek felbukkanásakor, hogy – amint az a Tizennyolcban is történik – nem elég éles szemmel néz ki az ablakon, lemarad a történések lényegéről, és képtelenné válik kellő gyorsasággal, kellően ravaszul és kellő eréllyel válaszolni a felforgató tevékenységekre.