Fehérváron jártam, a Fidesz kampányzáró rendezvényén. Csak hétvégén lett köztudomású, hogy lesz ilyen és mindenkit szeretettel várnak, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy kiránduljak egy jót a kiváló tavaszi napsütésben, illetve hogy ezzel együtt meglobogtassam a nemzeti zászlót, amit bár apám vett pár éve hirtelen felindulásból, de nálam van, én vagyok az őre. (Igen, talán ezzel is jellemezhetném az elmúlt 8 évnek a legkisebb közösségekre gyakorolt fejlődését: azelőtt nem volt piros-fehér-zöld lobogónk családilag, most már van. Magyarország erősödik.) A Békemenetre úgyis elfelejtettem vinni.
Különös város Székesfehérvár: a turisztikai és építészeti szempontból kevésbé érdekes részeit járva is határozottan az az érzése az embernek, hogy ez egy egészen élhető hely. Baktatok a tízemeletesek között, és megfigyelem, ahogy pici gyerekek játszanak a rendezett játszótereken. Az iskolások is szabadon vannak engedve, ki erre megy a barátaival, ki arra: jó kedélyűek, látszik rajtuk, hogy nem kell tartaniuk semmitől így péntek délután. Én is leülhetek egy padra a főút mellett, elfogyaszthatom a rögtönzött uzsonnámat, és nem azon jár az eszem, hogy milyen rosszarcú alak fog kiszúrni magának a következő pillanatban, hanem elmélázhatok, hogy milyen rendezett a zöldterület még egy panelház félreeső oldalán is. (És van pad!)
Nagy a forgalom a belvárosból kivezető utakon, hosszú sorok állnak a piros lámpáknál, de alapvetően nyugalom van: előbb-utóbb mindenki hazaér. Jó a légköre a fehérvári utcáknak. Mégis, kissé feszélyezve haladok a zászlóval a kezemben. Nem tudom, miért tartok attól, hogy nekem ugrik valami elmebeteg, akit úgy dühít fel a trikolor látványa, mint bikát a vörös posztó. Persze, sokan be vannak oltva a nemzeti érzület ellen és vannak, akik a speciális meggyőződésük miatt a Fidesz sikerét is afféle emésztő mételyként élik meg magukban, de nem feltétlenül emiatt vannak ambivalens érzéseim.
Nem áltatom magam azzal, amit a legtöbb nemzeti érzelmű ember mondana a helyemben, hogy szívem joga zászlóval a kezemben megjelenni bárhol és bármikor, és dögöljön meg az, akinek nem tetszik. A magyar ugyanis nem az a zászlólengetős fajta. Más népeknél talán pont a színes lobogók forgatagától lesz karneváli hangulat, nálunk azonban sokkal komolyabb dolog lobogót ragadni. Háborúk, népfelkelések, vérre menő tüntetések, az egész kollektív emlékezetünk ott van abban a piros-fehér-zöldben. Biztosan nem az az első gondolat rólam, ahogy haladok a fehérvári utcán a zászlóval, hogy „ím, itt egy derék hazafi”, hanem tudat alatt azt sejthetik, önkényesen kivettem egy részt a közösből és bitorlom. (Még ha meg se fogalmazzák magukban ezt.) Hogy jól teszem-e ezt vagy sem, azt már nem ítélik meg. Mennek a dolgukra.
A belvárosba érve még nem kezdődött el a rendezvény, ezért további sétára indultam. Nem ismerem Fehérvárt úgy, mint a tenyeremet, de nem is ismeretlenek számomra az utcák, az épületek. Anyám itt volt szakközépiskolás a hetvenes évek elején, a gondolatai jórészt a mai napig itt járnak. Amit ismert és ami fontos volt számára, azt már rég megmutatta nekem – például a régi piacot, még pár hónappal azelőtt, hogy 1997 őszén eldózerolták: ma pláza áll a helyén. Sok helyszínt fel se ismernék az elbeszélésekből, ahogy ő is gondban van az utóbbi negyven év épületeit látva – az ő idejében a Palotaváros még igazi tabán volt, görbe utcák és romos házak tömkelegével. Én ugyanezen a néven már csak a helyére épült lakótelepet ismerhetem.
Végül csak odaérek a kampányzáróra. Felemelő a beszéd, magasban az én zászlóm is. És a végén, amikor a tömeg oszlani kezd és én is újabb sétára indulok, már nem a kezemben markolom a zászlórudat, hanem a vállamra vetem, úgy indulok tovább. Mégsem érdekelnek az elmebetegek: mondanám nekik, ide lőjetek.
De nem szól hozzám senki, így is van ez rendjén. Az utcák lassan kifogynak a lábam alól, a kör végére érek. Messze parkoltam a belvárostól, mert csóró az újságíró és nem telik neki parkolójegyre: inkább a zónán kívül áll meg. (És öreg, brit autóval jár, amibe ezerhatszáz forintért tankol: több nincs, de annyiból már hazaér.) Rossz a cipő, sok a gyaloglás – és mégis jó a kedvem.
Felnyitom a csomagtartót, elteszem a zászlót, kiveszem az ásványvizem, nagyokat kortyolok belőle. Mégiscsak meleg van. És akkor egyszer csak odajön egy öreg bácsi, sapkában. Kérdezi, a rendezvényről jövök-e, ha már így zászló volt nálam. Meg hogy sokan voltak-e. Mindkét kérdésre igennel felelek, és hozzáteszem fáradtan, hogy most fogok hazaindulni. Hova? Pest megyébe. Már épp köszönnék el, amire hozzáteszi: akart ő is jönni, csak nem jött ki neki időben a dolog, de abban mindenki biztos lehet, hogy vasárnap nem fog a mocskos kommunistákra szavazni. Aztán jó utat kíván, és elköszön.
Valamilyen formában mindig találkozunk. Néha még zászló sem kell ahhoz, hogy felismerjük egymást és hitet tegyünk ugyanazon meggyőződés mellett. Az ilyen találkozások adják a bizonyságát annak, hogy nem pusztán nép vagyunk, de nemzet is. Akármi is legyen vasárnap a választás végeredménye, én már most tudom: magyarnak lenni jobb, mint valaha.
(Vezető kép: A Fidesz központi kampányzáró rendezvényének kezdésére várakozók Székesfehérváron, a Városház téren az Országalmánál 2018. április 6-án. A rendezvényen Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök mond beszédet. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS