Az elmúlt héten ünnepelték egyesek a kommunista világnézet atyjának, a proletarizmus nagy megmentőjének, Karl Marx születésének kétszázadik évfordulóját. Ismét előkerültek azok a hősök, akik a mai “fehérterror” idején is el mernek cseppenteni egy pár könnyet, majd hosszas cikkeket írnak arról, miért is ne vádoljuk szegény Marxot a marxizmus bűneiért. Lássuk, akad-e más is, amit kritizálhatunk rajta:
Nézzük meg először, hogy mennyire lehet felelős Marx Leninért, Sztálinért, Maoért, a gulágokért és a Tienanmen téri vérengzésért.
Gyakran hallhatunk olyan Marxot mosdató gondolatmeneteket, melyekben azzal az abszurd relativizmussal próbálják elválasztani a bűnt a bűnöstől, hogy Nietzsche sem felelős Hitler bűneiért. Hát miért is lenne egy öregecske közgazdász felelős egy eszelős diktátor, Sztálin bűneiért? A válasz nagyon egyszerű: Nietzsche a filozófiáját mindenféle társadalmi elvárás és követelés nélkül, az emberi individuumra vonatkoztatva írta le. Hitler volt az, aki ezeket a gondolatokat kifacsarta és társadalmi elvárásokat kreált belőlük, pszichológiából politikát csinált.
Ezzel szemben Marx, mint a szociológia atyja, eleve társadalmi értelemben értett mindent. Még saját korának mérsékeltebb, a későbbi szociáldemokratáknak megfelelő politikusait és gondolkodóit is megvetette, csak mert nem a vérontás útján akarták kiépíteni a teljes egyenlőséget. Mindezt figyelembe véve, Marx nem Nietzsche balos megfelelője, sokkal inkább közelebb áll ahhoz a még hatalomhoz nem jutott Hitlerhez, aki megírta a Mein Kampfot. Emberek millióinak nyomorúsága már Marx személyes világnézetében kicsírázott.
Az egyenlőség téveszméje
Azok kedvéért, akiknek mindez még nem elég meggyőző, egy gondolatkísérlet erejéig, adjunk tiszta lapot Marxnak. Vegyük figyelmen kívül ideológiájának szörnyű társadalmi következményeit. Semmi másért ne kritizáljuk, csakis azért, amit ő maga állított. Hát nézzük meg mi is volna mindez:
„Ami […] engem illet, nem az én érdemem, sem a modern társadalomban levő osztályok létezésének, sem ezek egymással való harcának felfedezése. Polgári történetírók már jóval előttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlődését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én cselekedtem, az annak bebizonyítása volt, 1. hogy az osztályok létezése csupán a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz.” – Karl Marx az osztályharcról.
Szóval Marx is elismeri, hogy a társadalmi hierarchia létezését már jóval előtte felismerték más gondolkodók. Az ő személyes eredménye csupán az a megállapítás: hogy a társadalmunk ilyen típusú működése, nem csak erkölcsi és közgazdasági értelemben rossz, de természetellenes is. Ehhez az is hozzá tartozik Marx szerint, hogy a legsikeresebb egyének mesterségesen, erővel vagy félrevezetéssel tartják fent ezt a kizárólag számukra hasznos állapotot. Szerinte a társadalom természetes, gazdaságilag és morálisan tökéletes alapállapota a teljes egyenlőség és a társadalmi hierarchia eltörlése.
Magyarul: mindenki, aki valaha valamit elért, csakis mások földbe döngölése által érhette azt el, emiatt lakolnia kell.
Ezzel a gondolattal nem csupán az a gond, hogy egyszerűen, ahogy van hazugság, de ráadásul emberek tömegeit képes az egészséges, önmegvalósító életvitelből egy önsajnáló, mindenért másokat hibáztató, kicsinyes és destruktív életvitelbe taszítani. Mi mást érne el ez a gondolkodásmód, mint hogy azt hiteti el minden követőjével, a saját boldogtalanságának mindig és mindenkor más az okozója? Pedig az embert senki és semmi nem tudja boldoggá tenni, ameddig ő maga nem szeretne az lenni.
És hogy miért is hazugság Marx gondolatmenete? Azért, mert a társadalmi hierarchia nem csak, hogy nem természetellenes, de a világ rendjének egyik legalapvetőbb igazsága. Ráadásul hasznos is minden résztvevője számára. Ha varázsütésre a világban megszűnne az alá-fölé rendeltség és hirtelen mindenki abszolút egyenlő lenne, két potenciális végkifejlet lenne: mind éhen pusztulnánk, mivel a káoszban senki sem hangolná össze a termelést; ha mégis túlélnénk, a hierarchia előbb-utóbb ismét kialakulna, hiszen a legnagyobb vezetési kompetenciával bíró emberek ismét elkezdenék utasítani az önmaguktól tenni képtelen társaikat.
Társadalmunk hierarchikus berendezkedése szükségszerű a fennmaradáshoz. Haszonélvezője ennek az is, aki a tetején van és szervez, ezáltal az átlagnál több megtermelt jószágot tud magához juttatni és az is, aki a legalján dolgozik. Mindamellett, hogy munkájának gyümölcsét élvezi még azon sem kell elgondolkodnia, jól csinálja-e, amit csinál, hiszen mások megmondják neki, így a felelősség sem terheli a vállát. Természetesen mindez addig működik, ameddig a hierarchia tetején kompetens emberek vannak, akik praktikusan és gyakorlatiasan látják a világot, nem pedig ideológusok, mint Marx.
Ha a vallás a nép ópiuma, a marxizmus a nép krokodilja
A kommunisták részéről a kereszténység ellen irányuló elemi gyűlölet sem véletlen. A marxista sallangon túl, amit elmondanak a hitről, ott van az a mélyről jövő probléma, hogy a két világnézet nem fér meg egymás mellett, hiszen a marxizmus is egy vallás. Mindkettőnek alaptézise a szegények és elhagyottak megsegítése. Egyetlen apró különbség van ezen a téren: míg a kereszténység őszinte szeretetből és Istenben való hitből eredően segíteni szeretne az elesettnek felállni, hogy saját két lábán folytassa az életét, addig a marxizmus olykor ugyan előrébb rugdossa a nincstelent, de valódi megoldást soha nem fog kínálni. Ha pedig rájön a nincstelen, hogyan oldhatja meg a saját bajait önállóan – nem fog egész életében a marxizmustól függeni – és az nem fogja tudni többé alantas politikai céljaira felhasználni.
Mindezt összefoglalva, láthatjuk, hogy mind társadalmi, mind pedig lelki értelemben embertelen és káros Karl Marx osztályharcról és társadalmi hierarchiáról alkotott véleménye.
Bár mindannyiunkat körül vesz a tragédia, a szerencsétlenség és a csalódottság, boldog és teljes életet csak akkor tudunk élni, ha nem áldozatot csinálunk magunkból, hanem talpra tudunk állni és megküzdünk a bennünk rejlő, gyarló kommunista embertípussal.
Ugyan a sztálinizmus áldozatainak sorsa hatalmas tragédia, viszont a múlt tragédiája. Azonban a marxizmus keserű életfelfogása, a jelen tragédiája is.
Forrás: PolgárPortál
(Vezető kép: DPA)
Szerző:
Szabó István Dániel
Facebook
Twitter
YouTube
RSS