„A kisfiú megolvadt bőrét alig tudtuk lekaparni a kád széléről […]” – dél-afrikai helyszín-takarítónő nyilatkozata egy kiirtott farmer család otthonában látottakról (2017)
„Liberté, égalité et fraternité”, azaz: szabadság, egyenlőség, testvériség volt a mottója a Nagy Francia Forradalomnak, amelynek jegyében nem csak az uralkodókat és az arisztokratákat, hanem például a Vendeé megyében élő parasztokat is kiirtották 1793 és ’94 között. Egyes becslések szerint közel kétszázezer embert, akik a forradalomároknak ellenálltak. Gáz, arzén és vízbefojtás dívott az emberjogisták akkori repertoárjában, továbbá a meggyilkolt emberek bőrét lovaglónadrágként, az emberzsírt kocsikenőcsként hasznosították. Ezt a genocídiumot még több is követte az emberiség újkori történelme során. Az esetek döntő többségében valamilyen morális savtól csöpögő, magasröptű idea nevében sikerült néhány millió ember életét kioltani. Ebbe a kategóriába sorolom nem csak a nemzetközi, hanem a nemzeti szocialisták áldozatait is. Mindig találtatott egy maroknyi ideológus, akik lediktálták, milyen életformára kell – szerintük – az egyszerű földi halandókat kényszeríteni.
Hogy a sokat szenvedett afrikai kontinens lakóinak se legyen jobb, felszabadították az ott élő embereket. A demokrácia, emberi jogok, szabadság, egyenlőség és testvériség nevében még egy kvázi Istenként tisztelt hőst is adtak nekik, Nelson Mandela személyében.
A Mandela által propagált „Rainbow Nation” (Szivárvány nemzet), Dél-Afrika, a kontinens legfejlettebb, leggazdagabb országának tündöklése és jelenlegi lassú haldoklása nem érthető meg a történelmi háttér – vázlatos – ismertetése nélkül. Amennyiben a tervezett, úgynevezett földreformról olvasunk, a mainstream egyöntetűen a fekete afrikaiak (sic!) alanyi jogát hangoztatja a fehér lakosoktól térítés nélkül elkobozandó földek újrafelosztásában. Ez így nem igaz! Se az alanyi jog, se a gyűjtőfogalomként és teljesen tévesen használt fekete afrikai sem létezik.
Az a hatalmas terület, amelyet ma Dél-Afrika néven ismerünk, korábban egy szinte teljesen kihalt része volt eme monumentális kontinensnek. Kr. u. 1000 környékén két nomád törzs, a san (bushman) és a khoi khoi (hottentota) vándorolt a gyakorlatilag néptelen vidékeken, minden különösebb állam-szerű szervezettség nélkül, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatva. Egyes szerzők szerint Kr. u. 1400 körül kezdődött meg más, északról érkező afrikai bantu törzsek beáramlása Afrika legdélebbi területére.
Az első németalföldi, mai nevükön holland (búrok), majd később német és francia származású fehér telepesek 1600 körül jelentek meg, az Atlanti-óceánon keresztül közelítve meg a gyéren lakott, vagy teljesen lakatlan vidéket. Az európai, új hazát kereső pionírok ebben az időszakban gyakorlatilag nem érintkeztek a nomád törzsekkel, a természetes határt közöttük a Kei folyó biztosította. Tulajdonképpen elfért volna mindenki egymás mellett, ki-ki a saját elképzelését megvalósítva, mint például gyűjtögetés, vadászás, vagy mezőgazdaság és állattartás, de – ahogy már annyiszor a történelemben – ez nem sikerülhetett. A harcos zulu és xhosa népek északról történő inváziója elsősorban az útjukba kerülő kisebb bennszülött törzsek kiirtásához vezetett, ami Mfecane korszak (vagy Difacane, magyarul: háború, megsemmisítés) néven került a déli Afrika történelmébe, mint a Shaka-Zulu királyság nem túl becses emléke.
A másik lényeges ok, amely az akkor még országnak nem tekinthető földdarab sorsát megpecsételte, az arany- és gyémántlelőhelyek felfedezése volt. A cikkben nem térhetek ki részleteiben az úgynevezett Voortrekker pionírok történetére, akik a folytonos törzsi támadások, rablások elől a mai Orange Freestate (Oranje Szabadállam) keleti részére költöztek, továbbá a törzsi harcokra és a brit-búr háború részleteire sem. Tény viszont, hogy a búrok eredetileg vagy lakatlan területet foglaltak el, vagy a törzsektől vásároltak meg földeket, amelyekről a szerződések mind a mai napig a dél-afrikai archívumokban megtalálhatóak. Az arany miatt gyarmatosító britek voltak az elsők, akik a fehér (búr) farmerek házait felégették és elhajtották őket lakhelyükről, többek között az emberbarát (filantróp) eszme jegyében is, mely szerint a gazdaságokban foglalkoztatott bennszülöttek rabszolgák voltak. Az emberbarátiság azonban nem akadályozta meg őket a nemesfém és gyémántbányák megnyitásában, ahol iszonyú körülmények között nem csak fekete, hanem nincstelen fehér napszámosok is dolgoztak, akik egzisztenciájuk elvesztése után ellepték a nagyobb városokat.
Érdemes annyit megjegyezni, hogy a megalakulóban lévő államszövetség földjét pár emberöltőnyi idő alatt egymással ellenséges, rohamosan szaporodó létszámú afrikai törzsek, továbbá egymással mély konfliktusban álló európai telepesek népesítették be. Az 1960-as évekre kilenc nagyobb afrikai törzs, s azokon belül megszámlálhatatlanul sok klán, valamint két nagyobb konkurens fehér népcsoport, a búrok, akik befolyása és nyelve az évszázadok alatt kialakult afrikaans visszaszorulóban volt, és a később érkezett, a gazdaságot és a közigazgatást domináló angolok alkották a lakosság többségét. Az ázsiai, elsősorban indiai származású bevándorlók valahol az összes, egymással nem épp baráti kapcsolatot ápoló fajták között helyezkedtek el.
Az emberek bőrszín szerinti megkülönböztetése a hétköznapi életben körülbelül olyan szempontok alapján történt, mint az Amerikai Egyesült Államokban volt szokás a rabszolga-felszabadítás óta, bár részben humánusabb jogokkal és nagyobb szabadsággal a sötétebb bőrű lakosság számára. Így érkezett el a brit gyarmatbirodalomtól való elszakadás, a függetlenség napja 1961. május 31-én, majd egy angolbarát, fehérek által vezetett kormány vette át a hatalmat. Ebben az időszakban vált az újonnan megalakult Dél-Afrikai Köztársaság, a korábbi kisebb államokból álló Dél-Afrikai Unió jogutódjaként – más, függetlenné vált afrikai országokhoz hasonlóan –, a hidegháborús viszályt szító nagyhatalmak játszóterévé. A politikai krimi ez időtájt kezdődött el és mind a mai napig folytatódik.
Az apartheid rendszer dacára, amely eredetileg a csoportosan csavargó, rabló és gyilkolászó fiatal fiúk elleni, kvázi önvédelmi szisztéma volt, az 1950-es évektől kezdve építettek iskolákat, egyetemeket a fekete bőrű gyerekek számára a Bantu Education Act (bantu oktatási törvény) keretében, a fehér iskoláknál lényegesen alacsonyabb színvonalon, azt az elképzelést követve, hogy a – sokszor – szinte kőkorszaki kultúrából érkező gyereket nem lehet magasabb szinten képezni.
Itt jegyezném meg, hogy mélységesen elítélek bármilyen jellegű emberek közötti megkülönböztetést bőrszín, vallás, etc. alapján. Azonban nem csak az egyes fehérek által kultivált kirekesztésre gondolok, hanem a más színű emberek egymás közötti, valamint a fehérek elleni faji, vagy vallási alapú gyűlöletére is. A mostanság oly felkapott, egyoldalú, kifejezetten fehér ellenes propaganda ellen (is) küzdök a tények – lehetőleg – tárgyilagos és felesleges emócióktól mentes feltárásával.
Nelson „Madiba” (klán neve) Mandelát 1962-ben tartóztatták le. A vád állam elleni szabotázsakciók előkészítése volt. 1990-ben szabadult, holott már 1985-ben is felajánlották neki szabadon engedését, ha lemond az erőszakról, amire nem volt hajlandó.
Erőszak? Kérdezheti indignáltan a kedvesen és szelíden mosolygó, a nemzetközi média által gondosan felturbózott idolra enyhén nedves szemekkel emlékező profi jóember, aki milliók bálványát, Mandelát, a polgárjogi aktivistát és szabadságharcost (közönséges terroristák kódoltan píszí elnevezései) ismeri a közelmúlt történelméből. Akinek hetvenedik születésnapján, 1988-ban ismert rocksztárok énekelték a „Free, free Nelson Mandela” című számot és a megakoncertet hatszáz millióan látták világszerte, mert akkor még nem volt internet, különben biztosan többen lettek volna. Holott azelőtt a világnak fogalma sem volt addig e jeles hős létezéséről. Pardon? Akit hirtelen ennyien imádnak világszerte, annak a mellénye csak patyolatfehér lehet! Nos, lássuk azt a tiszta mellényt…
Az apartheid alatt elnyomott országban, az állítólagos fehér diktatúrában több évtizede politikai tényező volt az African National Congress (ANC, az „Afrikai Nemzeti Kongresszus”) pártja, amelynek Mandela egyik vezető személyisége volt. De nem csak az ANC-nek, hanem az illegális kommunista pártnak, sőt annak Központi Bizottságának is tagja volt, amit persze egész életében tagadott. Pár évvel ezelőtt azonban kiderült, hogy a joviálisan mosolygó hős egy traktátumot (szerződés, egyezmény – szerk.) írt „How To Be A Good Communist?” (Hogyan legyünk jó kommunisták?) címmel, a legékesebb sztálinista hagyományokra építve mondandóját. Mandela szerint:
„A kommunizmus ügye az emberiség történetének legnagyobb és egyben legnehezebb dolga.”
1960-ban megpróbált egy általános sztrájkot szervezni, amelynek – az elképzeléseihez képest – csak kisebb sikere lett. Ekkor közölte az ANC tagokkal, hogy az „erőszakmentes harc napjainak vége”, majd visszavonult a Johannesburg közelében található Rivonia nevű konspirációs búvóhelyre, amely Arthur Goldreich, egy nem dél-afrikai állampolgár tulajdona volt.
Madiba unszolására alakult meg az ANC illegális harci osztaga is, „Umkhonto we Sizwe” (UwS, a nemzet dárdája) néven, miután vezető ANC politikusok Kínába és a Szovjetunióba látogattak, ötletük megvalósításához támogatást remélve. Ez a fegyveres gerillacsoport bombamerényleteket hajtott végre az energiaellátás, kormányerők, gépek és élelmiszer tárolók kárára, emberéletet sem kímélve. Összesen 235 szabotázsakciót sikerült bizonyítani a terroristák elleni perben. A Rivonia farm rejtekében további ANC-UwS vezéreket fogott el a rendőrség – Denis Goldberget, Rusty Bernsteint, Raymond Mhalabat, Bob Hepplet, Govan Mbekit, Ahmed Katharadat, a tulajodonost, Arthur Goldreichet és az ANC akkori vezetőjét, Walter Sisulut. A razzia és letartóztatások alkalmával a hatóság felfedezte az „Operation Mayibuye” néven ismertté vált terrorkampány terveit, amelyet a vádlottak a bírósági tárgyaláson, mint egy, a vezetés által nem elfogadott vázlatot próbáltak bagatellizálni.
Mandela még 1962-ben látogatást tett különböző országokban, ahol a tervezett gerillaharcok támogatásához keresett szövetségeseket és egy fél évig tartó kiképzésen is részt vett Etiópiában. Nem sokkal hazatérte után tartóztatták le. A vádlottak halálbüntetés helyett életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, amelynek utolsó éveit Mandela egy bungalóban töltötte, miután 1985-ben nem volt hajlandó a megkegyelmezés fejében az erőszakról lemondani. Börtönévei utolsó időszakában kezdte meg tárgyalásait az akkori dél-afrikai miniszterelnökkel, Pieter Willem Botha-val, az apartheid rendszer megszüntetéséről.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy az ANC kizárólag és elsősorban a fehér kisebbség, vagy az apartheid ellen harcolt volna. A legtöbb áldozatukat az ellenségesnek és/vagy árulónak tekintett fekete népcsoportok tagjai közül szedték. Az ANC fegyveres gerilla-alakulata, az Umkhonto we Sizwe harminc éven keresztül számtalan bombamerényletet és szabotázsakciót hajtott végre. Saját, kémnek titulált bajtársaikat – akár kiskorúakat is – titkos fogolytáborokba zárva tisztogatták meg soraikat a vélt belső ellenségtől, s elképzelhetetlen brutalitással kínozták meg őket. Az egyik ilyen fogolytábor a szomszédos Angolában volt (Base Quattro), ahol kelet-német Stázi (az NDK titkosszolgálata) ügynökök képezték ki a dél-afrikai gerillákat különböző konspirációs technikákra és az árulók elleni küzdelemre. Ehhez tudni kell, hogy az 1970-es években a szocialista útra tért Angola és Mozambik hemzsegett az NDK tanácsadóktól. Példának okáért az ír terrorszervezet, az IRA tagjai tanították meg őket bombát készíteni.
Az ANC egyik legbizarrabb figurája, Mandela második felesége, Winnie Madikizela-Mandela volt, aki idén április 2-án hunyt el, és a magát haladónak nevező világ álszent szipogással búcsúzott tőle. Attól a többszörösen elítélt, bár igazából soha meg nem büntetett személytől vettek könnyzacskókat birizgáló tweet-ekben búcsút, akitől még férje is elvált a feleségét terhelő súlyos vádak miatt. Nézzük meg közelebbről a jeles hölgy pályáját, aki a fehérek uralta apartheid világban amúgy egy kiváló iskolai képzésben részesülhetett:
„Together, hand in hand with our boxes of matches and necklaces we will liberate this country! – Együtt, kéz a kézben gyufaskatulyáinkkal és nyakláncainkkal fel fogjuk szabadítani ezt az országot!”
Nyaklánc? – kérdezheti meghökkenve a kedves Olvasó, mert a gyufának még lehet némi értelme terroristákkal kapcsolatban. Nem, nem a szépséges afrikai kézműves láncokra gondolt Mama Winnie, ahogy a nemzetközi celebek becézték, hanem az ANC egyik kivégzési módszerére. E művelet során a delikvens kezeit hátrakötözték, majd egy autóabroncsot húztak a vállára. Benzint öntöttek a szerencsétlenre, meggyújtották és magatehetetlenül, élve égett el iszonyú kínokat elszenvedve, miközben a felajzott tömeg éljenzett körülötte. Esetleg még bele is rúgtak. A következő videó, extrém durva tartalma miatt, csak kattintásra érhető el ITT.
Lincselés, gyerekrablás, korrupció kísérte Mama Winnie útját, aki 1988-ban az „ENSZ Emberjogi Díját” kapta meg férjével együtt. Még ebben az évben felmerült a gyanú, hogy köze lehetett a Mandela United Football Club fiatal tagjainak kínzásában, elrablásában és megölésében, majd 1989-ben vádat is emeltek ellene, s bűnösnek találták. A megítélt öt év fegyház helyett azonban pénzbüntetéssel megúszta az ügyet. Figyelem! Ez még mindig a sötét apartheid korszaka volt. A megerőszakolt, majd késsel lemészárolt kisfiúnak, akit Stompie Seipei-nek hívtak, nem volt ilyen szerencséje, a részleteket itt olvashatjuk angolul. Másodjára 2004-ben ítélték el lopás, korrupció, okirat hamisítás miatt a liberális világ, most krokodilkönnyekkel megsiratott ikonját, különösebb jogi következmények nélkül.
Fotó: A Fokváros körüli víztárolók kiszáradása / Forrás: boardroom.global
Facebook
Twitter
YouTube
RSS