Nemcsak Csíksomlyón járt Ferenc pápa – Benyomások Balázsfalváról

Akinek magyar a szíve, Csíksomlyót általában a magáénak érzi. Sok százezer honfitársunk szereti minden év pünkösdjén a magáénak érezni a székelyek és a csángók nagybúcsúját – néha talán túlságosan is, mint az a sajtó hasábjain minden évben ilyenkor szokásos, enyhe méltatlankodásból ki szokott derülni: minden szép és jó lenne egyébként, csak ne lenne egy olyan mellékíze a dolognak, hogy „megjöttek a pestiek a gyarmatra és nem tudnak viselkedni”. Az összezördülések, kisebb kellemetlenségek úgyszólván elkerülhetetlenek egy efféle, összmagyarrá vált ünnepen, amely látogatóit tekintve már rég nem kizárólag római katolikusokból áll, és nem pusztán vallási jelentősége van. Az idén Ferenc pápa erdélyi, egy héttel a pünkösd előttre kijelölt látogatása némileg változtatott a dolgok szokásos rendjén, ami a magyarok Csíksomlyó-látogatási szokásait illeti. Megannyi cikk született már ezzel kapcsolatban, a pápalátogatás másik erdélyi helyszínére, Balázsfalvára azonban sokkal kevesebb fény vetült. Én azonban nem hagytam figyelmen kívül, így hát oda is elutaztam.

Egyfajta személyes érintettség is vezetett a román nyelvű görög katolikusok szellemi és vallási központjának számító dél-erdélyi kisvárosba, Balázsfalvára, ugyanis apai ágon görögkatolikus családból származom magam is (bár rómainak lettem keresztelve). Míg Magyarországon nem járt nagyobb nehézséggel görögkatolikusnak lenni az átkosban, mint bármilyen más vallásúnak (ugyanolyan rossz volt a rendszer minden, a hitét megélni akaró embernek, de legalább létezett egyházi élet a maga elfojtottságában is), addig Romániában egész konkrétan be volt tiltva a görögkatolikus egyház: az állam és az ortodox egyház rekvirálta a templomokat, az intézményeket, a kárpótlási folyamat pedig a mai napig sem rendezte teljesen a vitás kérdéseket. (A hívek száma is a töredéke a korábbinak, ugyanis a II. világháború előtt Erdély román lakosságának még a nagyobb része volt görögkatolikus, mint ortodox.) A Ferenc pápa által vasárnap boldoggá avatott püspökök a máramarosszigeti és szamosújvári börtönökben végezték, mert a „rossz” felekezethez tartoztak, a kommunista román állam pedig példát akart statuálni. Hívő emberként az ő emléküket is tisztelnem kell, annak ellenére, hogy nem ugyanazon a nyelven miséztek, mint amit én beszélek – de az egyház, a kulturális közeg természetesen közös. Egyértelmű volt, hogy Balázsfalván is ott a helyem.

Korábban kétszer jártam Erdélyben, azóta nem volt arra dolgom (a Partiumot leszámítva). 2001-ben a váci piarista gimnázium két busszal kivitte a diákokat Csíksomlyóra (a végzősöket kivéve), 2002 nyarán pedig egy magyar csoporttal jártam Erdélyben, többek között Déván is (ekkor találkoztam személyesen Böjte atyával – a dévai árvaházhoz tartozó lakóépületekben voltunk elszállásolva, és például a szászvárosi intézményében is látogatást tettünk). Láttam tehát Dél-Erdélyt is tizenéves fejjel, de felnőtt emberként, az útvonalat magam megtervezve, gépkocsival még nem. Szerencsére sokat változott Románia az utóbbi két évtizedben: a főutak elképesztően jó minőségűek, és nem feltétlenül akarják letolni az útról az embert, ha magyar rendszáma van (különösen, ha lakott területen is gyorsan hajt, mint mindenki más – érthető: a távolságok nagyok, autópálya pedig még mindig nincs sok). Angolul, spanyolul meg tudtam értetni magam a rendőrrel, a benzinkutassal és másokkal is – nem zavartam én senkit, de nem is számítottam különösebb konfliktusra, és nem is lett.

Nem foglaltam szállást, elvégre egyedül utaztam, és júniusban azért talán Csíkban se fagy meg álmában az ember a kocsijában alva, ha azt mondják arrafelé bizonyos falvakban, hogy „itt kilenc hónapig hideg van, három hónapig pedig nincs meleg”. Azt se tudtam, hol lenne célszerű éjszakára megpihenni. Eredetileg azt gondoltam, hogy jó lesz majd nekem Csíkdelne határában, a puszta közepén álló gótikus templom erődfala mellett, ahol szombat délelőtt leparkoltam (innen gyalogoltam be Csíkszeredára, hogy aztán körbejárjam az egész várost), aztán este rájöttem, hogy célszerű lesz továbbindulnom, mert éjszaka még talán át tudok hajtani Balázsfalván, ha kelet felől érkezem és másnap nyugatnak akarok távozni, mert napközben le lesz zárva az egész kisváros. Nem volt gond: átengedett a rendőr Balázsfalván, amikor mondtam neki, hogy Teiuș, bár nem tudom, felmerült-e a fejében, hogy mi a fenéért akar valaki kicsivel éjfél előtt magyar rendszámmal Tövis felé haladni. A város nyugati részén, egy éjszaka zárva tartó benzinkút parkolójában tettem le a kocsit, bár azért megkérdeztem a főútnál álló rendőröket, hogy lehet-e már valamelyik kijelölt parkolóba menni. Azt mondták, maradjak csak ott, és reggel a benzinkutasnak nem volt egy szava se, amikor odajött hozzám, és mondtam neki, hogy a rendőrök mondták, hogy álljak oda. Költöttem is nála néhány lejt erre-arra, hogy mégis lássa valami hasznom.

Reggel aztán nekivágtam gyalog Balázsfalvának, mint mindenki más, aki időközben megérkezett – zarándokból pedig volt legalább annyi, ha nem több, mint Csíksomlyón. Nagyobb rendezvényeken szokásom végigjárni a kijelölt buszparkolókat: itt konkrétan annyi volt, hogy amire a buszokból álló sor végére értem, már jóval a városon kívül voltam. (Találkoztam magyarországi magyar és romániai magyar görögkatolikusokból álló csoportokkal is.) Néztem az arcokat, és szinte mindenkit magamfajtának éreztem, érkezzen épp akárhonnan – nem, ezek nem a tipikus pestiek, hanem olyanok, mint apám falujából, onnan Szatmárból akárki. Ritka érzés a XXI. században, amikor olyan tömeggel találkozik az ember, amelyikkel egynek akarja magát érezni, ahelyett, hogy felvenné az óvatos szemlélődő, a kívülálló pózát.

A liturgiából annak román nyelve miatt valószínűleg nem értettem volna sok mindent, és mivel egyébként sem csoporttal érkeztem, nem voltam benne biztos, hogy szeretném megértetni magam a beléptető kapuknál, amelyeken keresztül a Szabadság-mező, a pápai mise helyszíne megközelíthető volt. Ezért inkább csak a várost jártam, és nem csalódtam. Bár Balázsfalva nem nagy hely – és még csak különösen érdekes műemléke sincs, mint az odaúton érintett Segesvárnak vagy Medgyesnek, amelyeken Csíksomlyóról jövet áthaladtam éjszaka –, mégis meglepett, hogy mennyire más, mint amit egy dél-erdélyi kisvárostól várna az ember: még a szélső utcákban is rendezett, jó állapotú kertes házak, az udvarokban felfuttatott növények, rózsabokrok. Rend, tisztaság – de olyan mértékben, amit még egy dunántúli városkában is észrevennék, mert a magyar viszonyokhoz szokott szememnek is feltűnne. Ez nem bezzegromániázás, csak egy önmagában álló észrevétel. Balázsfalva teljesen élhető, jó hely.

Jártamban-keltemben megtalált a kolozsvári rádió munkatársa is, aki meghallotta, hogy az előtte gyalogló ember kérdésére azt válaszoltam, hogy „sorry, I don’t speak Romanian”, ő pedig megörült, hogy nahát, végre valaki, aki nem román (annak pedig még jobban, amikor kiderült, hogy szegről-végről kollégák vagyunk), így aztán angolul beszélgettünk, hogy mit gondolok Csíksomlyóról, Balázsfalváról, a pápalátogatásról meg a pápa üzenetéről. Az utóbbinál le is buktam, mint a rossz diák, mert előző nap csak érintőlegesen néztem meg egy csíkszeredai benzinkút wifijét használva, hogy mit írtunk a PestiSrácokon a pápai miséről (nem dolgozni mentem ki, szabadságon voltam egyébként is), és nem tudtam visszaidézni, hogy mi is volt pontosan a szentbeszédben, ezért inkább abban maradtunk, hogy a pápa azt mondja, amit mondani kell ilyenkor (mert hát mi mást mondana).

És tényleg. Nem Ferenc pápa személye itt a lényeg, hanem a történelmi tény, hogy először járt a katolikus egyház feje, Szent Péter utódja Erdélyben – hívják akárhogy is. Azt azért nem tagadhatjuk, hogy jobban esett volna mindenkinek, ha II. János Pálnak hívták volna ezt a pápát, és nagyon sajnálatos, hogy nem 20 évvel ezelőtt történt meg. Az is sajnálatos, hogy a csángók magyar nyelvű misézésének ügye is csak csigalassúsággal haladgat valahogy előre a Vatikán korifeusai előtt, meg az is, hogy a határon túli magyarok nem minden esetben gyakorolhatják ugyanolyan keretek között a vallásukat, mint az anyaországiak. Régóta komoly harag van bennem ezen egyenlőtlenségek miatt, és nem tudom, hány évtized kellhet még, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kéne – hiszen ha nincs igazság a híveknek, nem lesz igazsága Magyarországnak sem. A rossz szájízt azért némileg feledteti, hogy a kormányunkkal nemzetpolitikai (és még sok más) tekintetben maximálisan elégedettek lehetünk – talán egyszer a katolikus egyház is képes lesz hasonló bravúrokra, és maradéktalanul, harcosan a magyar érdek érdekében cselekszik, akkor is, ha egyébként nem feltétlenül ez lenne a feladata.

A pápa látogatása pedig ugyanúgy szólt a helyi magyaroknak, mint a románoknak, legyenek római- vagy görögkatolikusok egyaránt. Hogy megtörtént, ott járt, az egy csoda. Hogy részese lehettem (ráadásul épp azon a héten, amikor beléptem a krisztusi korba), az még inkább. Remélem, hogy sokan voltak így ezzel, és ki-ki jobb ember, jobb keresztény, jobb magyar lett általa, és viheti magával tovább a csodát a dolgos mindennapokra.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PS