Karácsony Gergely megnyitotta a két éve folyó kampányát és felsorolta a kerületeket (PS-galériával!)

A bolygóforraló Nap még utolsó sugaraival nyaldosta a Szabadság teret, amikor megjelentek az apátiában szenvedők és a vesztesek (ők írták le így magukat!), hogy a rendezvény szabópétere, azaz Karácsony Gergely reményt és önbizalmat csepegtessen beléjük egy kis tapsenergiáért cserébe. Állítólag azért jöttek össze, mert most kezdődött meg Karácsony Gergely kampánya, amit az ellenzék örökös jelöltje minden pozícióra már 2018 óta megállás nélkül folytat. Mivel semmi értelmezhető szerkezete nem volt az eseménynek, ezért csapongó beszámoló következik, abban a szellemben, hogy mind a Kispest újpesti vendégjátékát, mind a Facebook által valamiért nekem ajánlott, Integrál Nőiesség önismereti csoport mai ülését ki kellett hagynom e kilátástalan nyomor miatt.

Mindenképpen érdekes kérdésnek tűnt, hogy vajon a 2018 óta megállás nélkül kampányoló Karácsony Gergely kampánynyitója mekkora érdeklődést vált ki Budapest polgáraiból. Egyes elemzők szerint előny, hogy két éve megállás nélkül kampányol, mások az unalomfaktorra hívták fel a figyelmet, és az utóbbi bizonyult helyes meglátásnak.

Sastaps

A Sas József szétpottyant arcú közönségével egybevágó halmaz intim hangulatban érezte be egymást és a kilátástalanságot. A teljes, minden ellenzéki pártot magába foglaló csapatösszevonás körülbelül pont olyan eredményes volt, ahogy a németek Berlin ostroma előtt csinálták: odahúzták minden megmaradt hadseregüket, vagy sikerül, vagy nem. Inkább nem sikerült. Megrendítő tarkabarkaságban voltak itt dékások, szocik, elempések, jobbikosok, momentumosok és persze a sehonnan nem hiányzó, önmagukat Kossuth téri forradalmároknak nevező lütyők, hogy aztán egy elöregedett, kihalófélben lévő község falunapjának megfelelő tömegben találják meg magukban az erőt és a győztes mentalitást. Becsüljük meg őket: valószínűleg ezután tényleg feladják.

Olyan színészlegendák kezdték a közönség hiszterizálását, mint Barabás Richárd és Szalai Kriszta. A felosztás a következő volt: Barabás álhírekkel és félinformációkkal operált, Szalai gyagya dalocskákkal. Karácsony Gergely legfontosabb embere és nyelve, a Barabás hosszasan fejtegette, hogy a világ hatalmas, egyszerűen óriási, több kontinens is van a gömbön, köztük meg víz, és a rengeteg búval, bajjal és kitépett fával érdemben nem lehet mit kezdeni, de össze lehet fogni, itt, kicsiben, és akkor mi is elkövettünk valami hőstettet. Ettől ugyan nem alszik el a Dél-Amerikát elemésztő tűzvihar és a bálnák továbbra is úgy habzsolják a műanyag szatyrot, mintha nem lenne holnap, de legalább van együttműködés a pártok között. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés Ricsinek. Jöhet a dalocska, úri közönség táncol.

Extázis a győzelem küszöbén. Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Utánuk Dés László, az ellenzéki tüntetések elmaradhatatlan liftzenéje és zenekara lépett a színpadra, hogy szomorú, elmúlásról és hideg télről szóló dalokkal buzdítsa a lelkendező közönséget. Mivel rögtön menekülőre fogtam, ezért csak arról tudok beszámolni, hogy előadása végén azzal küzdött, amivel az összes öreg művész és szocialista politikus: nehéz abbahagyni. Végül csak kitrombitálta magából a bút, és visszaadta a színpadot a rémült és sopánkodó színészlegendáknak. A közönség sastapssal honorálta teljesítményét.

Bezzeg Isztambul

Barabás renyhe bezzegisztambulozás során a reményről tanított valamit, meg örömittasan arról tájékoztatta a megjelenteket, hogy Tarlósnak nincs Facebook-profilja, tehát tulajdonképpen megbukott. Már csak ki kell várni. Kezdhetjük hordani rá a földet, amibe majd belekapaszkodhat Karácsony budapesti nagyerdője. Közben megnézhettünk egy kisfilmet, amiben Isztambul polgármestere beszélt feliratosan, miközben mellette Karácsony Gergely próbált értelmes fejet vágni – mérsékelt sikerrel. Mivel okosan a kép aljára tették a feliratot, a többség csak a Vona Gábor testvéreinek nyelvén előadott hablatyot kagylózhatta, benne a madzsarisztán és a budapesti szavakkal, amik visszafogott élénkséget okoztak: orvost senkihez nem kellett hívni szívdobogás gyanújával.

Pont úgy gitározik, ahogy polgármesterkedik. Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Sajnos minden jó véget ér egyszer, így előkerült Szabó Kimmel Tamás, hogy előadja a változás dalát. Noha minden értelmes, felnőtt ember tudja, hogy a ‘91-es Decade of Aggression óta a Mandatory Suicide a változás dala, de azért kapott egy esélyt. Nem élt vele. Kínosan amatőr dalocskájába ráadásul még (mert nincs elég bajom) Karácsony Gergely is megpróbált beleriffelni, mert az fiatalos és menő (Gyurcsánynak is milyen jól állt…), de ütemtelenül és bénán tette. Hát, ezek szerint gitározni sem tud, amivel nincs semmi baj, ha nem erőlteti ugyanúgy és teljesen hiábavalóan, mint a polgármesterkedést.

Ezután beszélni kezdett, és ahhoz sem értett. Én, én, én! – indított az ellenzék szokásos üzenetével, majd áttért arra, hogy ő mit akar. Erre mondaná anyám, hogy akarni a kerti pottyantósban kell. A beszéde, bár láthatóan sokat dolgozott rajta, teljesen strukturálatlan volt: sehol egy vezérfonal, sehol egy végig is vitt gondolatmenet. Az énkontent keveredett az ellenzéki közösségi médiás pöcegödrök legaljáról pecázott idiótaságokkal és a nagy pofával előadott izmozásokkal, hogy akkor ő majd kicsinálja a gazdagokat meg a felmelegedést, és erdőt ültet a helyükre.

Változás kora

Egészen megdöbbentő volt, ahogy képes volt ellentmondani önmagának. Egyik mondatában a szabadságot hiányolta, meg arról dünnyögött, hogy el vannak nyomva, hogy aztán monoton hangon a szabadság megőrzésével folytassa, ami egy mondattal korábban nem volt, mivel Orbán elkobozta az emberektől. De ők őrzik a szabadságot a sörözés közben, a munkahelyi félmondatokban, meg hülye kampányeseményeken. Aztán az „Ich bin ein budapestier” panel következett, amitől a nézők teljesen megvadultak. A zimmerferis német jobban megy, mint a török. Felsorolt egy csomó mindent, amit nem tűr, ő, a budapesti; ezek kimerültek a szokásos ellenzéki pampogásokban, kiegészítve azzal, hogy felforr a Föld Tarlós térkövei miatt.

„A változás nemcsak egy lehetőség, hanem szükségszerűség!” – kacsintott ki a közönség derékhadát adó marxistáknak, majd váratlanul előadta az általa árulónak és fideszbérencnek nevezett Puzsér Róbert mikativadaros szövegeit a klímaváltozásról és a zöld városról. Ha már így belelendült, üzent (Kósa) Lajosnak meg a laposföldeseknek: nem a bozót ég, hanem az erdő, a Föld meg nem egy labda. Mindezt a közönség ünnepélyes tarlóstakaroggyal jutalmazta. Extázis a levegőben. A levezetésben végül arról mondókázott, hogy 25 év múlva arról fog mesélni az unokáinak, hogy mekkora faszaságot csinált Budapestből, bár én ebben kételkedem. Ahogy az SZDSZ-t ismerem, ebből kazah sapka, csókmentesen ágyba csábító vállfogás és Bohár Dani lelocsolós üldözése lesz a látványosan megbomlott elme kísérőjelenségeként. Teljesen váratlan módon, a csúcspont és levezetés után még 10 percig beszélt, de annak már nem sok értelme volt. Szidta Tarlóst, aztán Orbánt is szidta, aztán mindenkit megfenyegetett, mindenkitől el lesz véve minden, a mindent pedig odaadja az ő Népének, a budapestieknek, akiket ő annyira szeret, hogy csak na. Volt még egy kis stadionozás is, mert anélkül nincs ellenzéki összejövetel.

Győztes csapaton ne változtass! Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Aztán megunta, de mégsem. Én, én, én – tért vissza a legfontosabb ellenzéki programpontra, és oshózott egyet az erő forrásáról. Az erő forrása az erő, ezt mi tudjuk a szinkronos Csillagok Háborújából, de ő, Vona Gábor nyomán bandukolva, Isztambulban találta meg az igazságot és a hitet: az erő a lakosságból származik, Yoda marhaságokkal tömte Luke fejét. Már ezt is tudjuk.

Ezután a kíváncsiak még megtekinthették a jelölteket, akiket kerületi számozás alapján mutatott be. Béla, egy. Ilonka, kettő. Inkább nem kockáztatott többet Csepellel.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PS