„Olyan sebet ejtettek rajtam, amit soha nem lehet begyógyítani” – mondta háromszoros olimpiai bajnok legendánk, Papp László azokról a kommunista vezetőkről, akik visszavonultatták őt. Egyikük, Biszku Béla is olyan kommunista volt, aki ott ártott, ahová éppen odahelyezte a diktatúra. A hatvanas évek közepén ő volt a sportért felelős PB-tag, pár évvel korábban még belügyminiszterként a forradalmárokat akasztatta fel. 1964-re eldöntötték, hogy a profi világbajnoki cím kapujában álló, hatalmas csatákat megnyerő, háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlót vissza kell vonultatni. Az utasítás Moszkvából jöhetett, és a Szovjetunióhoz hű hazaárulók, Biszku, Gáspár Sándor és Papp László személyes ellensége, Kutas István végrehajtották a feladatot. A profik között is veretlen Pappnak és a magyar közvéleménynek természetesen a propaganda segítségével is üzentek, a Népsportban két fő sportújságíró-káder írt cikket a profizmus veszélyeiről, és, hogy Pappnak ideje abbahagyni. Legendánkat teljesen összetörte a döntés, fia többször is megírta, hogy ezt a lelki törést sohasem heverte ki. A legszebb az egészben, hogy Biszkuék később, a rendszerváltás után is letagadták a szerepüket: „Ül ez a levitézlett, kardigános bolsevik, túl van jóval a nyolcvanon, a >nehéz idők< tanúja (lehetne), s hazudik, mint a vízfolyás” – írta erről N. Pál József irodalomtörténész. Egy mocskos játszma, ahol még Papp László sem nyerhetett (2. rész.).
Ott hagytam abba, hogy Papp László a hatvanas évek közepére a világbajnoki cím közelébe került. Harmincas évei közepén járt már, amikor hirtelen elfogyott körülötte a levegő. „[…] sajnos, ez idő tájt már hazai ellenfelei is akadtak – írta a Képes 7 1989. októberi cikkében Füzesy Zoltán mesteredző és szakíró. – 1962 októberében fő patrónusát. Marosán Györgyöt felmentették KB-titkári tisztségéből – többé nem volt, aki megvédje irigyei és személyes rosszakarói ellen.” Ekkor, 1989-ben Papp László és Füzesy már megtehette, hogy néven nevezzék a felelősöket:
„- Megneveznél valakit azok közül, akik megakadályoztak abban, hogy profi világbajnok lehessél?
– Biszku Béla, Gáspár Sándor és Kutas István.
– Nem feltételezed róluk, hogy valóban jogosan féltettek téged?
– És ha feltételezem, azzal mi változik? Szerintem semmi.
– Haragszol rájuk?
– Ez nem haragszom rád kérdése. Olyan sebet ejtettek rajtam, amit soha nem lehet begyógyítani.”
Papp László Melbourne-ben / Fotó: MTI
A sajtóban is megüzenték, hogy vége
Bár a veretlen bajnok 1964-ben még háromszor ringbe lépett – az egyiken Dániában ütötte ki azt Chris Christensent, aki ellen korábban megszerezte Európa-bajnoki címét –, már ekkor eldöntötték, hogy vissza kell vonulnia. Ezt a sajtón keresztül is megüzenték. Nagyon is jellemző a következő, látszólag támogató, kenetteljes cikk („Papp Laci? – Az más…”), amelyben gyakorlatilag megmagyarázzák az olvasóknak, miért is visszás és felesleges a profi világbajnokság (és boksz).
„Állítom, hogy pénz, lakás egyébként is rendelkezésére állna. No meg Lacit nem is a zsebe, hanem a szíve, szenvedélye űzi. Megmutatni a világnak! De hiszen megmutatta már.
S jaj, hogy megmutatta volna, ha Melbourne után Rómában [1960] is fellép az olimpia legmagasabb dobogójára, s ha esetleg még Tokióból [1964] is hazahozza az aranyat. Háromszoros olimpiai bajnoksága is példa nélkül álló ebben a sportágban, de a négy, s talán az öt… Kimondhatatlanul csodálatos teljesítmény! A profi világban Európa-bajnokok, sőt világbajnokok is voltak már sokan, márpedig itt Laci maximum ezt érheti el. Amatőr-teljesítménye viszont egyelőre behozhatatlan; hát még ha Róma és Tokió is az olimpiai szorítóban találta volna!”
A szerző – Kéri János – először azzal kezdi, hogy Papp Lacinak nincs szüksége a pénzre, minek az? Aztán leírja, hogy igazából amatőrnek kellett volna maradnia. De ezután jön a cikk lényege:
„Ily nagyszerű pályafutást nagyon szépen, bensőségesen kell befejezni. S nem biztos, hogy erre a profi-világbajnoksághoz vezető út a legalkalmasabb. Hiszen ez már eleve idegen világ, amelyben óhatatlanul olyasmi is történhetik, ami a legszebb reményeket is orvul dönti romba”
– írta a Népsport cikkében a felelős szerkesztő Kéri 1964. 04. 12-én.
NemzetiSport_1964_04__pages42-42
A szerző valódi nagyhal volt. Jellemző, hogy az ötvenes évek végén őt küldte a rezsim akkor, amikor a MÚOSZ-on belül működő sportújságírói szakosztály Bécsben visszalépett a nemzetközi szervezetbe. Kivel? Természetesen Szepesi Györggyel. „Néhány hónappal később, a magyarok az AIPS-be való visszavételét >szentesítő< bécsi kongresszuson egyébként Kéri János, a Népsport felelős szerkesztője, a sportújságíró-szakosztály titkára, és Szepesi György képviselte a magyar sajtót”.
„Az idő félelmetesen múlik Papp Laci fölött is”
Kéri a Párt, a diktatúra nevében üzent, nyilván jól értették Papp Lászlóé is. Volt ennél erőteljesebb figyelmeztetés is, ez még Kéri cikke előtt jelent meg. Ebben leleplezték a profi boksz „valódi” arcát, amely nagyon messze áll a tiszta, erkölcsös szocializmustól:
„Az amerikai menedzserek Papp Laciban sem látnak üzletet. Pedig a veterán Giardello jó alany lenne a magyar bokszoló számára. De hiába! Laci egyelőre szóba se kerül a világbajnok közeli programjában.
Az idő pedig félelmetesen múlik – Papp Laci fölött is. Üzlet, üzlet, üzlet! Ez a szó határozza meg a profiboksz lényegét. A sport csak másodrangú kérdés. Az angol nyelv a profi bokszolóra külön szót használ: fighter, azaz harcos, aki nem a dicsőségért, nem a hazáért, nem a sport fejlődéséért küzd, hanem pénzért.
Pénzért verekszik, a fogadók nyerészkedési vágyának kielégítéséért viszi vásárra egészségét, idegrázó, véres, sokszor életre-halálra menő küzdelmeket vív a nézők szórakoztatására. A profiboksz tele van kétes üzletekkel, sportszerűtlen cselekedetekkel, kis és nagy csalásokkal. Rejtelmes, távoli, idegen világ. Maradjon is csak minél távolabb, messzebb tőlünk.”
NemzetiSport_1964_02__pages42-43
Ez a cikk is a sportpropaganda fő csatornáján, a Népsporton keresztül jutott el az olvasókhoz (1964. február 11.-én). A címe: „TUDÓSÍTÁSOK A PROFIBOKSZ REJTELMES VILÁGÁBÓL VII. Szatócsok és nagykereskedők” – címmel. Szerzője Ardai Aladár, aki az ötvenes évek második felétől a Képes Sport szakmai vezetője volt, és több olimpiáról is tudósított.
Éppen ebben az évben ment ki Tokióba Peterdi Pállal (sportújságíró, humorista és titkos munkatárs), akivel ki is adtak egy könyvet. Kész szerencse, hogy ő és Peterdi nyilván csak a hazáért, a szocializmusért és a sport fejlődéséért írták meg a könyvüket, nem pedig a téma miatt garantáltan magas bevételért.
Utolsó meccs a kőkemény ír ellen
Papp László utolsó meccsét 1964 októberében vívta. „Papp pontozással győzött Bécsben” – így a cikk. „A bécsi Stadthalléban pénteken este Papp László az angol Mike Leahy ellen vívott középsúlyú Európa-bajnoki döntőt. Az igen szívós, 10 évvel fiatalabb angol bajnok ellen Papp a 15 menetben pontozásos győzelmet aratott. Leahy a negyedik menetben kétszer, és a 14. menetben egyszer a padlóra került. Pappnak ez volt a 29. mérkőzése és a 27. győzelme.”
Ennyit ért a korabeli Népsportban az a mérkőzés, ahol Papp simán legyőzte a nála tíz évvel fiatalabb angol bajnokot – aki amúgy ír volt. A Népsport arról sem írt, hogy Leahy – akivel Papp pályafutása egyik legkeményebb meccsét vívta – legendánk előtt Sugar Ray Robinsont verte meg. Azt a Robinsont, aki ekkor már negyven felett járt, de sokan a valaha volt legjobb bokszolónak tartják – Muhammad Ali előtt. Ez nem számított, ezt el kellett hallgatni.
Papp László, leendõ ellenfele Chris Christensen fényképével Bécsben / Fotó: MTI
Ekkor már a sportvilágban, a politikában és a sajtóban mindenki tudta, hogy Papp Lászlót visszavonultatták. S hogy még megalázóbb legyen, ezt még le is kellett nyilatkoznia a nemzetközi sajtónak is: „Papp László, a magyar ökölvívósport nagy egyénisége, aki harmadik olimpiai győzelme után profiszerződést írt alá, és azóta kiharcolta magának az Európa-bajnoki címet és azt eddig hat alkalommal megvédte, jövő terveiről hosszabban nyilatkozott a bécsi Volksstimme-nek. >1965. június 30-ig még eleget teszek előírt nemzetközi kötelezettségeimnek, és akkor visszavonulok a profi ökölvívástól – mondta többek között. – Utána minden erőmet és a sportágam iránti minden szeretetemet a magyar amatőr ökölvívás szolgálatába állítom.
Remélem, így tudom legjobban hasznosítani több mint húsz év alatt szerzett tapasztalataimat. Már most örömmel gondolok arra. hogy együtt dolgozhatom majd hazám fiatal tehetséges ökölvívóival, és taníthatom őket.<”.
A már előre lejátszott játszmát ismerve különösen gyomorforgató a Hétfői Hírek üzengetése (1964. november 9.): „A magyar sportközvélemény nagy örömmel fogadja, ha Papp végre valóra váltja régi tervét, és ismét a magyar ökölvívósport rendelkezésére bocsátja nagy tapasztalatát, mert mint a tokiói olimpia is megmutatta, erre nagy szükség lenne.
Papp Laci azonban a múltban már többször is tett hasonló ígéreteket, de a határidőket – sajnos – többször is kitologatta. Bízunk abban, hogy most már valóban ez az utolsó terminusa”.
Biszku, Gáspár és a többi „levitézlett, kardigános bolsevik”
Bízunk abban – igen. Fent döntöttek. „Mi történt, hajszálra aligha tudjuk meg valaha is, az >illetékesek< többsége >megpihent< azóta, de a mozaikkockák – hézagosan ugyan – azért ma már összerakhatók” – írta N. Pál József irodalomtörténész nagyszerű írásának (Látjátok feleim…” (Papp László halálára), Hitel, 2004) felvezetésében, és a folytatásból rekonstruálhatjuk a történeteket, a – sportolói szempontból, hiszen az edzői, kapitányi pályafutás ezután kezdődött – végjátékot: „Egri Gyula (a sporthivatal akkori elnöke), Kutas István (Egri helyettese volt) és Biszku Béla (a sportért felelős PB-tag, amúgy pár évvel korábban fő-fő akasztológus belügyminiszter) neve hangzik el, s lassan-lassan tisztul a kép – írta N. Pál József. – Papp László jó fél századon át hűséges társa emlékezik:
„Erzsike, a Szovjetunióban sincsen profizmus” – dobta ki a sportfőnök az adu ászt, majd hozzátette: >mit szólnak a munkások; amit maguk akarnak, az már kapzsiság<. Hát igen – hét év után –, 1964-re csak rájöttek, hogy a szocializmusban egy háromszoros olimpiai bajnok is >legyen egyenlő<.
Gáspár Sándor szól aztán, a szakszervezetek örökös vezére, a harcban s a PB-ben társa Biszkunak, s igen-igen eredeti ötlettel áll elő: volt szakvélemény, miszerint a korát figyelembe véve… szóval nem szabadna már bokszolnia, ezt az edzője is mondta [nem mondta persze – azt mondta, hogy a meccs addig tartott volna, amíg Papp László Giardellót egyszer rendesen megüti –, de hát Adler Zsigmond már halott – N. P. J.], meg hogy az esetleges vereség veszélyeztette volna azt, amit addig elért… szóval mindenki csak jót akart.
Továbbá: >szakítsunk a legendával, nem politikai döntés volt, nem köll felelősöket keresni […], nem köll figurát keresni, ahol nincsen árnyék< – mondja még nagy-nagy öntudattal, s ha a kommunisták >különleges anyagból gyúrt< (ez Sztálintól van!) lelkét nem ismerném, bizony alig-alig hinnék a fülemnek. Ül ez a levitézlett, kardigános bolsevik, túl van jóval a nyolcvanon, a >nehéz idők< tanúja (lehetne), s hazudik, mint a vízfolyás.
Együtt a kommunista vezetés: Gáspár Sándor, mellette Biszku Béla és Kádár / Fotó: MTI
Van a hangjában csipetnyi ingerültség (maguk taknyosok, nem értenek semmit, mit szekíroznak itt engem – gondolhatja), de azért szemrebbenés nélkül mondja, mondja a magáét, védi az >eszmét< az utolsó töltényig, akkor is, ha másodpercek alatt leleplezhető. Mert leleplezhető.
Korabeli (>fölfele< szánt) feljegyzést látok a képernyőn, a fontosabb sorokat Borbély Zoltán olvassa is: >Javaslom, ha minden kísérlet [ti. lebeszélési kísérlet – N. P. J.] eredménytelen marad, adminisztratív úton tiltsuk meg a [világbajnoki döntőn való – N. P. J.] részvételét.< A jelentés zárlata – egy jó elvtárs az ideológiai konzekvenciákat is levonja mindig! – megemlíti még, hogy a profi sport ártalmaival kapcsolatos felvilágosító munka hatékonyságát növelni kell.
Aláírás is van: Egri Gyuláé, a magyar szocialista sport első emberéé, akinek helyettese, Kutas István, a mindig >sziklás elvtárs< – erről is Füzesy Zoltán beszél – 1955-ben Papp Lászlóra nagyon-nagyon megorrolt (Adler Zsigmond utazásának letiltásáért ugyanis – aminek nyomán Papp sem ment az EB-re – őt vonták felelősségre).
Abba, ami történt, a személyes bosszú – meg a kicsinyesség s a szemforgatós irigység – elemei is belekeveredhettek, ezt elhiszem, de úgy vélem, e szomorú história alakulása törvényszerű volt mégis, s ezért e folyamat a >létező szocializmusok< legjobbikának a velejéig való romlottságát, végső soron érték- és életellenességét modellezheti. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy azt a zsenit, aki ennek a nemzetnek oly mérhetetlenül sokat adott, mérhetetlenül megalázták, hanem arról az ostobasággal kevert számító cinizmusról is, ami ennek a sokak által még ma is nosztalgiával szemlélt rendszernek letagadhatatlanul a sajátja volt.
Akik Papp Lászlót attól, hogy címmel igazolhatóan is a világ legjobbjává lehessen, megfosztották, arra mondtak nemet, amit az ő küzdelme s életútja jelképezett.
Nekik – a forradalom sokkja után – csak a hatalom stabilitása számított, semmi más, ennek rendeltek alá mindent, az ideológiát s a pragmatizmust, az életszínvonal-politikát s a terrort, az engedékenységet s a tiltást egyaránt. Jókora paradoxon, de mégis igaz lehet: Papp László letiltásának oka (és célja!) ugyanaz volt, ami Marosán György >jószívűségéé< egykoron. Akkor >nyitottsággal< s >nagylelkűséggel< üzentek a fölbolydult s haragvó népnek, most 1964-65-ben, a lassan országossá terpeszkedett megelégedettség idején – jól megrágott, de mégis határozott óvatoskodással.”
Moszkva csettintésére történhetett ez is
Ehhez nincs mit hozzátenni. A források szerint a háborús bűnös Biszku Béla (mert az volt, nem tud érdekelni, hogy meghalt a kései per alatt, és az ezzel kapcsolatos jogi szerecsenmosdatás) mondta ki a végső szót, ő közölte Papp Lászlóval a megváltozhatatlant. „Túl sokat keres, ilyen profi státus még a Szovjetunióban sincs” – valami ilyesmit mondhatott a villalakó. Biztos, hogy Moszkva keze is benne volt a dologban. És persze belekeverték Papp legendás edzőjét és mentorát, Adler Zsigmondot is, nyilvánvaló hazugságokat adva a szájába.
Papp László feleségével, a hatvanas évek közepén / Fotó: MTI
Nem is a kommunista diktatúráról beszélnénk, ha az áldozatnak nem kellett volna vallomást tennie, ahol megköszönheti a visszavonultatást (mint a koncepciós perek beismerései): „Minden tudásomat át akarom adni a fiataloknak” – mondta Papp László, és ez egyébként igaz volt, pontosan így tett. „Ez most már végleges: a dinamitöklű magyar túl van csodálatos pályafutásának utolsó menetén! Papp László, aki több mint tizenöt éven át a legünnepeltebb ökölvívó volt az amatőrök és azután a hivatásosak táborában is, szögre akasztotta bokszkesztyűjét
Az Óra utca 6. számú villába, a budai Orbán-hegyen, ahonnan a pesti oldal csodálatos panorámája tárul elénk, beköltözik a nyugalom. Papp László most már családjának, a feleségének és Laci kisfiának szentelheti teljesen az életét. És a villának…”
„És a villának” – nyilván ez is az olvasóknak szólt. Papp László profiként keresett pénzét a házra fordította. A Hétfői Hírek 1965. április ötödikei cikkében azért a sorok mögül kiolvasható, hogy nem saját döntésről volt szó: „Már régebben elhatároztam, hogy rövidesen >nyugdíjba vonulok<, hiszen közel vagyok a negyvenhez – mondja életének új szakaszáról. – S ha most erre valamivel korábban kerül sor, mint ahogy én terveztem, legalább sok év kemény fegyelme után nyugodtabban élhetek”.
Bonyolult szálak között felesleges kutatni…
A valóság? Kő András életrajzi könyve 1973-ban jelent meg. Abban ennyit lehetett írni erről: „Miért nem mérkőzhettem a világbajnoki címért? Nem tudok erre a kérdésre válaszolni! Az én ökölvívó pályafutásom Bécsben kezdődött és Bécsben ért véget. Böhm volt az első, Leahy az utolsó. A bonyolult szálak között felesleges kutatni.”
Meg veszélyes. Ezért is kell óvatosan bánni a diktatúra alatt megjelent sportkönyvekkel (még akkor is, ha olyan nagyszerű munkák mint a Pappról szóló), mert mindig ott vannak benne az elhallgatott, esetleg megmásított részletek.
Tény, hogy Papp László utolsó meccse után Nat Fleischer legendás lapjában a hónap „fightere” lett, visszavonultatásával pedig a lelkét is megtörték. Így olvassuk ezeket a sorokat: „1965 januárjától 1967 tavaszáig nem csináltam semmit. 20 évi rendszeres mozgás után beültem egy hivatali szobába, és fél 8-tól 4 óráig bezárt oroszlánt játszottam. Ha a kollégák sportról beszélgettek, megborsódzott a hátam.”
Budapest, 1963, Papp Lászlót megpuszilja kisfia, ifj. Papp László. / Fotó: MTI
Csodáljuk? Fia, Papp László 2010-ben ezt írta a Magyar Nemzetben:
„Nem akarok senkit sértegetni, de Biszku neve hallatán ökölbe szorul a kezem, mert ő volt az a cinikus kommunista vezér, aki valószínűleg egy kollektív döntést közölt édesapámmal, nevezetesen, hogy 1965-ben be kell fejeznie profi ökölvívó-pályafutását és nem vívhat meg a világbajnoki címért, amely akkor valódi világbajnokságot jelentett, mert csak egy profi szövetség működött még a világon. Ezt a döntést nem dokumentálták írásban, legalábbis kutatásaim során nem leltem ilyen papírra, de ismerve Biszku mentalitását, és olvasva a fenti cikket, semmi kétségem arról, hogy ő is egyetértett a határozattal.
A már nyugdíjas Marosán Györgytől – aki az 1956-os melbourne-i olimpia után, az akkori sportvezetés heves tiltakozása ellenére engedélyezte édesapámnak, hogy a profik táborába lépjen – megkérdezte egy újságíró, hogy miért állították le Papp Lacit, Marosán azt válaszolta, hogy kérdezze Biszkut.”
Biszku erről sem beszélt, ahogyan egyik bűnét sem vallotta be. Boldogítson minket az a tudat, hogy Papp László kerékbe tört profi pályafutásával együtt is a nemzetközi ökölvívás és a magyar sport örök legendája marad.
Az említett Biszkura háborús bűnösként, a diktatúra önmagával szembe nem néző kádereként fogunk emlékezni, aki összezavarodva, de sajnálatosan sokáig élve halt meg egy szeretetotthonban. A 2000-ben elhunyt Kutas Istvánra pedig emlékezzünk úgy, ahogy kell: ő volt az a sportvezető, aki sportszerűtlen eszközökkel, hatalmával visszaélve részt vett Papp László megaláztatásában.
Hát igen. Kesztyűben nem lett volna sok esélye.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS