A mai nyugati társadalmak egyik virtuális csúcsát hódította meg az a hangos kisebbség, amely a szexuális másságát egyfajta szellemi gőggel, a haladás univerzális kisajátításával képviseli, és ahol csak lehet – mint valamiféle erényt – mutogatja, hivalkodik vele, büszke rá; hite szerint pedig ez adja meg számára azt a progresszív többletet, amellyel különbözik más, maradi csoportoktól. Úgy viselkednek ők, mintha a különböző szexuális irányultság egyes, a többségtől eltérő (LMBTQ…) formái lennének azok az identitásképző tulajdonságok, amelyek alapján valakit tisztelnünk kellene, mint embert. Habár tény, hogy ez nem igaz minden melegre (hisz voltak, vannak és lesznek is olyanok, akiket a hivatásuk, tetteik, viselkedésül, teremtő erejük, vezetőképességük vagy éppen szorgalmas és kitartó munkájuk miatt tisztelünk), de sajnos az is látszik, hogy egyre inkább az a kisebbség válik hangadóvá, amely a másságának tudatában – minden teljesítményt nélkülözve – egyre inkább arisztokratikusan viselkedik. Hivalkodásukkal, haladónak tartott mivoltukkal – amit a más területen sikeres melegek jelentős része elutasít – mára megteremtették a másság arisztokráciáját, amelynek viselkedése váltja ki az egyébként oly jellemző kölcsönös gyűlölködést.
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
Az LMBTQ és az identitásképzés hazug mítosza
A szexuális irányultság nem lehet az egyén identitásképző attribútuma, ahogy emberi mivoltának sem mértéke, hisz egy személyt nem az alapján kell megítélnünk, hogy hetero- vagy homoszexuális attitűddel éli-e az életét, hanem erényei, morális alapállása, szakmai és leginkább „humán” teljesítménye, illetve a közösség számára anyagi vagy szellemi többletet adó cselekvése által.
Az individuum identitását mindig az alapján ítéli meg maga az egyén, a körötte létező kisebb-nagyobb közösség, az utódok (és majd Isten), hogy miként gondolkodik, mi a szándéka, mit tesz és milyen szellemi-anyagi értékkel járul hozzá környezete létezéséhez és annak továbbörökítéséhez. Azért kell tehát tisztességesnek, tiszteletreméltónak, becsületesnek, igazságosnak, bátornak, kedvesnek, segítőkésznek, sikeresnek, okosnak, ügyesnek, tehetségesnek, szakértőnek, erényesnek vagy éppen „jónak” tartanunk valakit, mert a szándéka és a tettei hozzátesznek valamit annak a mikro- és makroközösség javaihoz, amelyben él; a többi – ahogy a szexuális alapállás sem – nem számít!
Ha a szakmaiságot és a kompetenciát nézzük, akkor a tudós, a művész, az orvos, a mérnök, a pedagógus, a hivatalnok, a szellemi vagy a kétkezi munkás annyira jó abban, amit hivatásszerűen űz, amennyire sikeresen és eredményesen végzi el feladatát – a szexuális identitásnak ehhez vajmi kevés köze van. Ennek ellenére egyre több területen tapasztalhatjuk, hogy mindenféle teljesítmény nélkül tartják magukat sikeresnek olyan melegek, akiknek identitásuk csupán annyi, hogy „melegek”; és ami ennél is vérlázítóbb, hogy példaképnek tüntetik fel őket a haladó és progresszív (leginkább szélsőséges liberális értékrendű) társadalmi csoportok, elitek, pártok és mozgalmak.
Az arisztokratikus másság jelenléte
Mintha létrejött volna egy olyan LMBTQ társadalmi réteg (és ebbe természetesen nem tartoznak bele azok a melegek, akik nem a szexuális irányultságukkal akarnak kitűnni, hanem a teljesítményükkel), amely egyfajta modern arisztokráciaként viselkedik. Mintha születési (vagy szerzett) előjogaik lennének, mintha attól többet érnének emberként, mintha minden cselekedetük kiemelkedőbb lenne az átlagnál, pusztán azért, mert a többségtől eltérő szexuális irányultsággal rendelkeznek.
Ennek a „másság arisztokráciájának” tagjai a másságukat született erényként, emberi többletként használják arra, hogy egy részidentitásukat megerősíthessék. Pedig sokszor pontosan az a részidentitás lenne a döntő, amihez semmi köze sincs a szexuális irányultságnak. Ennek ellenére – az utóbbi évtizedekben Nyugaton, az elmúlt években pedig minálunk is – felütötte fejét egy torz értelmezése a többségtől eltérő szexuális irányultságnak – leginkább az egyes, sikertelen életű képviselőinek szellemiségében –, amelyet nyugodtan nevezhetünk arisztokratikus identitásképzésnek. Azaz annak az állításnak a kizárólagossá tétele, amely szerint valaki attól több, attól nemesebb, esetleg attól tehetségesebb – és így tovább –, hogy a szexuális irányultsága eltér a többségi társadalom szexuális irányultságától. Ez pedig torz társadalmi folyamatokhoz, az egyes társadalmi csoportok közti feszültségekhez, kollektív gyűlölködéshez, az ifjúság rossz irányba való „terelgetéséhez” vezet.
Európa és Magyarország története során mindig is voltak olyan melegek, a többségtől eltérő szexuális irányultsággal rendelkező férfiak és nők, akik nem a másságukkal, hanem tehetségükkel, szorgalmukkal, akaratukkal és leginkább a tetteikkel emelkedtek ki a nemzet soraiból. Írók, művészek, politikusok, közösségi vezetők, vagy bármilyen más műszaki, esetleg tudományos pályán ismert meleg férfiak és nők, akik valami nagyot alkottak és éppen az alkotásuk miatt ismerjük nevüket, tiszteljük őket, tartjuk szellemileg kiemelkedő embereknek – nem pedig a szexuális irányultságuk miatt. De nem róluk van most szó, hanem egy olyan hangos kisebbségről, amely pusztán a másságából eredezteti azt az identitását, amellyel büszkén kiáll elénk, mindenféle valódi teljesítmény nélkül többre tartja magát a többségnél, és mivel haladónak, progresszívnek gondolja ezt, így végtelenül gőgössé válik és arisztokratikusan kezd viselkedni.
Negatív, beláthatatlan következmények
Ez a virtuális társadalmi felemelkedés először is olyan feszültséget szít, olyan, a mássággal szembeni intoleranciát vált ki, amely természetesen nem alakulna ki egyetlen normális közösségben sem automatikusan, magától. A visszatetsző, az erények nélküli arisztokratikus viselkedés mindig és mindenhol gyűlöletet, sőt, homofóbiát vált ki sokakból, amely egy fölösleges és elkerülhető törésvonalat okoz a társadalomban.
Másodszor: nagyon kellemetlen helyzetbe hozza azokat a melegeket, akik nem a szexuális irányultságukkal akarnak kitűnni. Akik – helyesen – úgy vélik, hogy ami a hálószobában, a paplan alatt történik, ahhoz nincs köze senkinek sem, és nem ezen áll vagy bukik egy ember korrekt megítélése. Nos, őket is nagy hátrányba, nehéz helyzetbe hozzák a teljesítmény nélküli arisztokratikus másság magamutogató képviselői.
Harmadszor pedig: nagyon rossz mintát mutatnak a gyermekeknek, a fiataloknak. Mert aki idő előtt ezt látja, az könnyen érezheti azt, hogy ez a dolgok normális rendje. A heteroszexuális fiatalok így könnyen maradinak és derogálóan átlagosnak érezhetik magukat, a homoszexuális (és más egyéb szexuális irányultságú) ifjak pedig követendő példának láthatják a magamutogató, gőgös arisztokrata magatartást, amely eszkalálja a társadalmi feszültséget, illetve szítja a szakadék két oldalán meglévő intoleranciát.
De talán a leginkább aggályos mindebben az, hogy bizonyos politikai erők elősegítik ezt a fajta társadalmi folyamatot. Nagy baj, hogy a feministák (akiknek egyébként más és sokkal fontosabb dolgaik is lennének) szintén „beleálltak” ebbe a történetbe. De a legnagyobb probléma mégis az, hogy az arisztokratikusan viselkedő, pusztán a másságukat többletként felmutató csoport „vezető létét”, a sok-sok hatalmi helyzetben lévő szereplő legitimálja, rosszabb esetben támogatja. Így ezt a súlyos és deviáns társadalmi folyamatot fenntartja, mert fél attól, hogy valami vagy valaki(k) – a PC szellemisége, a liberális hegemónia, a ’68-as egalitárius politikai elit, a haladó média, stb. – kirekeszti őket, és bármilyen teljesítményt is nyújtsanak, maradinak, homofóbnak, rossz embernek lesznek véglegesen bélyegezve.
Fotó: amnesty.eu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS