Nincs olyan, hogy konzervatív színház, a színház mindig liberális, tudtuk meg a múlt hétvégén lezajlott tüntetés során Galambos Péter, világhírű magyar politikafilozófustól szinkronszínésztől. Ezt persze eddig is tudtuk: a művészet (valamint a sajtó és a humor) mindig baloldali.
Vagyis: mindazok, akik valamilyen önkifejezési formán keresztül adják elő kreatív gondolataikat, ötleteiket, azok kizárólag akkor hitelesek, akkor van létjogosultságuk, ha liberálisok, szocialisták, esetleg neomarxisták. Aki konzervatívabb nézeteket vall, aki nem akarja állandóan felforgatni a világot, aki nem a folyamatos progresszió világmegváltó toposzaiban hisz, az ne is merészeljen előadóművészként megnyilvánulni, vagy egyáltalán részt venni a művészet világában. A színházi szabadság jegyében (mert hogy ez volt a tüntetés mottója) tehát a konzervatív színházaknak nincs helye, ezeket nyugodtan meg lehet (sőt, kell) szüntetni.
Meglepő, hogy valaki így gondolkodik… ja, nem. Nem kell ezen fennakadni, nincs itt semmi látnivaló. Galambos Péter pont olyan, mint a többi mai liberális: a legkevésbé sem hisz a szabadságban, a más véleményekben, az övétől eltérő gondolkodásúak tiszteletben tartásában. A mai liberálisok valójában libernácik: kizárólagosságra törekszenek, kiváltságosnak, mások felett állónak érzik magukat. Szerintük nincs létjogosultsága az ő világszemléletükkel szembeni gondolatoknak. Amikor aztán őket kritizálják, amikor velük szemben nyilvánul meg valaki, akkor persze rögtön visítanak, diktatúráznak, náciznak, stb. – miközben épp ők jelentik ki, hogy a színháznak mindig liberálisnak kell lennie. Mondom, nincs itt semmi látnivaló.
És tulajdonképpen ezt még el is lehetne fogadni: a szólás- és véleményszabadságba az is belefér, hogy bárki bármilyen hülyeséget, ostobaságot, önellentmondást fogalmazzon meg; vagy épp vérlázító kijelentéseket tegyen. És egy előadóművész is lehet bármekkora kretén. (Sőt, mintha ebben a körben mintha ez a „kvalitás” jelentősen felülreprezentált lenne a lakossági átlaghoz képest.) A dolog akkor válik abszurddá, amikor ezek a mindenhez (is) értő, fantasztikusan felkészült művészek, akik nagyon „látnak a pályán”, az államtól kapnak egy rakat pénzt. Az teljesen rendben van, hogy az állam támogatja a kultúrát, és hogy ezt nem egyoldalúan teszi, és nem csak az aktuális kormányzati ideológiával szinkronban lévő művészeket, művészi megnyilvánulásokat részesíti állami finanszírozásban. Sőt, kifejezetten így helyes. A jobboldali vezetés (akár városi, akár önkormányzati szinten) mindig is „liberális” volt ebben a kérdésben (a szó valódi, klasszikus értelmében), és – a baloldali kormányokkal, városvezetőkkel ellentétben – elegánsan, nagyvonalúan támogatta az akár vele ellentétes ideológiájú művészeteket, művészeket is. Érdemesek, méltóak erre a gesztusra? Nem.
Még egyszer: nem azzal van a baj, hogy valaki a művészetében kritikus gondolatokat fogalmaz meg, és még azzal sem, ha ehhez állami segítséget, forrásokat is kap. A baj azzal van, ha valaki a művészi, alkotói minőségéből kilépve, de a művészként szerzett ismertségi, hitelességi tőkéjét kihasználva, az őt ebben a minőségében támogató álammal szemben politikai aktivizmust folytat. Beszéljünk konkrétumokról: amikor állami támogatásból létrejön egy film, ami rangos díjat nyer külföldön, majd az alkotó ezt a helyzetet arra használja fel, hogy a díj átvételekor Magyarországot pocskondiázza. (Ismert, megtörtént eset.) Ilyenkor jön persze az az ócska szöveg, hogy ő nem az országot szidja, hanem annak aktuális kormányát, ami szíve joga. Természetesen igen, és egy művésznek is joga van a véleményformálásra, a szólásszabadság rá is érvényes, politikai véleményét ő is kifejezheti.
De képzeljük el azt a helyzetet, amikor mondjuk, a MOL támogat egy nagy koncertet az Arénában, és a fellépő arról beszél a jelenlévő közönségnek, hogy milyen szar, vizezett löttyöt, micsoda kecskebenzint adnak a MOL-kutaknál. És azzal védekezne, hogy ő csak a MOL vezetését bírálta ezzel, mert igazából ő nagyon szeretné a céget, ha azt mások vezetnék. Vajon mennyi támogatást kapna legközelebb a koncertjére? Vagy inkább azonnal szerződést bontanának vele, és mehet a p**sába…?
Galambos Péter. Fotó: origo.hu
Nem véletlenül tértem kicsit át a zenei színtérre, azt jóval jobban ismerem a színházak világánál. De a jelenség mindkét helyen ugyanaz: az előadóművészek attól érzik magukat baromi bátornak és menőnek, ha különböző platformokon, egymásra licitálva, teli szájjal fröcsögve szidják a kormányt. Sokadszorra, hogy a liberálisok is megértsék, nem az a baj, ha egy ismert előadónak politikai véleménye van, ennek hangot is ad, és ez ellentétes az aktuális kormányzattal. A Quimby zenekar például a 90-es években saját jogán szerzett komoly népszerűséget magának egyedi, az akkori zenei közeggel bátran szembemenő muzsikájával. Dalaikban volt valami elementáris, magával ragadó erő, amit megítélni persze ízlés dolga, de tény, hogy nagyon sok fiatal számára volt katartikus zenei és általában (szub)kulturális élmény. Később aztán, már mindenféle szerektől mentesen és tisztán, csináltak egy valóban nagyon jó lemezt is („Kilégzés”). Hogy ezután kimerültek az igazi kreatív tartalékok, és az újabb lemezeken már öncélú, önismétlő, unalmas vernyákolásba mentek át, az sajnálatos, de a popzenében egyáltalán nem ritka eset. Lehet, hogy az emiatt érzett mély frusztrációtól hibbant meg újra (a mentális lablilitásra már korábban is hajlamos) Kiss Tibi, és ezért érzi úgy, hogy neki rendszeresen gyenge, ál-művészi kinyilatkozásokat kell tennie a politika területén. Ettől még a Quimby egy tök jó banda (volt), és zenei munkásságuk értékéből semmit sem von le az, hogy az egyébként tök tehetséges, szuggesztív, igazi rocksztárnak született énekesük időközben önmaga paródiájává alakult át.
Ahogy például Galambos Péter is hiába beszél égbekiáltó kreténségeket (nem ez volt tőle az első), ettől még egy kiváló szinkronszínész. De hogy maradjunk még egy kicsit a zenénél, Lovasi András is nagyszerű példa. A Kispál és a Borz talán még a Quimbynél is megosztóbb, még inkább rajongani vagy rühellni lehetett őket a pályafutásuk során, de ettől még tény, hogy a modern kori magyar popzenetörténet egyik meghatározó zenekara ők. Ráadásul Lovasi András épp egy kicsit Kiss Tibivel ellenkező utat járt be: sokak számára bosszantóan vernyákoló frontemberből „rendes” zenész lett, és ezzel párhuzamosan a gondolkodása is érettebb, árnyaltabb, kifinomultabb lett. Lovasi valóban egy liberális gondolkodású ember, és mint ilyen számos ponton kerül automatikusan szembe a jobboldali, konzervatív kormány álláspontjával. Ezzel semmi baj, szíve joga az is, hogy ennek hangot adjon. Nyilván nem tudok elvonatkoztatni a személyes ismeretségről, de Andrással nagyon jókat lehet beszélgetni a világról, és még ha számos dologban nem is értünk egyet, ő tényleg „nem akkora libsi ám” – ahogy egyszer egy interjúban ő maga fogalmazott. Kapott is érte hideget-meleget a saját oldalától, hiszen hogy merészel bármiben is igazat adni a kormánynak…
Vannak tehát zenészek, akik önállóan letettek egy csomó mindent az asztalra, és egyébként van véleményük a politikáról (is). Ez tök OK. Akadnak azonban olyan zenészek is, akik – esetleg egy szűk, szubkulturális rajongótábort leszámítva – valójában soha senkit nem érdekeltek, de remekül helyezkedtek, dörgölőztek akár az Artisjus, akár az NKA környékén, és különböző pályázatok, egyedi források segítségével vígan elvannak a „csepűrágással”. És színházi emberekből is rengeteg ilyet látunk. A különböző pályázatoknak, állami forrásoknak köszönhetően stabil anyagi hátérrel rendelkeznek, így a mindennapokban nem kell a szakmai előmenetellel, a megélhetéssel foglalkozni, ezért bőven marad idejük, energiájuk a politikai aktivizmusra, a sokszor Alinskyt és az Antifát is megszégyenítő lázításra, agitálásra.
Ezekből a figurákból is kaphattunk egy kis ízelítőt múlt hétvégén, a „szinházak szabadságáért” rendezett tüntetésen. Amely tüntetés önmagában megér egy rövid bekezdést, hiszen pontosan tudjuk, mi volt a valódi célja. A politikában ezt úgy hívják: átkeretezés. Ami azt jelenti, hogy egy ügyet, egy jelenséget a médián keresztül úgy tálalni, hogy az emberek szemében egy teljesen más percepció, az eredetitől eltérő értelmezés alakuljon ki, úgymond másról szóljon a történet. Jelen esetben ne az legyen a téma, ne arról beszéljenek, ne az alapján mérlegeljenek, hogy teljhatalmú rendezők az alárendelt színésznőcskék nemiszervét fogdossák, hatalmukkal visszaélnek, s az egész színházi világ ebben az undorító fertőben rohad, hanem arról, hogy “a diktatúra már a színházakat sem kíméli”. Azokat a színházakat, amelyek egyébként remek kifizetőhelyek, ahol az állam dotálja a piacon helytállni nem képes produkcióikat, például amikor egy nő két fa..t markolva sífutást imitál.
Ez a zaklatásokkal, hatalmi visszaélésekkel, a szekrényekben mindenféle csontvázakkal teli, magát rendszeresen „függetlennek” nevező, elsősorban budapesti színházi kör valójában totálisan az államból él, a pénzüket a kormányzattól kapják. Nyilvánvaló és közismert politikai szembenállásuk ellenére kiválóan vannak tartva, ám minden lehetséges alkalmat megragadnak, itthon és (nemzetközi kapcsolataikon keresztül) külföldön egyaránt, hogy a kormány és Magyarország ellen fröcsögjenek. Ők azok, akiket a legutóbbi Keménymagban szarházinak neveztem – mert azok. Külön báj a sztoriban, hogy bár senkiről sem beszéltem név szerint, egy számomra teljesen ismeretlen nevű (de ez biztos csak az én műveletlenségem) színészecske mégis magára vette, hogy ő a szarházi, és bírósággal fenyegetett meg, a Hír TV-től pedig azt követelte, hogy vegyenek le a képernyőről. Itt sincs persze semmiféle látnivaló; csak a jó öreg bolsevik tempó. Fenyegetőzni, követelőzni, elhallgattatni. S mindezt valami egészen abszurd morális felsőbbrendűséggel. Ezért sem érdemes nekik semmifajta gesztust, olajágat nyújtani. Ők a politikai ellenfeleik puszta létezését is meg szeretnék szüntetni. Velük a békés egymás mellett élés, egymás véleményének elfogadása egész egyszerűen nem lehetséges. Minden gesztustól, minden támogatástól még inkább vérszemet kapnak, még többet akarnak, és még hangosabban, még agresszívebben mutatják ki a jobboldallal szembeni gyűlöletüket.
A Tarlós-féle szimpatikus, a másik oldalt is helyzetbe hozó attitűdnek, a gesztusoknak tehát semmi értelme. De ezt Karácsony Gergely is rögtön megmutatta. Ő egyáltalán nem hagyja pozícióban még azt a kevés jobboldali intézményvezetőt sem; szinte még el sem foglalta a főpolgármesteri széket, első dolga volt kijelenteni, hogy Dörner György pályázata biztos nem fog nyerni. Karácsony a tüntetésen azt ordítja, hogy a színházakról ne a politikusok döntsenek, miközben főpolgármesterként épp ő az a politikus, aki a színházak vezetőiről dönt. Álszentség, képmutatás – megint baloldal a neved.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PS
Facebook
Twitter
YouTube
RSS