Szeretem a január elsejét, különösen a reggelt: örvendetesen kevés embertársunk csalinkázik ilyenkor az utcán. Túl vagyunk az erőltetett vidámság napján, és azon a vitán, hogy ez még csak egyébként az előző évtized utolsó éve és nem az új elsője. Kajakóma, másnaposság, és holnap munkanap. És volt Szomszédok-nosztalgiaadás is. Nemcsak a dátumírással lesz probléma (még mindig 19), hanem azzal is, hogy a századelőt is be kell majd azonosítanunk ezután, és a tízes éveket is. 20 év eltelik lassan a XXI. századból, és mi még a XX. hülyeségeivel vagyunk elfoglalva.
Tíz évvel ezelőtt, 2010 elején már a választásokat vártuk, az akkor már minimum négy éve látványos politikai és gazdasági válságban élő országban mindenki eldöntött tényként kezelte, hogy jobboldali kormány következik, visszajön Orbán Viktor és a Fidesz. Most, tíz évvel később nincs gazdasági válság; ha „aranykor” nincs is, de olyan időket élünk, amelyből bármilyen liberális, baloldali kormány képes lenne fél év kormányzás alatt a legcsodásabb békeidőket, a gazdasági csoda idejét csinálni. Olyan ellenzékünk van ugyanis, amelyik rendszeresen minden választáson 25-30 százalékos reálbér-csökkenéssel kampányol a legszélesebben vett középosztály számára, mert minimum ennyit kell elszednie az emberektől, hogy a kampányígéreteiből bármit is megvalósítson a lumpenek számára. Ma nem várjuk a választásokat, egyiket sem, és örülünk, hogy bő két évig nem is lesz. Aki akar, az dolgozik; „nagy és stabil a jólét”, ahogy Gyurcsány Ferenc mondaná, habár ő ezt a saját maga teremtette nyomorra értette.
Száz éve, 1920-ban egy válság utáni kibontakozás elején voltunk, de tulajdonképpen egy jó évtized jött akkor: ha nincs a gazdasági világválság az évtized végén, egy dúlás utáni aranykor kezdeteként emlékeznénk rá.
A XXI. század tízes éveinek látszólag a leglényegesebb történése a népvándorlás megerősödése volt, az, hogy a nyugati civilizáció gyengülésére „felfigyeltek” a világ más kultúráiban és tömegek indultak meg a bőség asztala felé mindenhonnan az iszlám világból. Ez azonban nemcsak egy következménye valami másnak, annak, hogy a nyugati társadalmak életereje jelentősen, látványosan csökkent. Sem katonáskodni, sem dolgozni nem akarnak már; a javak és a technológia birtokosaként akarnak élni, de a tulajdonosi kötelességek elhanyagolása mellett.
A tízes évek fiatal generációi látványosan szakítottak nagyszüleik kultúrájával és értékeivel, sokkal erőteljesebben, mint ahogy azt a hatvanas, hetvenes években született szüleik tették.
Budapest, 2019. szeptember 20. Résztvevő a Fridays For Future Magyarország és az Extinction Rebellion Magyarország “Klímahétnyitó behalás” elnevezésű demonstrációján Budapesten, a Széll Kálmán téren, 2019. szeptember 20-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
A technológiába beleszerelt új nemzedékek olyan távolra kerültek az előző generációktól, ami példátlan az emberi történelemben. 2019-ben kulminált is ez a jelenség: néhány elmebeteg vezényletével a kínai kulturális forradalomhoz hasonlóan lázadást hirdettek az idősek, az idősebbek, a világ működtetői ellen. 2019 a lázítás éve volt: a fiatalokat elkezdték abba az irányba terelni, hogy pusztítsák el az „öregeket”, már a negyveneseket, ötveneseket is, hogy megszerezhessék a javaikat és a jogosultságaikat.
A valaha volt legnagyobb jólétben és biztonságban élő nemzedékek elégedetlenek leginkább a világgal. Soha nem vesztettek még el semmit, csak azt, amiről úgy érzik, hogy nem kapták meg, pedig jár nekik. Két generációval ezelőtt még egyetlen embert sem lehetett volna találni, aki azt gondolta volna, hogy neki „jár” a minden. Mindenki a saját felelősségére élt. Ma mindenki – különösen a „fiatalok” – egy olyan közösségre akarja testálni a léte minden felelősségét, amelynek egyébként nem akar a tagja lenni. A tízes évek vége már egyértelműen arról szólt, hogy ezek a nemzedékek már az emberi faj fenntartásában sem kívánnak közreműködni, pontosabban csak a saját kultúrájukkal ellenségesek, más kultúrákat kritikátlanul elfogadnak. Az európai nők egy jelentős része például fellázadt az európai férfiak ellen, mert azok állítólag elnyomják őket, hogy aztán olyan férfiak szolgálatába szegődjenek, akik nem tekintik őket embernek.
A tízes évek nem mellesleg az „önmegvalósítás” évei is voltak: az önmegvalósítás természetes emberi jog lett, amiről már nem is beszélünk, mert annyira magától értetődő. Ez a viselkedés nem tartalmaz közösségi kötelességeket. A tízes években nemcsak az átlag fiatalok kötelességei illantak el a semmibe, hanem a politikusokéi is. Az átlag európai politikusnak már csak a világliberalizmussal szemben vannak kötelességei; a nemzetével, az országával szemben fennállóak szitokszavakká, gyűlöletes fogalmakká lettek. A tízes évek a dezintegráció évei voltak és a globalizációé, de úgy, hogy a globalizáció előnyei elenyésztek és csak a hátrányai maradtak a nyakunkon. A tízes években már bármikor bárkit elérhetsz írásban, szóban, hangban, képben vagy akár élőben. Viszont mondanivalója az embernek szinte semmi sem maradt, nincs üzenet; már csak tartjuk a csatornát, mert a technológia él, miközben mi már talán nem is.
Budapest, 2017. szeptember 2. Egy fiatal lány farzsebében hordott telefonról hallgat zenét bevásárlás után. Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László
Sosem lehet tudni, mikor vannak a békeévek: lehet, hogy most voltak, és csak remélhetjük, hogy egy jó korszak elején, közepén vagyunk. Használjuk ki, élvezzük az életet és becsüljük meg, amink van. Kedves középosztálybeli magyar barátom, csak szólok: a földön élő emberek 90 százaléka tulajdonképpen rosszabbul él nálad és szívesen cserélne veled. Elég sokakban fel is merült, hogy meg is teszik ezt.
Vezető kép: Fiatalok fotózzák egymást a Museum of Sweets & Selfies élményközpontban a fővárosi Rákóczi úton, 2019. november 29-én. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS