A politikai harcok olyan eszmék konfliktusai, amelyek a háttérben maradva mindvégig irányt és intenzitást adnak a napi küzdelmeknek. Az értékharcok sokszor álcázzák magukat, és jogvitának, geopolitikai érdekellentétnek, gazdasági természetű vagy a javak elosztása körüli konfliktusnak tűnnek. A közvetlenül tapasztalható aktuálpolitikai viták valójában olyan értékek közötti közvetett összeütközések, amelyek eltérő világnézetekbe illeszkednek. A napi politika csupán az értékek proxyháborúja. Az egyes politikai pártok is szervezett eszmerendszerek, azaz ideológiák alapján működnek, cselekvésük zsinórmértéke a szellem világához tartozik. Minden úgy van, ahogy Széchenyi írta: „Szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk, szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk, és nem viszont.” Az eszmék hatalma olyan erős, hogy még maga az ideológiamentesség is ideológia, a semlegesség pedig nem semleges, csak valamelyik eszme körmönfont álruhája.
„Minden évtized jelent valamit.” (Oswald Spengler)
A francia forradalom hármas eszméje közül kétszáz éven át a liberalizmus privatizálta a szabadságot, a szocialista baloldal államosította az egyenlőséget, a testvériség képviselete pedig a konzervativizmusra marad, amely kezdettől fogva mindkét előbbi, egymással néha taktikai szövetségre lépő ideológiával szemben állt. Eötvös József úgy írt, hogy a „19. század uralkodó eszméi” immár a szabadság, egyenlőség és a nemzetiség, s utóbbit az egyszerre több ideológiát is áthatni képes nacionalizmus monopolizálta. A 20. század három nagy háborúját (I. és II. világháború, hidegháború) – melyek valójában egy közel egy évszázadon keresztül tartó, egyetlen világháború különböző állomásai voltak – akár úgy is olvashatjuk, mint a konkrét geopolitikai összeütközéseken túl felfegyverzett ideológiák küzdelmét. Mégpedig az amerikai liberalizmus és az egymással is háborúban álló európai kollektivizmusok (nacionalizmusok, nemzetiszocializmus–kommunizmus) között.
A Bastille ostroma után kétszáz évvel döntötték le a berlini falat, de Európa nem újraegyesült, hanem nyugati feléhez hozzácsatolták a korábban szovjet megszállás alatt álló középső részét (az EU-bővítéseket sem a kontinens újraegyesülésének, hanem „keleti bővítésnek” nevezték). Ekkoriban komolyan fennállt annak a veszélye, hogy a 20. századi internacionalizmus bukásával csak annak totalitárius változata lett népszerűtlen. Amint Soros György 1993-ban Temesvárott egy újságírónak fogalmazott: „nyugodtan írja csak azt, hogy a korábbi szovjet birodalomból Soros-birodalom lett”. A nemzeti törekvések akadályozása a neoliberális világrend és a vele egy húron pendülő „nyílt társadalom” közös érdeke volt, amihez kapóra jött a kommunizmus által lefojtott etnikai–vallási konfliktusok kiolvadásának számos borzalmas következménye (örmény–azeri, csecsen–orosz, szerb–albán konfliktus, délszláv polgárháború).
A feldúlt Szabad Nép székház átrendezett homlokzata (Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
A hidegháborút követő globalizálódás többcsatornás folyamat volt, a „washingtoni konszenzus” alapján működő neoliberális gazdasági központok (IMF, Világbank, WTO) financiális elvárásainak könyörtelen érvényesítése mellett támaszkodott a „demokrácia-exportért” felelős amerikai katonai erőre, és terjesztette azokat a kulturális üzeneteket, amelyek a „globális civil társadalom” (John Keane) kódjai voltak. Bár eleinte úgy tűnt, hogy 1989-ben az amerikanizmus végérvényesen győzelmet aratott, és ezáltal eljött a „történelem vége” (Francis Fukuyama), hamarosan mégis bekövetkezett a „civilizációk összecsapása” (Samuel P. Huntington), ami nemsokára a „globalizációk összecsapásává” (Stanley Hofmann) fokozódott. A globalizáció révén a technológia, a közlekedés, a kommunikáció és a pénzügyi tranzakciók valóban az egész Földön elterjedtek, de az értékek nem váltak egyetemessé.
A 21. században az eszmék érvényessége jottányit sem csökkent, csak az információáramlás felgyorsulásával, a tájékoztatás akadálytalanná válásával és a globális összekötöttség kiterjedő apparátusai révén minden, mindenhol, azonnal elérhető lett. Harminc éve zajlik a küzdelem, amely a ’90-es években a globalizáció javára látszott eldőlni. Ezen azonban az ezredforduló után repedések keletkeztek (2001. szeptember 11., 2008-as gazdasági világválság), hogy a mögöttünk hagyott évtizedben a globalizáció nemzeti alapú ellenzése megerősödjék. A 2010-es évek karaktere úgy határozható meg, mint a neoliberális, globális struktúrák elleni nemzeti és demokratikus törekvések összekapcsolódása. A mögöttünk hagyott tíz év a lázadás évtizede volt.
A spekulatív hitelpiacokról kiinduló 2008-as gazdasági válságtól a 2016-ban bekövetkező két nemzetközi jelentőségű fordulatig, amelyet a Brexit megszavazása és Donald Trump megválasztása okozott, megfordult a szél. Az elmúlt években, részben a 2015-ös migrációs válság hatására, az európai új jobboldali, szuverenitás-párti, föderáció- és bevándorlás-ellenes, vagyis nemzeti antiglobalizációs erők (amiket többnyire populistának, illiberálisnak és szuverenistának neveznek) részsikereket értek el. A Régi Rend urai azonban többhelyütt visszacsaptak: Matteo Salvini egyelőre eltaktikázta magát és korábbi koalíciós partnere összeállt a baloldallal; az előrehozott választásokon nagy sikert elérő Sebastian Kurz osztrák kancellár szövetkezett a zöldekkel s visszasimult az európai mainstreambe, miután FPÖ-s alkancellárja amatőr tehetségtelenséggel politikailag kivégezte magát. Mégis, ez az évtized politikai szempontból a Brexit (végre-valahára való) végrehajtásával és a Trump elleni impeachment kudarcával kezdődik. Bíztató, jelentőségteli szignál ez!
A harminc évvel ezelőtt megszületett történetmagyarázó keret és a hozzá tartozó globális ideológiai hegemónia olyan narratívát jelentett, amely a piac, az egyre bővülő világkereskedelem, a tökéletesedő technológia és a kikényszeríthető liberális demokrácia univerzális rendjét fogalmazta meg. Az 1989 utáni világrendet megalapozó gondolat (End of History) azonban ma már biztosan nem tartható – véget ért a történelem vége. Most pedig itt állunk egy „világrend nélkülivé vált világban” (Schmidt Mária). Mindennek következtében a régi, neoliberális világrend és a kihívó, új erők között patthelyzet alakult ki. Ma egy előző korszak végén élünk, jövendőnk rajtunk áll!
A 2020-as években, vagyis az előttünk álló évtizedben a harc folytatódni fog tovább. Azok, akik „szent hajszára szövetkeztek” a nemzeti erők ellen, bár sokfélének látszanak, nagyon is homogén táborhoz tartoznak. A kétszáz éve folyó viták, amelyeket egy-egy ország berendezkedése körül vívtak (monarchisták és republikánusok, forradalmárok és reakciósok) vagy az osztályhovatartozásról szóltak, mára elhalványultak. Az új évezredben egyre inkább egy új törésvonal alakult ki, amely keresztbe metszi az előzőket, és mind erősebben érvényesül. A 2010-es évek minden választását a globális és a lokális, a kozmopolita elit és a nemzethez tartozó nép, másként megfogalmazva az antidemokratikus nemzetközi és a nemzeti demokratikus erők közötti ellentét határozta meg.
Az eljövendő évtizedben talán elkövetkeznek „a döntés évei” (Oswald Spengler), ami komoly csatákat, érzékeny veszteségeket, de reményeink szerint nagy győzelmet is eredményezhet. Azzal tisztában vagyunk, hogy az ellenoldalon álló jólkoordinált, tőkeerős és globálisan szervezett tábor tagjai – és hazai pártlerakataik, brüsszeli képviselőik, aktivistáik, komprádorértelmiségük – mit és miért akarnak, és ezt hogyan szeretnék elérni. Önmagunk megfogalmazása, saját történetünk szüntelen elmesélése, a magunk kultúrájának megteremtése, vagyis az önmeghatározás, a narratívaépítés és egy párton túl a kultúrává válás munkája ahhoz segíthet hozzá minket, hogy győztesen kerüljünk ki az elkövetkező harcokból.
Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója – Fotó: Horváth Péter Gyula
Békés Márton írása. Vezető kép: A La Manche csatorna Dover előtt, 1939 (Fortepan)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS