De mit is tett a Bokros által már-már mágikus erővel, misztikus tulajdonságokkal felruházott személlyé minősített, immár főszereplővé is lett Matolcsy György? A 2010-es, és azóta folyamatos kétharmados politikai felhatalmazás alapján a kormány, Orbán Viktor felhatalmazásából, mondhatni a választói akarat végrehajtásából adódóan bizony markáns változások következtek be. A két évtizeden át alkalmazott gazdasági filozófia és gyakorlat helyébe egy merőben új, más jellegű lépett. A főszereplő átalakította az adórendszert, megregulázta a bankokat. Stabilizálta a költségvetést. Kihozta az országot az Európai Unió szégyenpadjáról, a Túlzott Deficit Eljárásból. Kipaterolta az IMF-et, kitisztázta a Bokrosék, Gyurcsányék, Bajnaiék, Simor Andrásék által felvett hiteleket – hangsúlyozta a PestiSrácok.hu-nak Lentner Csaba, aki Bokros Lajos „Reccsen a koponya” Élet és Irodalomban 2020. március 27-én megjelent írására reagált. A professzor-közgazdász cikkét változtatás nélkül közöljük.
A Horn-kormány lakossági és kisvállalati jövedelmeket bőségesen megnyirbáló pénzügyminisztereként elhíresült Bokros Lajos kétségbe vonja, sőt ostoba és felelőtlen lépésnek tartja a Magyar Nemzeti Bank hitelfizetési moratórium bevezetésére vonatkozó intézkedését. Sőt, vélhetően további elrettentési célzattal hangot ad abbéli véleményének is, hogy a hiteltörlesztések felfüggesztését rövidesen a betétkifizetések felfüggesztése is követheti. A járvány gazdasági hatásainak fékezésére irányuló lépéseket az önkényuralom gazdaságpolitikájának megnyilvánulásaként aposztrofálja. S mindezen általa teljes horizontjában és vertikumában kifogásolt korábbi és jelenlegi intézkedéseket hol direkt, hol árnyalt utalásokkal az örök guru, Matolcsy György Nemzeti Bank elnök, a kormányfő jobbkeze „nyakába varrja”, a jegybank elnök felelősségét hangsúlyozza, szakmai inkompetenciáját sejtető mondatokat és összefüggéseket tár az olvasó elé. Képletesen fogalmazva, a volt pénzügyér a tintával jól feltöltött kalamárisába meríti pennáját, majd a Nemzeti Bank elnöke felé döfi, azzal a nem titkolt céllal – immár évtizedek óta – hogy a szakmai hitelességét megingassa. S mindemellett kényesen ügyel arra, hogy a döfés alatt kézelőjére (értsd szakmai „hírnevére”) tintafolt se pettyenjen.
Az írásában tehát nem csak azt sejteti, hogy rossz a válságkezelés, hanem „az egészet” kifogásolja, vagyis, a 2007-2008-as kezdeti válságévek utáni állami gazdaságbefolyásoló szerepek előtérbe kerülését, amelynek a 2010-es politikai fordulatot követően Magyarországon is tág tere nyílt. Régebbről is már nemtetszését fejezte a 2013 utáni makrogazdasági síkba és társadalmi kontextusba helyezett monetáris politika vonatkozásában, noha a Fed, a Bank of England, Bank of Japan, Európai Központi Bank, s más jegybankok – a magyaréhoz hasonló, de már korábban kibontakozó – mennyiségi lazítási (QE), vállalkozásokat (FFL), állampapír piacot serkentő intézkedéseiről mélyebb kifogást nem emel. Miáltal e mostani „támadást” nem lehet úgy értelmezni, hogy az csak az éppen most hatályba helyezett intézkedésekre irányulna, így a reflexió is a fundamentumokhoz visszanyúló kell, hogy legyen, az általánosból az egyes, a részletes felé haladó deduktív módszerrel.
Matolcsy, a főszereplő
Bokros írásának talán egy pontjával érhetünk egyet, mégpedig az „örök guru”, vagyis Matolcsy György Orbán Viktor jobbkezeként való meghatározásával. De mit is tett a Bokros által már-már mágikus erővel, misztikus tulajdonságokkal felruházott személlyé minősített, immár főszereplővé is lett Matolcsy György? A 2010-es, és azóta folyamatos kétharmados politikai felhatalmazás alapján a kormány, Orbán Viktor felhatalmazásából, mondhatni a választói akarat végrehajtásából adódóan (az 1995-ös gazdaságpolitikai intézkedések és a 2006-os konvergencia pálya kiigazítás során eszközölt lakossági, hazai vállalati és önkormányzati szereplőkre kirótt terheket, kellemetlen emlékeket, s a 2007-2008-as válságévek immár nemzetközi térből is begyűrűző hatásait, s a rájuk adott súlytalan hazai gazdaságpolitikai intézkedéseket feledtetve) bizony markáns változások következtek be. A két évtizeden át alkalmazott gazdasági filozófia és gyakorlat helyébe egy merőben új, más jellegű lépett. A főszereplő átalakította az adórendszert, megregulázta a bankokat. Stabilizálta a költségvetést. Kihozta az országot az Európai Unió szégyenpadjáról, a Túlzott Deficit Eljárásból. Kipaterolta az IMF-et, kitisztázta a Bokrosék, Gyurcsányék, Bajnaiék, Simor Andrásék által felvett hiteleket. S mindezen bátor, politikai felhatalmazáson nyugvó fiskális-gazdasági miniszteri intézkedésekkel az ország költségvetési jogát, az önálló gazdaságpolitika alakításának privilégiumát visszavette. Tehát a nemzetközi vállalatokra, bankokra fokozottabb érvényesülő adórendszer megteremtésével, s egyidejűleg a belső rezidensek adóterheinek mérséklésével, az adóigazgatás megreformálásával pénzügyi stabilitást, s egyúttal a gazdasági növekedés alapjait teremtette meg.
A nagy “válságkezelők” csak a hitelek felvételéhez értenek. Fotó: MTI
A választó választ. A rendező rendez. A főszereplő főszerepel. A közönség, a választó pedig visszatérően tetszést nyilvánított, hiszen ínyére való a rendező, s a jól kiválasztott főszereplő teljesítménye. És a dolgok így vannak rendjén. Sőt, ha a rendező újra rendez, s ha az előző alakítása is jó volt a főszereplőnek – célozzunk itt az 1999-2002-es aranykorra, a Széchenyi Nemzeti Fejlesztési terv szívet melengető, nemzeti egységet tápláló időszakára -, úgy a főszereplőnk miért is ne kaphatna újra főszerepet. A jó algoritmusú fiskális politika pedig immár hét éve megy/ment a maga útján. Nem kellett ahhoz hozzányúlni Matolcsy utódjának. A jövedelemtípusú adók helyett egyre inkább a forgalom típusú adók biztosították az állami bevételeket, hiszen 2010-ben rögvest 36 százalékról 16 százalékra csökkent a személyi jövedelemadó. A lakosságnál-vállalatoknál maradó jövedelmekből pedig jutott beruházásokra, forgalomra, fogyasztásra. Ez adott kezdeti lökést a kurzusnak. 2013-tól aztán megtörtént a monetáris rendszerváltás is. A főszereplőnk új köntösbe, de a saját gazdaságfilozófiai személetében maradva csökkentette a jegybanki alapkamatot, ami által mérséklődtek az állampapír piaci- és kereskedelmi banki hitel kamatok is. A 7 éve alacsony jegybanki alapkamat mintegy háromezer milliárd forint költségvetési kifizetési megtakarítást jelentett a központi költségvetést (kasszát) kezelő pénzügyminisztériumnak, amiből a pénzügyi tárca aztán könnyen is nyújtózkodott. Az alacsonyabb kamatú kereskedelmi hitel pedig, kiegészülve a Nemzeti Bank hitelezést ösztönző direkt, s indirekt szabályozási elemeivel, megtörté a hitelszűkét, így lett kihitelezhető pénz a kereskedelmi bankoknál, s az alacsonyabb kamat okán a visszafizetés reális esélyével.
De ne feledkezzünk meg a hazai vállalati szektort megerősítő Növekedési Hitelprogramról sem. Beindult tehát a gazdaság körforgása, a bankok évről évre rekord nyereségeket realizáltak, a beruházók beruháztak, a vállalkozók pedig vállalkoztak. Sarjadt a pénz, a vállalkozás, az erő. Ez lett a Magyar Modell lényege. Nem beszélve arról, hogy a 2002 utáni balliberális érában a lakosság és a vállalatok jelentős része a devizahitel bűvöletébe, majd pár évvel később a csapdájába került (Reccsent a koponya?), amelynek konszolidálását főszereplőnk jegybankja hajtott végre. Kimentette a devizában eladósodott háztartásokat, no és persze a devizahitelezésben részt vevő kereskedelmi bankokat. Az orosz lélektani dráma nagymesterkeént elhíresült Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkij kegyelmi pillanat meghatározását leíró képsorát így méltán egészíthetjük ki a kegyelmi pillanatok kontinuitása definícióval, miszerint a vég, az összeomlás küszöbén történő megmenekülést (a kegyelmi pillanatot), a kegyelmi pillanatok folyamatossága, kontinuitása követ. A magyar gazdaság is a kegyelmi pillanatok kontinuitásába, az átfogóan sikeres fiskális és monetáris politika közegében került, ez lett rá a jellemző. Némi empátia esetén még Bokros Lajosnak is aligha lehetne szava… Ám elismerő bólintás nincs, kritikája viszont bőven.
Az ország sokat köszönhet Matolcsy Györgynek. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
Bokros ördögi köreiről, hevenyészettnek látszó, de körmönfont javaslatának lényegéről
Az egykori liberális pénzügyminiszter írásának „fonákja” nem merül ki a válságkezelési, s az azt megelőző gazdasági irányítás kérlelhetetlen kritikájában. Hogy miért? Mert a koronavírus-járvány okozta gazdasági válságot nem monetáris, hanem fiskális intézkedésekkel „gondolná” kezelni, vagyis olyan eszközökkel, olyan szereplővel, amelyekkel önmagában nem lehet, s olyan szereplővel, akinek erőforrása erre – a probléma súlyához mérten – aligha van. A magyar gazdaság az elmúlt hét évben is a jó gazdaságpolitika, no és a kegyelmi pillanatok kontinuitása által, jól teljesített. De jobban is teljesítehetett volna. És ami nem valósult meg a fiskális politika által, vagy nem kapott elégséges hangsúlyt, az most a válságkezelés hatékonyságát mérsékelheti. Így hiba volt 2013 után az erősebb állami szabályozást és gazdaságbefolyásolást alkalmazó, új Weberi, J. M. Keynesi, s a francia etatista állammodell egyes elemeit, tanait magába ötvöző magyar államháztartási szektor felül levenni a nemzetgazdasági tervezés intézményét, vagyis a Nemzetgazdasági Tervezési Hivatalt rögtön Matolcsy György gazdasági minisztersége után megszüntetni. A gazdasági folyamatok tervezhetőségét, kockázati tényezőit így „mindössze” a 2013 utáni jegybank, az Állami Számvevőszék és a Költségvetési Tanács követi, vagyis nem az irányítója, hanem „csak” a felügyelő-ellenőrző testületek követik nyomon, amelyek a Költségvetési Tanácsban olvadnak össze. Nincs a nemzetgazdasági stratégiai tervezésnek intézménye a költségvetési gazdálkodást irányító Pénzügyminisztériumnál, miáltal a hiányzik a professzionális jövőkép alkotás, a fiskális innováció szellemisége és képessége.
Ebből is adódik talán, hogy a koronavírus-járvány kínai megjelenésekor, vagyis az év elején a tárca még a kínai piacról távozó multinacionális cégek új telephelyeit Magyarországon látta volna lehetségesnek, s erre alkotva haditervet, a helyi iparűzési adó törvény átalakítását is napirendre vette, az önkormányzatok nem jogtalan felháborodását kiváltva. Nem volt szerencsés az egyszámjegyű személyi jövedelemadó bevezetésének 7 éven át történő halogatása sem, noha a 2013-as, túlzott deficit eljárás alóli kikerüléstől igazolást és elismerést nyert, hogy a költségvetési szektorunk a forgalom típusú adók dominanciája mentén sikeresen üzemeltethető, sőt a lendülete a személyi jövedelemadó további mérséklésével még fokozható is (lett volna). Nem voltak megfelelő hatásszámítások, s így a bátorság is a tárca inába szállt. Pedig most jó jönne a forgalom típusú adókból befolyt többlet, s a belőlük képzett tartalék. Főleg, annak okán, hogy a termelés leállt, a jövedelmek mérséklődnek, s ez által a személyi jövedelemadó is, sőt az államkasszába történő befizetésére moratórium is hatályosul. A nem túl szerencsés történések eszkalálódásának újabb állomása a válság várható hatásainak alábecslése. 2020 márciusában a PM módosított GDP előrejelzése a tárgyévre +3,7% és -0,3%-os intervallumba pozícionált, s a visszaesést csak egyes ágazatokra koncentrálódónak vélelmezte.
A PM módosított GDP prognózisa „csak” az előjeleket, a tizedesvesszőt és a nullát vétette el, s ma már (2020 április elején, vagyis két-három héttel később) napnál világosabb, hogy a magyar gazdaság egésze leállt. Nem egy ágazati válságról van csak szó, hanem olyanról, amely első körben a fogyasztásra épülő szektorokat érintette, majd, mint minden típusú válság, a nemzetgazdaság egészére kiterjedt. Nem csak az oktatási intézményekből, kulturális terekből, ágazatokból marad távol a munkaerő, s az új érték létrehozásának esélye, hanem az autógyárak összeszerelő üzemei is kiürültek. S ha az elmúlt években egy autógyár hosszabb nyári leállása megrezegtette a GDP-t, akkor a hónapokra, esetleg év végéig történő leállás, nemzetgazdasági teljesítmény akár kétszámjegyű negatív visszaesését is kiválthatja. Nyilván nem egy százalékkal fog csökkeni a GDP. Bokros Lajos javaslata így fondorlattal irányul a fiskális politika felé, vagyis a válságkezelés intézményi letéteményese a Pénzügyminisztérium aligha lehet, hiszen a költségvetési mozgástere meglehetősen limitált, az a regnáló könyvelői mentalitás okán adott keretek között megragadó, vagyis annyit költünk, amennyi a bevételünk. Se többet, se kevesebbet és punktum. Ám a pénz a Nemzeti Bankban van. Az emisszió, a pénzteremtés monopóliuma, a válsághitelek folyósítása, az árfolyam és a kamatpolitika. Vagyis minden.
Fotó: MTI
Mi tehát a teendő? Higgyünk-e Bokros Lajosnak?
A Nemzeti Bank periferikus válságkezelői szerepbe karanténozása a tíz éve formálódó Magyar Modellt derékba törheti. A válságot fiskális eszközökkel Magyarország nem tudja megoldani. Ha Bokros Lajos javaslatát komolyan vennénk, úgy a kritikusok kritikusa két legyet ütne egy csapásra. A jegybank fegyvereit (bevethető eszköztárát) a még csak éppen most kezdődő csata előtt lábhoz lerakatná, s arra késztetné a monetáris hatóságot, hogy így nézze végig a küzdelmet, miközben az oldalszárnyak még érdemlegesen harcba sem tudnának bocsátkozni. Így bukhatna a kormány (Bokros Lajos fő vágya), s a főszereplő igazgatta jegybank erkölcsi értelemben leamortizálódna. Vagyis nem csak a Bokros által most (éppen) kifogásolt jegybanki hiteltörlesztési moratóriumokról kell intézkedni sürgősen. A fiskális politikát illetően szükségesek, de nem elégségesek a talpon maradáshoz az adófizetési határidő, munkáltatói teher fizetési határidő hosszabbítások. Jók az elmaradt jövedelmeket kompenzáló támogatások. De néhány héten belül már mindenki követelni fogja, hogy őt is támogassa a kormány, hiszen a válság előbb-utóbb minden ágazatot, minden családot elér. Bár az már egy kicsit tündérmese kategória, a legek, s az álmok netovábbja, hogy az állam minden csőd felé bukó vállalkozásba legyen tulajdonos, hiszen az a szocialista tervgazdasági rendszert hozná vissza. Követhetetlen is, kivitelezhetetlen is. Lennének jobb megoldások is.
Szükség lesz olyan átfogó, több ezer milliárdra rúgó jegybanki kedvezményes hitelcsomagra, amelyből az ágazati támogatások elindíthatók, szükség lesz a kereskedelmi bankok hitelező képességének jegybanki preferálására, szükség lesz az egyébként alacsony jegybanki alapkamat további csökkentésére, az árfolyampolitika nagyobb gazdasági visszaesést elkerülő alkalmazására. Nehéz lesz ez a küzdelem, és hosszú, de az elmúlt években létrejött jó együttműködés a jegybanki és kereskedelmi bankok között bátoríthat a sikeres válságkezelésre. Nehéz lesz ez a küzdelem, mert az elmúlt jó fél évtizedben a gazdasági növekedés felpörgésével párhuzamosan a jegybank reálgazdaságot és államadósság kezelést támogató szerepét – a szakirodalom és a nemzetközi tapasztalatok szerint – mérsékelni kellett volna. Ám ez nem történhetett meg, mert a fiskális innováció a Pénzügyminisztérium oldalról, vagyis a gazdaság adó és szabályozási politikával történő egyengetése az elvárható szintet nem érte el. Az élelmiszervertikum, az 1990-es évek elején csődbe ment vállalatok és térségek reorganizációja nem következett be.
Így maradt az állandósuló monetáris expanzió, a mindig több jegybanki erőfeszítés, a növekedési hitelprogram, az államadósság csökkentést és finanszírozást támogató jegybanki eszköztár. A forint meglóduló árfolyama pedig kompenzálta, sőt, növelte az exportteljesítmények nemzeti valutában kimutatott, GDP-ban elszámolt mértékét. Most még nagyobb áldozatú jegybanki erőfeszítésre lesz szükség, mint a 2013 utáni hét évben. Az infláció esetleg, ha meglódul, nem túl nagy baj, hiszen a túlélésért küzdünk. Túlélni az elsődleges, az infláció (kerek között) csak a másodlagos. A központi költségvetésnek pedig az infláció alakulását lekövető forgalom típusú adókra szüksége van, míg az egyszámjegyű személyi jövedelemadó hatását a költségvetés észre sem venné. De hát ami eddig nem sikerült, azon már ne keseregjünk. Normális országban a kormány tudja, hogy mit tesz – írja Bokros Lajos. Igen, s remélhetőleg a pénztrezort nem bezárja, hanem kinyittatja. És figyeli az ellenoldalt, hogy kire lő, hiszen az ellenfél logikája is célratörő. S akit a legjobban célba vesz, valószínű a megoldás kulcsa is nála lesz.
A szerző Lentner Csaba közpénzügytan professzor, a Polgári Szemle főszerkesztője
Facebook
Twitter
YouTube
RSS