Az ellenzéket nagyon zavarja, hogy Orbán Viktor elvégzi a munkáját (Videó)

Akár az ellenzéki képviselők, akár az ellenzéki sajtó kérdez a miniszterelnöktől, sosem sikerül olyan kérdést megfogalmazniuk, amelynek bármi értelme lenne. Mindig ugyanazt kérdezik, és nem méltányolják, hogy a miniszterelnök megpróbál különbözőképpen válaszolni. Egy háromszor egymás után választást nyerő párt vezetője valamit biztos jól csinál, de ez láthatólag nem érdekli az egyesült ellenzéket. A legutóbbi azonnali kérdések órájában is csak azt tudhattuk meg, hogy az ellenzéki képviselőket nagyon frusztrálja valami, de az önreflexióig még nem jutottak el.

Az ember azt gondolná, hogy a kormányváltásra készülő (haha), abban komolyan reménykedő ellenzék azon gondolkodik, hogy jobban akarja majd vinni a kormányzást, mint elődje. Nem feltétlenül másképp, hanem jobban. Ennek egyik alapvető kritériuma, hogy megérti azt, az előző – vagyis esetünkben a jelenlegi – kormányzat mit és miért csinál, a kormányzat munkáját meghatározó miniszterelnök hogyan gondolkodik, milyen a világlátása.

A magyar jobboldal sikerének az egyik titka, hogy jelentős munkát fektetett bele az egykori MSZMP-MSZP társadalmi konglomerátum működésmódjának megértésébe és abba, hogy feldolgozza a posztmodern liberalizmus abszurd, józan észen kívüli céljait. Az MSZMP-MSZP hálózatrendszer túlélni akart és ennek érdekében kész volt összefogni, sőt összenőni az általa is gyűlölt maoista gyökerű liberálisokkal, az SZDSZ pedig kész volt felhasználni az egykori kommunistákat arra, hogy a magyar nemzet írmagját is eltüntesse a földről. Az egykori kommunisták céljai még emberi dimenzión belül érthetőek voltak, ha nem is elfogadhatóak, de az a felsőbbrendű kívülállás, amely az SZDSZ és utódszervezeteinek a sajátja (lásd például az ifjabb Rajk leplezetlen gondolatait saját übermensch voltáról) teljesen normalitáson kívüli.

Még eredeti kommunista szemszögből is logikus és természetes, hogy egy kormány arra törekszik, a munkaképes lakosság teljes egészében munkához is jusson, és lehetőleg csak azok kapjanak támogatást, akik egészségügyi okokból nem tudnak dolgozni. Minden normális ember érdeke ugyanis az, hogy az ne kapjon semmit, aki nem akar dolgozni.

Csak a mostanra már teljes elmebajjá vadult liberalizmus szemszögéből vethető fel az az egetverő ostobaság, hogy az állam válságkezelésre szánt forrásait teljes egészében fogyasztásélénkítésre (keresletbővítésre), vagyis össznépi segélyezésre fordítsuk, miközben semmi pénz nem marad a gazdaság működésének helyreállítására. A liberálisok ezt láthatólag komolyan is gondolják, már amennyiben bármilyen ideológia konzisztens és koherens végiggondolását feltételezhetjük bármelyik ellenzéki képviselőről. Valójában inkább persze arról van szó, hogy csökött értelmükkel meg vannak róla győződve, hogy a nagyobb összeg ígérgetése szavazókat csábít hozzájuk. Az egykori sikeres tizenkilencezer forint ígérgetésének visszaidézése ez, amikor választást nyertek ezzel a hazugsággal 2002-ben. A választók azonban – az én őszinte meglepetésemre is – emlékeznek arra, hogy azt a kiosztott tizenkilencezer forintot kb. tízezer százalékos kamattal szedte vissza az ugrani készülő Pannon Pumát halálra éheztető és kalasnyikovval oldalba lövő Gyurcsány Ferenc.

Hétfőn a miniszterelnök világossá tette, csak a hülye ellenzéki képviselők nem értették meg, hogy a kormányzat eddigi sikereinek okát a minél teljesebb foglalkoztatásban látja és annak fenntartása a legfőbb célja. Nem lesz segély, munka lesz. A magyar ellenzék el sem tudja képzelni, mi az a munkahelyteremtés – ahogy elnézem őket, azt hiszik, hogy a munkahelyeket a manók döntése alapján a gólya viszi ki a kormánypárti településekre. A Párbeszéd nevű párt lényegtelen nevű képviselője például azzal szórakoztatta magát, hogy néhány ismerősének az egyedi esetét kérte számon a miniszterelnökön. Olivio abban a hitben él, mindenkinek alapvető emberi joga az, hogy pontosan olyan munkája legyen, amilyet akar, vagyis a kormányzatnak az a dolga, hogy egyenként megoldja mindenkinek az önmegvalósítási kísérletét, függetlenül a Föld állapotától. A magyar munkaerőpiacra a világgazdaság helyzete óriási hatással van, mint azt kénytelenek vagyunk tapasztalni, ezért ezt a leállást most például fel lehet használni arra is, hogy ezt a függésünket a lehető legjobban csökkentsük.

A miniszterelnök dolga ugyanis az, hogy az ország működőképességét megtartsa és nem az, hogy például a világliberalizmus ideológiai lázálmának megvalósításában segédkezzen. Mesterházy Attilán kívül egyébként minden ellenzéki felszólaló (a jobbikosok ezen igyekezete különösen megmosolyogtató volt) a nagy boldog globális liberális álom helyi szabályozását kérte számon a miniszterelnökön. Ez akkor is nagy teljesítmény, ha Mesterházy a Tóth Bertalan-féle MSZP romjaiból akar kiturizni magának egy baloldali pártot. Szerintem Mesterházy jól vette észre, hogy az ellenzéki szavazók egy része sem szereti – válság idején különösen nem –, ha az ő fizetéséből szponzorálják az önmegvalósítókat.

A miniszterelnök világossá tette: mindenki, akinek az álláskeresési támogatásának lejárta után nem lesz még munkája, „az munkaajánlatot fog kapni az államtól vagy a magyar gazdaságból”. Ez nemcsak a nap, hanem valószínűleg a válságkezelés legfontosabb kijelentése volt, de egyetlen ellenzéki képviselőnek sem tűnt fel.

Egyébként persze ezt ellenzéki fülnek – tisztelet a kivételnek – nem kellemes hallani, mert tudják, hogy ez így is lesz. Ellenzéki képviselőként engem biztos az érdekelt volna, hogy ezt hogy gondolja a miniszterelnök pontosan. De ez a százezernyi magyar munkavállalót érintő „lényegtelen mellékkörülmény” nem keltette fel az ellenzéki képviselők érdeklődését. Mert az emberek problémáinak valódi megoldását láthatóan nem tekintik a munkájuk részének.