Teljességgel kizárt, hogy valaki jobbra és balra pakolja a nácikat és a kommunistákat azok saját színházi forgatókönyve alapján, csak azért, hogy kimenekülhessen az “aranyközépút” kijáratán. Hiszen már mindenkinek rég nyilvánvaló, hogy a nácik csak lecserélték a gazdagokat zsidókra, a kommunisták pedig a fajok helyett osztályokkal harcoltak, miközben a végcél mindkét esetben az erőforrások totalitárius kisajátítása volt az önkényuralmi elnyomás rendszerében.
ECSENYI ÁRON ÍRÁSA A PS-NEK
A mai napig sikerrel tudja megkongatni a vészharangokat a haladó nemzetközi sajtó, ha Jair Bolsonaro és mestere, Olavo de Carvalho, brazil újságíró és politikai megmondóember, vagy éppen Dinesh D’Souza indiai származású amerikai nácikutató szélsőbaloldali ideológiaként mutatja be a nácikat, visszavezetve érvelésüket Hayek Nobel-emlékdíjas közgazdász ideológiai csoportosítására. Hayek úgy látta, hogy a nácik csak ráerősítettek a fajgyűlöletre, miközben a szélsőbalos, piacellenes koncepciókat alapvetően meghagyták. 1933-ban, mikor a nemzetiszocialisták átvették a hatalmat Németországban, Hayek a következőt mondta:
Több, mint valószínű, hogy a német forradalom valódi üzenete az, hogy a régóta forrongó kommunizmus csapott le Európa szívében, ám nem fogjuk felismerni, mivel az alapvető módszereiket és ideáikat elrejtik az eltérő fogalomhasználat és a privilegizált csoportok által.
Hayek nem a kisujjából szopta a párhuzamot. Bár az 1930-as években a nácik szlogenje a “marxisták elleni keresztes hadjárat” volt és később ezzel a céllal alapították meg az Antikominternt, az 1920-ban kiadott alapokmányuk olyan apróságokat tartalmaz, mint az ipar államosítása, profitmegosztás a nehéziparban, a raktárak kommunalizálása, a sajtó állami szabályozása. Nem véletlen, hogy egy ízben Hitler is így különböztette meg magát a kommunistáktól:
Én ültettem gyakorlatba azt, amit ezek a gyerekek és toll-babrálók félénken kezeltek (…) Azt akarom, hogy mindenki érezze azt, hogy az állam része (…) Miért kéne vesződnünk a bankok és a gyárak szocializálásával? Mi az emberi létezést szocializáljuk.
A Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása Moszkvában, 1939. augusztus 23-án, Lengyelország megtámadása előtt. Fotó: dw.com
Goebbels pedig azt írta a naplójába, hogy a náciknak egy “valódi szocializmust” kéne megvalósítani, miután keleten legyőzték az oroszokat. Ezek után nem meglepő, hogy 1946-ban a kisnyilasok tömegével léptek be a Magyar Kommunista Pártba. Nagy meghasonláson sem kellett magukat túltenniük, hiszen az ideológia összetevői adottak voltak, épp csak a recept változott meg. Így legalább életükben ekkor érezhették először, hogy ők is valakik. Érdekelte is őket, hogy azért rúgnak valakit agyon, mert kampós orra, vagy földje van?
Ez korábban a baloldalon sem volt kérdéses
Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez csak jobboldali vagy libertárius vádaskodás önkényesen összeollózott anyagokból, lássuk be, hogy a marxisták és a nácik a fajgyűlölet kérdésében is jól el tudtak volna beszélgetni. Maga Engels fejtette ki – épp a 48/49-es magyar szabadságharcot méltató, annak második évében írt, “A magyar harc” című esszéjében –, hogy
azokat a fajokat, amelyek nem képesek csatlakozni a proletárforradalomhoz, ki kell irtani.
Marx pedig 1853-ban a New York Tribune-ban úgy nyilatkozott, hogy
azoknak az osztályoknak és rasszoknak, amelyek nem képesek lépést tartani, ki kell adni az utat.
Marxs és Engels szobra még a Jászai Mari téren, Budapesten. Fotó: MTI/T. Asztalos Zoltán
Vagy vessünk egy pillantást a fent említett D’Souza elemzésére. A náciszakértő filmproducer leírja, hogyan csábította el Giovanni Gentile fasiszta totalitarizmusa Mussolinit az olasz szocialista pártból, és hogyan hatott rá az ugyancsak marxista Georges Sorel, akinek tanulmányozása kiváló útmutatást adott arra, hogyan képes a nemzeti radikalizmus anti-kapitalista diktatúrát felépíteni. Ez utóbbi kölcsönhatásra a világhírű Zeev Sternhell történész is felhívja a figyelmet.
Így hát magyarázatot nyer az is, hogy később a totalitárius állam teljes piaci kontrollja mentén épült ki a fasiszta Olaszország és a náci Német Birodalom rendszere – rémisztő hasonlóságot mutatva a mindent kolhozosító Szovjetunióval. A különbség csak annyi volt, hogy míg az előbbiek meghagyták a piac látszatát, addig a kommunista rémuralom a tervgazdasággal gyilkolta le a munkamegosztási szabadságot. Bár a nácik válságkezelő intézkedései között szerepelt a privatizáció, de ez nem jelentett valódi piacosítást. Ahogyan Germa Bel kifejtette: a privatizációk teljes egészében azzal összhangban történtek, hogy a központi hatalom kiépítse a hűbéri rendszerét és közben a privatizált vagyont állami kontroll alatt tartsa, mint adományt, amit bármikor visszavehet. Ami pedig kiváltképp a gyakorlatba ültette a de facto szocializmust a náci Németországban, az az ár- és bérkontrollok bevezetése volt 1936-ban.
A Hanna Arendt által használt “totalitárius rendszerek” gyűjtőfogalma ezért nem írja le kellőképpen a marxista és náci ideológiák közti gyakorlati azonosságot, mert pont az okokat ködösíti el. Nevezetesen, hogy mindkét ideológia szabadpiac ellenes, szélsőbaloldali rendszert vizionál. Csak így tudnak ugyanis a lojális tagjaik kezébe elrettentő hatalmat adni a tömegmészárlás oltárán.
Benito Mussolini olasz kormányfő (j) fogadja Adolf Hitler német kancellárt (b2) a velencei repülőtéren, 1934. június 14-én. Fotó: MTI/KU
Ki a jobboldali?
Az igazság azonban nem az őrültek által definiált skála mértani közepén helyezkedik el. Nem az egymással hadban álló, kisebbrendűségi érzésből fakadó, bolondériák közti, “legyünk inkább középen, csak nyugodjunk le” egyensúlyozás mértéke. Az igazság az, ami ezekkel szemben áll.
A jobboldal lényege, hogy számára az igazságosság a jogok kölcsönösségét jelenti. Mivel az állami központi tervhivatal csak a kényszer eszközével élhet, ezért a jobboldal az állami önkény fölé helyezi a család, a szabad piac, a tradíció és a vallás szerepét, döntési kompetenciáját. A jobboldali ember bizalmatlan a bürokrácia és a központi hatalom irányába. Számára a közösséget az önkéntes szolidaritás, valamint a kultúra fogja össze, nem pedig a felülről kirótt rendeletek.
A baloldal ezzel szemben az ellenkezőjét vallja. Számukra a jogok kölcsönössége felett áll a társadalmi egyenlőség elve – szélsőséges esetben a privilegizált faj vagy osztály uralmával. Hogy szembeszálljanak a képesség és tradíció útján szerzett egyenlőtlenségekkel, az állami erőszak-monopóliumot használják fel a piac és a polgári szabadság beszántására. Akinek több lehetősége van, attól jogokat vesznek el és megpróbálják azoknak adni, akiknek kevesebb a lehetősége. Bár a történelem azt mutatja, hogy eddig valahogy mindig hiba csúszott a számításaikba és csak a jogok elvételéig voltak sikeresek.
Nincs két jobboldal
Mindez tehát világosan mutatja, hogy nincs két jobboldal. Ha valaki hátralép, az jobboldali nem lehet – bármilyen megfontolással is teszi azt. Ezért is mellbevágó, hogy még a Terror Háza dolgozói közt is van olyan, aki egy 2019-es jobboldali konferencián azt mondta nekem: “ha választanom kéne Engels és Hayek között, akkor Engelst választanám”. Azt az Engelst, aki a népirtás és a piac eltörlése mellett tört lándzsát, szemben azzal a Hayekkel, aki mindezt ellenezte.
Természetesen az antifa mozgalmak, a szociáldemokraták és a baloldal renoméját megújítani törekvő közegek számára a náci-marxista hasonlóság rendkívül felkavaró tény, hiszen harcos identitásukban az ellenséget valahol a nácik körében keresik. Nem véletlen, hogy politikai-színházi jeleneteikben a nácikártya rendszerint visszatérő motívum.
Csakhogy a tények makacs dolgok; a nemzeti radikalizmus mentén irányított társadalommérnökösködés gyakorlati megvalósítása államszocializmushoz vezet, és ez még az egymásnak homlokegyenest ellentmondó marxista Georges Sorel és a szabadpiac-párti Hayek figyelmét sem kerülhette el. Ezért is adta a valóság pontos leírását Frederick Voigt brit újságíró, miután számos év után Európából visszatérve a következőt nyilatkozta:
A marxizmus fasizmushoz és nemzeti szocializmushoz vezetett, mivel minden lényege fasiszta és nemzetiszocialista.
A szerző az LA75 elnöke
Fotó: steemit.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS