M. Fidelis nővér már kamaszként tudta, hogy Istennek és az elesettek szolgálatának akarja szentelni az életét. A katolikus szerzetes apáca alig 40 éves és már a világ két igen szegényhelyén szolgált. Húszas évei elején Gambiában tanította a nehéz körülmények között élő, afrikai családok gyermekeit, nem régiben pedig Peruban, Lima külvárosában egy egyház által működtetett délutáni iskolában vigyázta, segítette, neveltecivil segítőjével a Dél-Amerika szabados világában szocializálódott gyermekeket és fiatalokat. Itt, a limai nyomornegyedben – ahol nem csak az ennivaló isteni adomány, hanem a tiszta, iható víz is, amikor adatik – érte az egész világot megbénító koronavírus-járvány kitörése. M. Fidelis nővér annak a 74 magyarnak az egyike, akiket a legnehezebb módon, de sikerrel menekített haza a nagykövetség illetve a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium. Bár először maradni akart, azok mellett, akik támogatására elhívta az Úr, a napról napra bizonytalanabbá váló körülmények és a Rend hazahívó szava végül rövidre vágta az egész életében áhított missziót – de mint mondja, csak időszakosan. Mert már most várja, mikor térhet vissza Peruba, hogy befejezze az elkezdett munkát. Nem csak a szolgálatot, hanem hogy felépíthessék a megálmodott napközi-iskolát.
Békét vinni a békétlenségbe, szeretet a nincstelenségbe
Számunkra a nevelés azt jelenti, hogy az embereket – mint Isten teremtményeit és képmásait – teljes kibontakozásukhoz segítjük, és képessé tesszük arra, hogy latba vessék adottságaikat a föld emberhez méltóvá alakításában
– – áll a hitvallás a Boldogasszony Iskolanővérek rend honlapján. Ez az üzenet, elhívás, ami a Baranya megyei kistelepülésen, Sátorhelyen született és cseperedett Nyúl Patríciát is megszólította. A római katolikus szerzetes apáca, akit ma már csak Fidelis nővérként ismer mindenki, úgy tartja, már gyermekként megpecsételődött a sorsa. Előbb az vált egyértelművé, hogy a gyermekek tanításának, nevelésének fogja szentelni az életét, majd a középiskolai évek alatt az is, hogy Isten szolgálatában szeretné tenni mindezt és nem csak itthon. Mindazokra a helyekre szeretne eljutni, ahol nem adatott meg az a béke, nyugalom és teljesség, ami nekünk magyaroknak születésünk pillanatától a miénk.
Magyarországon a béke szigetén élünk, ezt szerettem volna megosztani másokkal. Olyan helyre menni a világban, segíteni, ahol ez nincs meg – mondja most, néhány héttel azután, hogy a járvány miatt hazahozták a világ talán egyik legnagyobb nyomornegyedéből, Lima külvárosából.
A világ egyik legnagyobb nyomornegyedében
Több mint 20 évvel ezelőtt lépett rá arra az útra, amely a fiatal vidéki lányt Isten szolgájává tette és a világ távoli helyeire vezette, ahol éppen a legnagyobb az ínség. A Boldogasszony Iskolanővérek által működtetett Patrona Hungariae Gimnáziumban töltött évek alatt egyre mélyült Istennel való kapcsolata és Vele kötött szövetsége. Mire elérkezett az érettségi ideje, már nem csak azt tudta, hogy tanítóképző főiskolán kívül nem létezik másik alternatíva, hanem azt is, hogy a kiválasztott felsőoktatási intézmény mellett a Rendbe is jelentkeznie kell.
Fiatal fehér keresztény apáca az afrikai muszlimok között
Óvó néni, tanító és hittanár lett. Diplomaszerzés után első állomáshelye a 95 százalékban iszlám vallásúak lakta Gambia volt. Lengyel nővértársai által működtetett misszióban tanított, és a plébánián szolgált. Az egy év után Budapesten, a Rend Anyaházában élt, s vitt végig egy osztályt általános iskola alsó tagozatán, majd 9 évig Makón folytatta küldetését az ottani iskolájukban, illetve a plébánián.
Fiatal voltam, tele kihívások utáni vággyal, hogy esélyt adjunk a legnehezebb körülmények között megszületett gyermekeknek. Egy évet töltöttem egy gambiai előiskolában, ahol óvodás korú gyermekeket tanítottunk a legalapvetőbb ismeretekre – mindezt angol nyelven, ami számukra és számomra is idegen nyelvként elég nagy kihívás volt. Hatalmas tapasztalatot adott mindez szolgálatom első évében. Mindazt, amit a főiskolán elméletben megtanultam, abból most a gyakorlatban kellett vizsgáznom egy teljesen más kultúrában.Év végén, amikor ellenőrizték a missziót, mintaiskolának nyilvánították. Még egy érdekesség a misszióról, ami számomra minta volt a vallások közötti békéről: mivel csak az volt elvárás, hogy az értékrendünket elfogadja, aki hozzánk járatja a gyermekét, ez azt hozta, hogy a 32 gyermek közül, akik az osztályomba járt, 28 iszlám vallású volt, és csak négy keresztény. Az még nem az az erőszakos iszlám volt, ami Afrika több országában is megerősödött azóta és amely a keresztényüldözést is magával hozta. 2005-2006-ban, amikor ott szolgáltam, mi még békében élhettünk egymás mellett és ki-ki gyakorolhatta a maga vallását
– mesélte a nővér.
Már akkor tudta, ezeket a nem mindennapi feladatokat szánja neki az Úr. Azokat a feladatokat, szolgálatokat, amelyekért nem állnak sorba az önként jelentkezők. Peru, Latin Amerika vad világa és nincstelenség mindennapi harcai a világ egyik legnagyobb nyomornegyedében volt az a hely, ahová több, mint két évtizeden át készült. 2017-ben egy nap a Limában élő rendtársaik segítséget kértek egy általuk frissen átvett óvoda ellátásában. Fidelis nővér akkor Makón tanított, de tudta, ez az a hívás, ami neki szól és elindult. Először egy rövid időt, 2018 augusztusát töltötte ott, s az egy hónap alatt ismerkedett az ottani élettel, körülményekkel – s kereste, hogy milyen szolgálatra hívja az Isten. Hazatérve Makón a hátralévő egy évben befejezte szolgálatát, igyekezett mindent elrendezni, hogy visszatérhessen Limába két éves missziójára, úgy hogy akkor még nem tudta, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznie egy járvány miatt leállított világban, pánikban, 12 ezer kilométerre hazulról.
Boldogasszony Iskolanővérek
Egy számon sem tartott világ a hegyen
A Boldog Terézia Anya (Karolina Gerhardinger) által alapított rend 30 országban van jelen, közte Peruban. A 2020 márciusi kimenekítésig tartó misszióban hat nővér szolgált egyszerre a dél-amerikai országban: kápolnák gondnokaiként, koordinátoraiként szolgáltak, egy óvodát és egy délutáni napközit, más néven bibliotékát vezettek. A magyar nővér főként a napköziben látta el szolgálatát, gyermekek között, hét hónapon át. Szerény körülmények között laktak, Lima külvárosában, azon a helyen, amit nyomornegyedként ismernek és bizonyos új részeit még számon sem tartanak. Ott, ahol a házak jelentős részében kezdetben sem áram, sem tiszta ivóvíz nem volt, ahol egészen más törvények uralkodnak és ahol mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért a szeretet ereje kapukat nyit és csodákra képes.
Délutáni napközi a gyerekekkel
A bibliotéka, vagy napközi körülbelül a hegy közepén van. Délutánonként jöhettek a gyerekek, óvodás és általános iskolás korúak. A legkisebb alig 2 éves volt. Jött a testvérével, mert a szüleik nap közben nem tudtak figyelni rá, gondoskodni róla. A kicsikkel játszottunk, a nagyobbakkal tanultunk, segítettünk nekik, hogy elkészítsék másnapra a leckét. Én főleg matekból tudtam foglalkozni velük, mert a spanyolom még nem annyira jó
– mesélte Fidelis nővér.
“A legtöbb, amit tehettem, hogy szeretem őket”
Ahhoz azonban, hogy egyáltalán elfogadják a segítséget, kapcsolatot kellett tudni teremteni velük, utat találni a szívükhöz, elnyerni a bizalmukat. Az első napok, hetek pontosan úgy teltek, ahogy azt ismert mozifilmekben ábrázolták. A kissé elvadult gyerekek nem is köszöntek a messziről jött idegen fehér tanítónőnek, hogy bármi dolguk lenne az idegenekkel, akik arra próbálják rávenni, hogy tanuljon, mert csak úgy tud kitörni a nyomorból. Fokozatosan nyíltak meg és engedték közel magukhoz segítőjüket.
Soha nem fogom elfelejteni azt a három testvért, akikkel a legnehezebb dolgom volt. Ők szinte egész nap az utcán lézengtek, mondhatni ott éltek. Közülük a legidősebb 11 éves, de csak harmadikos, mert az iskolába csak hébe-hóba járt, akkor sem feltétlen tanulni. A középső négyéves, aki egyáltalán nem beszélt még, annyira bezárva élt a saját kis világában. Azelőtt, hogy eljöttünk már kimondta az első szavakat. Nehéz volt, de sikerült közel kerülnöm hozzájuk. Gyakran előfordult, hogy a nap végén nem akartak hazamenni, vagy engem elengedni. Volt olyan kicsi, aki belém csimpaszkodott és azt mondta, ő jön velem.
A nehéz sorban élő, motiválatlan gyermekeknél, fiataloknál az érzelmi töltés az egyetlen olyan motivációs eszköz, ami valóban hatékonynak bizonyult. M. Fidelis nővér úgy véli, a karácsony előtti időszak volt az igazi áttörés, amikor karácsonyi dalokat és betlehemes játékot tanultak be, amit aztán előadhattak a plébánia közösségének. A felkészülés során minden nap meglátogattak egy-egy családot, szeretetvendégségben vettek részt a gyerekekkel, akik már egy kekszért vagy egy kis süteményért hihetetlen hálával “fizettek”. December 24. este pedig, amikor bemutathatták azt, amit tanultak, sokaknak talán az első sikerélménye volt, hiszen először adhatott elő valamit, amit megtanult, amit képes volt megcsinálni. A sikerélmény és az elismerés pedig óriási mérföldkő, pláne egy nélkülöző gyermek életében. Fidelis nővér úgy tartja, a fő feladata az volt, egyben a legtöbb is, amit tehetett, hogy szerette, szereti ezeket a gyerekeket.
Ha 20-ból egyet sikerült valóban motiválni és fog tanulni ezek után is, már volt értelme
– vallja.
Betlehem játék Szenteste
A szegénység ott, Lima nyomornegyedében mindent átjárt. Ott volt a szegényes (talán igénytelen) otthonokban, az üres tányérokban, úgy ahogy a kétéves napi csomagjában az egy darab pelenkával. Csak annyi jutott egy napra…Amikor a nővér elindult perui missziójába, kapott egy pénzösszeget, hogy azt jótékony célra fordítsa, elsősorban élelemre. Talán az egyik legnehezebb feladat volt visszaemlékezése szerint, okosan elosztani. Végül a járványhelyzetben első körben 30 családnak tudtak élelmiszer csomagot adni belőle, s futja majd még továbbiakra is.
Fidelis nővér azonban nem érte be ennyivel. Mivel az a többfunkciós épület, ahol a délutáni napköziket tartották annyira rossz állapotba került, hogy használata gyakorlatilag életveszélyt jelent, elhatározták, hogy adományokból, pályázati forrásból felépítenek egy új bibliotékát.
Peruban pár százezer forintnak megfelelő összegből már fel lehet építeni egy épületet, ami tökéletesen megfelelne a célnak. Volt egy segítőm, egy német vállalkozó, aki maga is támogatja az iskolaépítést és akivel közösen akartunk pályázatot írni és adományért folyamodni. Úgy terveztük, hogy a nyári szünetben felépítjük az új bibliotékát, még magasabb részén a hegynek és az új tanévben már az új iskolában és egy új rendszerben szerettem volna foglalkozni a gyerekekkel. Erről az álmomról nem mondtam le, ahogy arról sem, hogy visszatérek amint lehet, és befejezem a misszióm, amit vállaltam. Így hiányérzet maradt bennem, hogy nem tudtam beteljesíteni azt, amire Isten elhívott – mondta.
És kitört a járvány
A koronavírus-járvány épp olyan hirtelen tört ki és uralt el mindent Peruban, mint ahogy Magyarországon is. Még szinte fel sem ocsúdtak a szörnyű hírből, hogy a vírus, ami az idősek, gyengék életét is elveheti megjelent az országban és őket is veszélyezteti, egymás után rendelték el a korlátozásokat, volt hogy egyik óráról a másikra. A kijárási korlátozás még könnyebben elfogadható volt az apácák számára, mint a misék beszüntetése. Aztán jött a kijárási tilalom és a vesztegzár, a teljes légtérzár, amikor megcsörrent a telefon.
A nagykövetségről kerestek, hogy megkérdezzék, szeretnék-e hazamenni, mert menekítő járatokat szerveznek, a magyar külügyminisztérium ugyanis eltökélte, hogy mindenkit hazajuttatnak. Az első válaszom az volt, hogy én maradok, hiszen két évre jöttem. Aztán egyeztetve a rendi vezetőimmel, több szempontot figyelembe véve arra jutottunk, hogy utazzak haza, mert lehet, hogy most még nincs baj, de ha esetleg lesz, később ekkora távolságból nem fognak tudni otthonról segíteni. Mivel nem volt még érvényes repülőjegyem haza, ezért utolsónak kerültem fel a listára. Volt olyan pillanat, amikor nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogok tudni hazamenni. Rábíztam a Jóistenre – idézte fel döntését a nővér.
Néhány nappal később, az aznapi 10 magyarral, Fidelis nővér is haza indult, hátrahagyva a rég áhított Perut, egy fel nem használt Lima-Cusco repülőjegyet, amivel közel 20 évi várakozás után látogatott volna meg egy számára fontos missziót, hátrahagyva a dédelgetett álmokat, meghívásokat, terveket és a szívéhez nőtt gyermekeket.
Fáj, hogy elköszönni sem volt lehetőségem, a gyerekektől se, és a nővérekkel is csak onilne tudtam beszélni azóta, hogy a járvány kitörése előtt utoljára találkoztunk. De ez az elszakított kapcsolat, a búcsú elmaradása azt is magában hordozza, hogy újra találkozunk – fogalmazott az apáca.
“Újra találkozunk”
Isten útjai kifürkészhetetlenek
Hazaérkezése után két hetet kellett karanténban töltenie a Boldogasszony Iskolanővérek fővárosi anyaházában, az után került vissza Makóra, ahol most közösségen belüli feladatokat lát el. A tanítást egyelőre itthon sem tudja folytatni. Ezért most tanítás helyett tanul, készül és tervez. Azt mondta, szeretne visszamenni Peruba, de ha összejön, nem egyedül, hanem egy-két önkéntessel, hogy véghezvigyék, amit megálmodott, vagy akár annál is többet és új bibliotécával ajándékozzák meg a limai szegény gyermekeket.
Hogy az a nap mikor jön el, amikor újra repülőre ülhet, és hogy Peru után hová viszi majd a sorsa, ő sem tudja, csak azt, hogy az Úr, akinek az útjai ugyebár kifürkészhetetlenek nehéz feladatok megoldására hívta és hívja, hogy emberséget, szeretet vigyen az ínségbe.
Itthon
Fotók: M. Fidelis Facebook, Boldogasszony Iskolanővérek
Facebook
Twitter
YouTube
RSS