Volt egyszer egy szörnyű, sokak által ma is visszasírt sorozat, a proletár-kispolgári életérzést összegző Szomszédok. A sorozatot Horváth Ádám, a diktatúra sokat foglalkoztatott rendezője rendezte. A történetbe beleírta feleségét, a borzasztóan tehetségtelen és irritálóan színészkedő Csűrös Karolát. Ő volt az ország „Etusa”. Kevesen tudják, hogy „Etus férje”, a nemrégiben elhunyt Horváth volt az, aki levezényelte a posztkommunisták bosszúját, és Hornék elvárásának engedve 180 tévést rúgott ki egyetlen nap alatt. Horváth Ádáméknak arra sem volt gerincük, hogy ebben egyenesek legyenek, az utolsó napon két tévéstáb is forgatott, Stefka Istvánék csak „maguknak”, hiszen már nem adták le az anyagukat. Horváthot – ahogyan Gyárfás Tamás cimboráját, Székely Ferencet is – Göncz Árpád nevezte ki. Az Öreg nem felejt: Médiaháború 22. rész, avagy a posztkommunisták és liberális barátaiknak kegyetlen bosszúja.
„Egy korszak lezárult… – mondta A Hét műsorvezetője, régi kollégánk, Stefka István vasárnap este. Megindultság érződött a hangján, bár öreg profi módjára palástolni próbálta azt” – írta az Élet és Irodalomban (1994. július 8.) Gádor Iván, mélyen liberális újságíró szinte barátsággal rólam, aki kemény harcokat vívott a rendszerváltás után a magára találó nemzeti újságírókkal. Aztán Gádor Iván is magára talált, mert mindjárt megállapította, hogy Nahlik Gábor és Csúcs László, az elnöki jogkörrel felruházott alelnökök a mainál is sokkal nyomorúságosabb, lelkileg és szellemileg még szétzüllesztettebb állapotokat hagytak maguk mögött, mint bárki más tette volna. Még György Péter esztétát, SZDSZ-es szakértőt is beidézte, aki ezt nyilatkozta: „az önök teljesítményét a szabad Magyarországon az egyik leggyalázatosabb médiateljesítményének tartom”.
Ez az elfogult, mélységesen szubjektív vélemény már előre jelezte, hogy mi vár az MSZP-SZDSZ kormányalakítása után a nemzetileg elkötelezett újságírókra. Egyébként Gádor Iván – aki már nincs köztünk, s aki nem volt elvakult, csak elkötelezett – valamit megérzett az újságíró szakma lényegéről, amikor ezt írta az ÉS-ben befejezésként: „Tudni kell még azt is, hogy ez a harc nem volt a végső. Ha a szakma nem lesz képes bebizonyítani mindenkinek, hogy az igazi értelmiségi, a valódi szakember nem vajákos szélhámos, nem kurzuslovag, hanem olyan ember, aki képes összeötvözni esztétikát, szakmát, pragmatizmus, etikát, akkor bizony mondom nektek: »a többi néma csend.«” Gádor csak azt felejtette el leírni, hogy abban az időben, a 95 százalékos balliberális médiatúlsúly idejében a kommunista nomenklatúra és a szabaddemokrata újságírók diktatórikus, lejárató eszközeikkel, hazug információikkal félredobtak minden etikát, esztétikát és Magyarország iránti elkötelezettségüket.
Mindenesetre nem szabad elfelejteni, amit Márai Sándor írt az emigrációban: a diktatúra sajtója és a szabad sajtó között az a különbség, hogy míg az előbbi parancsra, az utóbbi (látszólag) szabadon hazudik. Kemény szavak ezek, de van benne némi igazság. Én inkább azt vallom, hogy független újságírás nincs, ez az emberiség nagy becsapása, kísértet, amelyet még nem látott soha senki.
Végjáték és nyitány az MTV-ben
Ezzel a címmel jelent meg a 168 Óra hetilap (1994. július 26.), amikor a Magyar Televízió szőnyegbombázásáról tudósított. Mivel aktív résztvevője, szenvedő alanya voltam a médiaháború csúcspontjának, ezért kérem az olvasót, hogy ne nézze túl kritikusan szubjektív élménybeszámolómat, véleményemet.
A Horn Gyula vezette szakértői kormány rögtön megmutatta szakértelmét. Első intézkedése az volt, hogy a parlament hat pártjának egyeztetése nélkül Horn kinevezte a Televízió elnökének Horváth Ádámot, alelnökének egy másik megbízható elvtársat, Székely Ferencet.
1989. augusztus 18. Dr. Székely Ferenc főszerkesztő (b), Zalányi Ferenc operatőr és Szabó Árpád rögzítésvezető az adás felvételén. Fotó: MTI
[Az ő (Székely) pártállami hátteréről, állambiztonsági főnökéről itt írtunk.] A Magyar Rádió elnöke Szirányi János, alelnöke a Moszkvában kiképzett Simkó János lett.
Horváth Ádámék egyetlen nap alatt 180 embert rúgtak ki
A köztársasági elnök Göncz Árpád – több ismert közéleti személyiség, köztük Hankiss Elemér volt tévéelnök tiltakozása ellenére – aláírta Horváth Ádám kinevezését. Az új elnök hivatalba lépése után egyetlen nap alatt elbocsátotta az MTV több, mint 180 munkatársát, több újságírót, mint ahánynak az előző négy évben felmondtak.
Közben csaknem száz újságírót, műszaki és egyéb munkatársat rendelkezési állományba helyeztek, ami azt jelentette, hogy nem dolgozhattak a televízióban. Az MSZP-SZDSZ a televízióban végrehajtott tisztogatásával megtagadták korábban képviselt elveiket.
Varga László, egykori nemzetgyűlési képviselő, az országgyűlés doyenje, kereszténydemokrata képviselő a Parlamentben a sajtószabadság kutyakomédiájának nevezte a mészárlást.
Ekkor már Kósa Ferenc filmrendezőnek, az MSZP elnökségi tagjának is sok volt az új balliberális koalíció bosszúhadjárata. Császár Attilának adott interjújában ezt mondta: „…amíg Magyarországon bizonyos szellemi áramlatok, politikai értékek képviselői azt érzékelik, hogy szándékosan rekesztik ki őket az MTV és az MR műsoraiból, műsorstruktúrájából, addig ez az igazi alapkérdés és nem a technikai fejlődés. Hiszen bármilyen kirekesztés akadálya lehet a demokráciának. Amíg kirúghatnak embereket a tv-ből, a rádióból, amíg lehet bosszút állni, kapkodni, addig nem lesz európai mércével mért demokrácia, hanem csupán balkanizálódás…”
S ez a balkanizálódás a Horn-Kuncze kormányzás alatt csak folytatódott. Nemcsak az országban, a „Minden eladó!” megvalósításával. Odáig fajult a pufajkás miniszterelnök szellemi partnerével, a liberálisokkal együtt a polgári, nemzeti újságírás elhallgattatása, hogy egyenesen azt mondta egy sajtótájékoztatón: nincs szükség ellenzéki újságírásra, hiszen a Népszabadság is ellenzéki. Ez mindennél vaskosabb üzenetet jelentett, de ennek következményeiről majd később írok.
Médiapuccs-ördögi tervvel
Július 20-án Kéri László politológus és felesége, Petschnig Mária Zita közgazdász kart karban öltve, meglepetésemre (ki engedte be őket? – nem tudom) a délelőtti órákban a Híradó hosszú folyosóján sétálgattak, és benézegettek a nyitott ajtajú vágó- és szerkesztőségi szobákba. A Fidesztől elforduló szocialisták és a szabaddemokraták hűséges szakértői, megmondóemberei szemrevételezést tartottak. Talán arra gondoltak, hogy nemsokára birtokba veszik nemcsak a Híradó és A Hét műhelyeit, hanem az egész televízió nyilvánosságát is. A szobámból kilépve köszöntöttem őket. Nyilván mindenről tudtak, hogy mi lesz a következő napokban, amiről nekünk még sejtelmünk sem volt. Őket cseppet sem zavarta, hogy ekkor még én voltam a Híradó és A Hét megbízott főszerkesztője. Kéri aztán több balliberális lapban nekem rontott. De hát lelke rajta.
Délután a szobámban csöngött a telefon.
– Szervusz Pista! Horváth Ádám vagyok.
– Parancsolj – szóltam a kagylóba.
– Megtennéd-e, hogy holnapra összehívnád a Híradó összes dolgozóját az elnöki tanácsterembe? Mondjuk 12 órára. Apropó, téged háromnegyed 12-re várlak a szobámba, szeretnék veled beszélni.
– Természetesen – válaszoltam –, hiszen Te vagy az új elnök.
Kicsit megnyugodtam. A hang barátságos volt. Lehet, hogy valóban tárgyalni akar?
Július 21-én a Híradó stábja a reggel kilenc órakor kezdődő, szokásos nagy értekezleten készült az aznapi feladatokra. Mindenki megfeszített tempóban dolgozott. A Híradó csapatának – csaknem 200 ember – napi öt Híradót és egy egyórás heti politikai magazint – A Hét – kellett előállítania. Csak néhányan mentek el szabadságra. Mindenki félt, hogy mit hoz a jövő.
Közben titokban Betlen János, a Híradó várományos főszerkesztője egy másik csapattal – az Egyenleg volt embereivel – szintén forgatott, és egy kollégám telefonált, hogy Pista, itt valami nincs rendjén, mert ugyanazon az eseményen két televíziós stáb is forgat. Kezdett világossá válni, hogy mi már az esti fő Híradóban nem kellünk. De azért hagyták, hogy feleslegesen dolgozzanak az embereim. Ez a régi komcsi, rákosista, kádárista aljasság, úgy látszik, nem veszett ki belőlük. Ígérgetnek, mosolyognak, hazudoznak, majd lecsapnak a mit sem sejtő kiszemelt áldozatra. Nekünk, magyaroknak ismerős ez, még a koncepciós perek idejéből.
„Ádám, egyszer kérni fogunk valamit.” Göncz Árpád kinevezi Horváthot. Fotó: MTI
A két feketeinges: Horváth és Székely
Innen már peregtek az események. Időben érkeztem Nahlik Gábor volt elnöki titkárságára. Eltelt tíz perc, húsz perc, majd egy fél óra. Az új titkárnők suttogtak. Egy fél nap sem kellett ahhoz, hogy újra úgy érezzem magam, mint tíz-húsz éve, amikor egy megyei tanácselnök vagy az MSZMP egyik kisvárosi pártirodáján voltam, ahol országjáró riportkörútjaim során interjúkat, dokumentumműsorokat készítettem. Feszült, alázatoskodó légkör volt. Horváth Ádám szobájából egymás után jöttek ki a televízió ismert arcai, már megváltozott nézettel, más köntösben, új és új megbízatásokkal. Már untam a várakozást, elmentem volna, de a fotelhez kötött csaknem kétszáz emberem sorsa. Aztán kinyílt az ajtó, Betlen János jött ki rövid, fehér gatyában és odaült mellém. Ezt suttogta a fülembe: most mondták, ki vagy rúgva, én vagyok a főszerkesztő. A meglepetéstől válaszolni sem volt időm a kollégának, akivel addig jó viszonyban voltunk, amikor az egyik titkárnő szólt, hogy vár az elnök úr.
Később tudtam meg, hogy felmondólevelemet tele hibákkal fogalmazták meg, sok valótlansággal, egy USA-ból hazatért ügyvéddel. Amikor beléptem a volt Nahlik-szobába, hárman vártak. A két feketeinges, Horváth Ádám elnök és Székely Ferenc alelnök, valamint az ügyvéd. Alkalomhoz illően öltözködtek. Nem temettek, hanem kivégeztek. Tárgyalásról, egyezkedésről szó sem lehetett. Elém tolták a felmondó levelet, hogy olvassam el, írjam alá. Állítólagos alkalmatlanságom miatt mondtak fel. Érdekes, hogy a több évtizedes közszolgálati, rádiós és televíziós munkám alatt erre senki sem hívta azidáig fel a figyelmemet. Hátam mögött két Kritikusok díja és számtalan nívódíj.
Aláírtam a munkaviszonyom megszüntetéséről szóló papírost, de ráírtam azt is, hogy az indoklás egyetlen szavával sem értek egyet. Ezután több, mint egy órás késéssel elkezdődött a nagy híradós értekezlet, amit fél óra alatt levezényeltek a győztesek magabiztosságával, ők hárman: Horváth Ádám, Székely Ferenc és a Híradó új megbízott főszerkesztője, Betlen János.
Horváth Ádám bejelentette, hogy a Híradó és A Hét volt megbízott főszerkesztőjét, a „politikacsinálót” elbocsátotta. Micsoda álságos kifejezés. Mintha Bánó András, Mester Ákos, Havas Henrik, Rózsa Péter és a több száz balliberális újságíró nem lett volna politikacsináló. Az értekezlet kezdetén Liebmann Kati még reménykedett, hogy tovább dolgozhat, a vége felé jött rá Betlen János szavaiból, hogy nincs rá szükség, nem kell a következő vasárnapi A Hétbe riportokat készítenie. Mátyássy Andrea garanciákat kért, hogy a munkájára szükség van-e, végül maga fogalmazza meg, hogy már működik a szalámitaktika, mert csak addig használnak tapasztalt híradósokat, amíg nem tudják nélkülük összerakni a műsort. Aztán a régi híradósokra már nem lesz szükség. Andrea bátorságára vallott, hogy megkérdezte Horváth Ádámtól: mi lesz Stefka István sorsa?
Az elnök válasza rövid volt: Stefka István munkaviszonyát megszüntettem. Császár Attilával Horváth Ádám közölte, hogy nem kíván vele együtt dolgozni. Az Egyenleg Göncz Árpádról készült összeállítása hamisításának feltárása most ütött vissza. A történet többi része már ismert. A Magyar Televízióból csaknem kétszáz újságírót, szerkesztőt, műsorvezetőt bocsátottak el, nyugdíjaztak, és száznál is többen kerültek rendelkezési állományba. Magyarul nem dolgozhattak.
Liebmann Katalin
Pezsgőt bontottunk
A régi híradósok az egy órai várakozás alatt pezsgőkre gyűjtöttek. Liebmann szólalt meg először: azt állították rólunk, hogy az Egyenleg megszüntetésekor pezsgőztünk. Ez nem volt igaz. Most lássák, hogy úrihölgyek, úriemberek vagyunk, és a saját műsorunk megszüntetésekor pezsgőzünk. Így is lett. A régi Híradó lefejezésének szánalmas aktusa után a munkatársaim vártak a „news room”-ban. Együtt volt a keménymag. A teljesség felsorolása nélkül ott volt: Gál Jolika, szomorúan, lehajtott fejjel. Liebmann Kati, ő a szemét törölgette. Mátyássy Andrea mosolygott, mint mindig. Farkas Adrienne, Péterbencze Anikó és a fiúk: Csendes Csaba, Császár Attila, Sáringer Karcsi, Haeffler András és még sokan mások. Azt hiszem, Andrea emelte a poharát és ezt mondta: pezsgőzzünk, ne szomorkodjunk, ne lássák, hogy ez nagyon fáj nekünk. Elmondtam utolsó híradós beszédemet: jó volt együtt dolgozni, jó volt egy ügyért harcolni. Megnyugtatok mindenkit – emeltem ki –, hogy közszolgálati munkát végeztünk, a lehetőségek szerint megpróbáltunk objektívek lenni, az egész országhoz, a társadalomhoz szóltunk, és ami bizonyította pártatlanságunkat, hogy minden ellenzéki párt képviselője megszólalhatott a Híradóban és A Hét-ben is.
Betlen, Baló, Bánó ismét a tévében
Ilyen és hasonló címek jelentek meg másnap a sajtóban. Az újságok címoldalán tehát ezek jelentek meg: Televíziós Bosznia, Stefka István megbízott főszerkesztőt elbocsátották, Híradó: új szereposztás, Megint cenzurázzák a híreket a médiában, Elvették a belépőiket, Skalpvadászat a Híradóban, Médiaseprű, A háború vége, Fidesz: távolabb a békétől, az MDF nem bírálja a médiaelnököket.
Július 21-én, csütörtök 16 órakor volt a „Pálfy-Stefka Híradó” utolsó adása. Liebmann Katalin volt a műsorvezető. Vége volt az adásnak. Búcsúcsókok a stúdió előtt. Sugár András puszival mond adieu-t és megölelte Katit. Az MTV új Híradóját már nem Liebmann Kati vezeti, hanem Nika György, aki véletlenül az utolsó Egyenleg műsorvezetője volt, s már a sminkszobában púderozták.
A hatfejű sárkány kísértete
Pokol Béla jogtudós, politológus írása ebben az időben jelent meg a médiahatalomról. Pokol hatfejű sárkányhoz hasonlította a médiát, amelynek első feje a tömegmédiumok centralizáltsága. Szerinte az országos politikai közvélemény kialakítása döntően a fővárosban történik. A másik lángot okádó testrész a fővárosi értelmiség radikalizálódása, amelyek befolyásolták a politikai akaratot. A sárkány negyedik feje Pokol Béla szerint, hogy „a vezető újságírók, szerkesztők és a rádió illetve a tévé befolyásos sztárriporterei egy homogén politikai értékrend mellett cövekeltek le… ez pedig döntő módon az SZDSZ egyik szárnyának, a szociálliberális szárnynak az értékeit jelenti”. A sárkány ötödik és hatodik feje összenőtt. A jogtudós szerint a választópolgárok több, mint a fele minden kötődés nélkül vándorol egyik párttól a másikig, és nem stabil szavazói egyik pártnak sem.
Ez ma is így van. Pokol Béla áttételesen azt bizonyította be, hogy milyen hatalmat képvisel, mekkora befolyásolási eszköz a média. A rendszerváltás első tíz évében a balliberális média még meg tudta téveszteni a választókat hamis ígéretekkel, dezinformációkkal, ezért is volt akkora a tábora a balliberális oldalnak. Kétezer közepétől fogva viszont egyre jobban megerősödött a jobboldali, nemzeti, konzervatív média, aminek eredménye a 2010-es választásokon mutatkozott meg. Az azóta is kétharmados többséggel kormányzó keresztény, konzervatív pártok programja, teljesítménye átjön a médiumokon keresztül, eljut a választókig, és az álhírgyártók legtöbb esetben megbuknak, fennakadnak a nemzeti sajtó hazugságvizsgálóin.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS