Államformája: Korrupció

Magyarország maffiaállam, mindent ellopnak, minden Orbáné és Mészárosé, mindent megvettek. Ismerős a narratíva? Persze, ahogyan az is, hogy diktatúrában élünk, nincs szabad sajtó, véleményterror van, csak az történhet, amit Orbán mond. Valahányszor ezeket a szavakat hallom, két dolog vetődik fel bennem: milyen diktatúrázást merne felvállalni az ezerszer megszűnt „szabad sajtó” például Észak-Koreában, és mit szólnának egy olyan helyhez, ahol valóban intézményesített a korrupció – igen, ismét kedvenc példánkat veszem elő, Ukrajnát.

Amikor tönkretett egészségügyről vagy államosított oktatásról, oligarchákról beszélnek a telexindex objektív munkatársai, gyakran használnak feltételes/kérdező módot: Mészáros Lőrinc valóban ellopta? Tönkremennek a magyar kórházak? Van-e még szabad oktatás Magyarországon? Nem állítanak, kérdeznek, ami annak függvényében, hogy jelenleg – ellentétben a tizenegy évvel ezelőtti állapotokkal – nincs igazi bizonyítási alapja a hazánkban dúló korrupciónak, valahol érthető is. Azonban nem kell messzire mennünk, hogy megnézzük, milyen egy igazi maffiaállam. Persze, érthető, hogy nem akarnak Kelet felé tekinteni, hiszen amint összehasonlítanánk hazánk állapotát Ukrajnáéval, egyből megdőlne a demagóg narratíva. De mivel én nem vagyok sem független, sem objektív, ezért elég szabadnak érzem magam, hogy egy kicsit kitekintsek, és bemutassam, milyen is egy ország, amelynek a parlamentje egy hárombetűs ügynökség legkeletibb irodája.

Az egészség ára

Nézzük a korrupció azon részét, amely leginkább kihat a hétköznapi emberre. Mivel egy hasonló témában értelemszerűen nem használhatok forrásokat, ezért vállalom, ha azt mondják, csak vádaskodom, alaptalanul támadom dicsőséges szomszédunkat. Mint mondtam, nem vagyok sem független, sem objektív. Tapasztalt vagyok. A Gyurcsány-kormány alatt az volt a narratíva, hogy a vizitdíj, mint olyan megszünteti a hálapénz intézményét. Már akkor is tudtuk: ennél nagyobb tévedés nem is lehetett volna. A hálapénz intézményét ha nem is szüntette meg, de az orvosok és ápolók béremelését korlátozta.

Ukrajnában erre kísérletet sem tettek. No, nem kell azt hinni, hogy az egészségügyi dolgozók nyomorognának, legalábbis nem mindegyikük. A hálapénz tulajdonképpen nemhivatalos cafeteria-szolgáltatásként működik keleti szomszédunk egészségügyi szférájában. Ezért nem hibáztathatjuk az orvosokat. A hivatalos fizetésükből – mint Ukrajnában megannyi szféra dolgozói – ők sem tudnának megélni. Tudják ezt a betegek is, ezért minden egészségügyi eljárás pontosan be van árazva. Megvan az ára egy kisebb és egy nagyobb műtétnek, megvan az ára az orvosi igazolásoknak iskolai vagy munkahelyi lógások esetére, és megvan az ára egy szülésnek is. Pontos összegekbe nem mennék bele, egyrészt azért, mert kórháza és orvosa válogatja, másrészt azért, mert sok minden függvénye, hiszen nemcsak a személyzetet kell megfizetni, de a betegre hárul az eszközök megvásárlása – néhol még a kórházi kosztért is külön kell fizetni.

Kárpátalján az egyházi szeretetszolgálatok által fenntartott kórházak igyekeznek javítani a helyzeten, de túlterheltek, és a járvány őket is egyre inkább megviseli. Fotó: MTI/Nemes János

Az egészségügyben az általános ellátás kifizetése csak az egyik plusz bevételi forrást jelenti. Említettem a különféle orvosi igazolások kiállítására épülő bizniszt. A háború kitörésével, a sorkatonaság ismételt bevezetésével egy újabb üzletág ütötte fel a fejét. Ha valaki kibúvót keres a szolgálat alól, két lehetősége van: vagy egyenesen a hadkiegészítő parancsnokságnak fizet, vagy vásárol egy orvosi igazolást, amivel megúszhatja a behívót. Ez utóbbi sokáig népszerűbb megoldás volt, azonban az árak idővel az egekbe szöktek; ennek egyik eredménye az, hogy ha valaki olyan betegséggel rendelkezik, ami felmentést nyújtana neki, de nincs pénze megfizetni az orvosait, akkor teljesen egészségesként küldik a frontra, míg az ő beteglapját megkapja valaki, aki esetleg tehetősebb. Így nyilvánítanak teljesen egészségesnek vérnyomás problémákkal, gerincferdüléssel, csípőficammal, cukorbetegséggel élőket, míg a gazdagabb szolgálat elkerülők sorban kapnak papírokat különféle nyavalyákról. Ennek a stiklinek az egyik ága a különféle pszichológiai betegségek áruba bocsátása, mint a depresszió, pánikbetegség vagy szorongás. Ezt általában azok választják, akik mondjuk sportolóként szeretnének karriert építeni és egy fizikai deficit megnehezítené az elhelyezkedést.

Milyen diplomát kérsz?

Másik kedvenc vesszőparipánk az oktatás. Kezdjük az elején. Ukrajnában a buktatás intézménye, mint olyan, nem létezik. Az ott kötelező kilenc osztály általános iskolát éppen ezért mindenki elvégzi, és éppen annyi idősen, ahogy az meg van írva. Érettségit már nem mindenki szerez, de jórészt azért, mert nincs hozzá kedvük. Aki nem kíván továbbtanulni, annak nincs rá szüksége, akinek van, az leérettségizik. Mindegy, milyen jeggyel, hiszen a felvételihez úgysem az számít, hanem az úgynevezett emelt szintű érettségi. Ennek bevezetésével elméletben az volt a cél, hogy kiszűrjék a felvételiknél felvetődő korrupciót, ezzel szemben inkább egyszerűsítették azt. Valóban, a diákok már nem vehetik meg a felvételi eredményeket az egyetemekre, de ha jobban belegondolunk, mi a nehezebb: minden felvételiztető tanárt megvenni, vagy egy darab papírt, amely hitelesíti, hogy leadták az emelt szintű teszteket? Ha pedig valakinek ehhez sincs kedve, akkor egyenesen diplomát vesz. Szociológia, nemzetközi kapcsolatok, idegen nyelvek – ezek olcsóbbak, de ha az ember megteheti, miért ne lehetne orvos, vagy vegyész?

Nem számít, mihez értesz, úgyis abból élsz, amiből tudsz

Ukrajnában a feketegazdaság hivatalosan működik. A csempészet, a föld- és fegyvermutyik állami szinten zajlanak. A kilencvenes években komplett tank hadosztályok tűntek el nyomtalanul, majd tűntek fel Afrika különböző szegleteiben. A termőföldek nagyrészt vagy kopáran állnak, vagy valamelyik külföldi – ritkábban ukrán – pénzember tulajdonában vannak. Persze az is előfordul, hogy pénzemberek tulajdonában állnak kopáran, rajtuk néhány konténerrel, amiket sorkatonák őriznek, akik tudják: jobb, ha nem érdeklődnek, mi van bennük. Mit tehetne tehát az átlagember, akinek hivatalos munkahely vagy nem jut – gyakran azért, mert nem tudja megvenni a pozíciót –, vagy ha el is tud helyezkedni, megélni már nem tud a fizetéséből? Azt, amit a kormány: kerülő úton keres magának egy kis plusz jövedelmet. Ha valaki nem hajlandó a beosztottjain, kliensein vagy betegein nyerészkedni, akkor a kisebbik rosszat választja: elmegy csempészni. Igen, a magyar–ukrán határon heti szinten buknak le cigi- vagy alkoholcsempészek, de ez nemcsak az ország nyugati részén jellemző.

A határ sokak számára mindennapi megélhetést jelenti. Forrás: Kárpátalja.ma

Ami pedig a csempészeket illeti, ritkább az, aki Legény Zsolthoz hasonlóan csomagtartószámra viszi az árut. Gyakrabban esik meg, hogy az unokájukat gyakran egyedül nevelő idősek, míg a külföldön dolgozó gyermeküktől várják a pénzt, az egyébként személyenként megengedett két doboz cigarettával sétálnak át a határon akár naponta többször, egy-kétezer forint nyereség reményében. Nekik ez is megéri, hiszen a nyugdíj még a számlákra sem elég, nemhogy ételre és gyógyszerre, a gyerekek pedig ritkán tudnak hazautalni. Mit tehet ilyenkor egy határőr? A sorok kígyóznak, gyakran a legközelebbi falu főteréig. Kit engedjen át, és kit ne? Valamiből neki is élnie kell, kevés a zsold. Ráadásul arra is figyelnie kell, hogy ha valaki olyat tartóztat fel, akit a felettesei átengednek, repül, ha viszont olyat enged át, aki nem fizetett a feljebbvalóknak, szintén repül, ezért addig kell gyűjtenie, amíg tud.

Fizetett konklúziót tartalmaz

Ki a hibás? Semmiképpen sem azok, akik azért nyúlnak kisebb-nagyobb stiklikhez, hogy napról napra megéljenek. Akik pedig már nagyban megkezdték eladni az országot, nem törődnek azokkal, akik kicsiben csinálják. Ukrajnában az elit sem uralkodik, ők is megvett emberek, akik kiárusították az országukat. A Burisma-balhéhoz hasonló esetek nem okai, hanem tünetei az ország állapotának. Van-e megoldás? Nos, egyszer elfogy, amit eladhatnak, aztán kiderül.

Vezető kép: crisismagazine