A magyar válogatott – immáron csapatkapitánya nélkül – 1986 május elején megkezdte a közvetlen vb-felkészülést. Előbb Ausztriában töltöttek el két hetet a kerettagok, majd két napos itthon tartózkodás után május közepén elutaztak Mexikóba, a világbajnokság színhelyére. A felkészülés utolsó szakaszáról szinte kizárólag pozitív hírek érkeztek haza, így mindenki abban a hitben várta a világbajnokság június 2-i, Szovjetunió elleni nyitómeccsét, hogy válogatottunk ott folytatja majd a parádét, ahol március közepén Brazília ellen abbahagyta.
A magyar válogatott vezetése Tirolban, Lienz városa mellett, az Alpok hegyei között találta meg az ideálisnak vélt felkészülési helyet. Hasonlóan Irapuatóhoz, ahol két vb-csoportmeccs várt ránk, ez a szálláshely is megközelítőleg 1800 méter tengerszint feletti magasságon helyezkedett el, így a magaslati levegőhöz való akklimatizálódás szempontjából valóban megfelelőnek látszott.
A Pepi Stiegler-ház Lienzben, az osztrák Alpokban, két hétig volt a világbajnokságra készülő csapatunk bázisa
Azonban az 1986 tavaszán elhúzódó tél az osztrák Alpokban még inkább éreztette hatását: hajnalonként fagyott a szálláshelyen, a játékosok lehelete látszott, és nappal sem volt túl kellemes az időjárás. Hogy ennek élettanilag volt-e bármi hatása a későbbi vb-szereplésre, az persze vita tárgyát képezheti, ám az tény, hogy a mexikói magaslaton mintegy 30–35 fokkal volt melegebb a vb-meccsek idején, mint amit a Pepi Stiegler-ház környékén mértek.
A Lienzbe utazó névsor a következő volt:
Disztl Péter, Szendrei József, Andrusch József – kapusok.
Sallai Sándor, Róth Antal, Varga József, Kardos József, Garaba Imre, Péter Zoltán, Csuhay József, Disztl László – hátvédek.
Nagy Antal, Détári Lajos, Törőcsik András, Bognár György, Burcsa Győző, Hannich Péter, Nagy József, Kozma István – középpályások.
Kiprich József, Esterházy Márton, Kovács Kálmán, Dajka László – csatárok.
A névsor érdekessége, hogy ismét szerepel abban Törőcsik András, aki ekkor már nem az Újpest, hanem a francia másodosztályban szereplő Montpellier játékosa volt, tudását azonban ennek ellenére sem kellett bemutatni senkinek. Mezey György Nyilasi helyettesét kereste benne. Aligha kétséges, hogy Törőcsik a képességei alapján be is tudta volna tölteni a Nyilasi hiánya által keletkezett űrt, ám sajnos korábbi lábközépcsont-töréséből nem tudott felépülni, így hiába volt ott szinte végig Lienzben, Mexikóba végül már ki sem utazott. Szintén nem utazott a világbajnokságra Kozma István, aki a keretszűkítés miatt maradt itthon.
A vb-várás a tetőfokára hágott
A csapat május 16-án tért haza a Pepi Stiegler-házból. A Mexikóba történő elutazás előtt még eltöltöttek itthon két napot, majd felszálltak arra a repülőgépre, amely a világbajnokság helyszínére repítette őket. Idehaza is kezdett tetőfokára hágni a vb-várás. Hivatalos adatok szerint minden idők legsikeresebb színestelevízió-eladási adatait produkálta az akkori legfőbb műszakicikk-áruház, a Keravill, és nem lehetett olyan sajtóterméket találni, ahol előbb vagy utóbb ne került volna szóba Mexikó, tippversenyekkel, esélylatolgatásokkal.
Az 1980-as évek közepe után születettek el sem tudják képzelni azt a hangulatot, amely akkor az országra telepedett. Rendkívüli mértékűre duzzadó, felfokozott várakozás ülte meg a Kárpát-medencét, futballügyben sajnos mindmáig utoljára… Az emberek mindenütt a vb-esélyeinket latolgatták, amelyhez hozzá kell tenni azt is, hogy a „tízmillió szövetségi kapitány országában” lényegében mindenki kimagasló szereplést várt csapatunktól.
Sokan az 1954-ben világbajnoki döntői menetelő Aranycsapat eredményességét, sikereinek megismétlését várták a Mezey-válogatottól. Külön említést érdemel, hogy a mögöttünk hagyott másfél év pályán mutatott teljesítménye alapján külföldön is sokan titkos favoritot láttak a magyarokban, számos nagy tekintélyű szakember vélte úgy, hogy a legfőbb esélyesek – a brazilok, az argentinok, az angolok, a franciák és a nyugatnémetek – árnyékában, a „surranópályán” haladva, a magyar lesz majd a mexikói világbajnokság meglepetéscsapata. Ilyen országot, ilyen hangulatot és ilyen várakozásokat hagyott maga mögött a világbajnokság helyszínére útra kelő válogatott.
„Uraim, a négy között lesznek!”
Hosszú, fárasztó, de szerencsés és viszontagságok nélküli repülőút után érkezett meg a magyar labdarúgó-válogatott – Madrid érintésével – Mexikóba. Csapatunk szálláshelye a León városától mintegy 25 kilométerre elhelyezkedő Comanjilla Gyógyszállóban volt. A felkészülés menete itt is sajátos volt, olyan, amely figyelembe vette egyrészt a sajátos viszonyokat, másrészt pedig a majdani vb-mérkőzések különleges kezdési időpontjait.
Csapatunk mexikói szálláshelye, a Comanjilla Gyógyszálló szépsége felülmúlhatatlan volt
Csapatunk több felkészülési meccset is vívott Mexikóban, sajnálatos viszont, hogy hiába tervezett a szakvezetés zárt kapus edzőmeccset valamelyik vb-résztvevő válogatott ellen (Uruguay, Skócia, az NSZK és Dánia voltak a kiszemelt csapatok, velük zajlottak tárgyalások), ezt sajnos végül valamennyi válogatott lemondta. Így nem sikerült igazán erős ellenfél ellen meccset vívva, lemérni a felkészültség valós szintjét. A helyi bajnokságban szereplő csapatok ellen vívott felkészülési találkozói és az ott mutatott játék alapján azonban minden jel arra utalt, hogy a leginkább kérdésesnek ítélt dolog, az akklimatizálódás jobban sikerült a vártnál, és játékosaink átvészelték a magaslati klímából és a fél napos (!) időeltolódásból fakadó, jelentős élettani változásokat.
A felkészülési mérkőzések alkalmával csapat szinte „robbant”, kimagaslóan jó állapotúnak tűntek a játékosok. A híres német edző, Max Merkel a csoportmeccsek előtti utolsó, nemzetközi sajtótájékoztató után – ahol Mezey György mellett Nagy Antal és Détári Lajos vett részt – szó szerint azt mondta, hogy „Így kell kinézni és így kell beszélni!”
Dettmar Cramer, aki az akkori legismertebb, legfelkészültebb német szakvezetők közé tartozott, s aki Mexikóban a FIFA delegáltjaként tartózkodott, konkrét tippelésre is vállalkozott: „Uraim, a négy között lesznek!” – mondta a magyar újságíróknak.
Ahol még mi rúgtunk hatot
Max Merkel és Dettmar Cramer igazán elismerő szavait alátámasztotta az utolsó felkészülési meccsen mutatott játék és eredmény is. Csapatunk a Disztl P. – Sallai, Nagy A., Garaba, Varga – Kardos, Burcsa, Détári – Kiprich, Dajka, Esterházy összeállításban lépett pályára. Csereként pályára lépett még a keret összes többi tagja is, kivéve a két cserekapust, valamint a sérüléséből még lábadozó Hannichot. Jóllehet, „csupán” egy mexikói élvonalbeli klubcsapat, a León volt az ellenfél, azért a 6–1-es győzelem és a magabiztos játék – amelyet a Népsport helyszínen jelenlévő tudósítója sziporkázónak nevezett – jogot adott a bizakodásra.
A magyar válogatott első közös csapatképe Mexikóban. Fotó: MTI/Németh Ferenc
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a León ellen aratott magabiztos, 6–1-es győzelem után – a gólokat Kiprich, Dajka és Détári lőtte, mindhárman dupláztak – Sallai Sándor, a jobbhátvédünk úgy nyilatkozott, hogy a játék most már egészen jól ment, de még mindig nincs teljesen készen a csapat, a szovjetek elleni meccsre viszont rendben lesz minden. Joggal érezhette így Sallai, hiszen komoly problémákra, fizikai vagy mentális felkészületlenségre, vagy pláne túledzettségre semmiféle jel nem utalt, és még hátravolt pár nap az első csoportmeccsig. Ezt csak azért érdemes és fontos megemlíteni, mert utólag a legfőbb vád az volt Mezey Györggyel és a szakmai stábbal szemben, hogy túledzette a játékosait, és ezért volt olyan bágyadt, erőtlen és tompa a társaság a vb-meccseken, de különösen a szovjetek elleni nyitómérkőzésen. Ebből a felkészülés utolsó szakaszában még semmi nem látszott.
Tízmillióan a tv-képernyők előtt
A televízió képernyője előtt milliók ültek. Lélegzetvisszafojtva várta az ország a világverő, az európai ranglista élén álló magyar válogatott színre lépését. A vb-várás láza idehaza minden korábbit felülmúlt.
A magyar labdarúgás történetében csak az Aranycsapat 1954-es vb-szereplését kísérte olyan felfokozott várakozás, mint a mexikói vb-nyitányt. Ennek persze társadalmi okai is voltak. A poshadó, agonizáló Kádár-rendszer végóráiban, a magyar futball érzékelhető, általános süllyedése ellenére, szinte a semmiből jött létre egy megdöbbentően jó válogatott. Olyan, amelytől – várakozásainkban, reménykedésünkben persze talán túl is becsülve annak erejét – a legszebb futball-álmaink valóra válását sem tartottuk elképzelhetetlennek. S amely reménybeli kimagasló vb-szereplésével majd megadja annak érzését, hogy büszkék lehetünk, hogy jó magyarnak lenni.
Ezek mind-mind ott lappangtak abban a gigantikus várakozásban, amely megülte az országot, s amely extra várakozásokkal ültetett le mindenkit a televízió elé 1986. június 2-án, kevéssel este nyolc óra előtt. A mérkőzésre kiálló kezdőcsapatunk csupán egy helyen tért el az 1985. április 17-én Bécsben brillírozó kezdőcsapattól: Nyilasi helyén az MTK kiváló irányító-középpályása, Bognár György jutott szóhoz. A többi poszton viszont kivétel nélkül a bécsi Héroszok léptek pályára.
Amikor még bizakodtunk… A két csapatkapitány, Nagy Antal és Anatolij Gyemjanyenko kézfogása a Magyarország-Szovjetunió vb-csoportmeccs előtt. Fotó: MTI/Németh Ferenc
Csapatunk azonban sajnos nyomokban sem emlékeztetett a bécsi csodát végrehajtó gárdára, ezúttal sajnos katasztrofális játékot produkált. A szovjet válogatott némi szerencsével jutott ugyan kétgólos előnyhöz – az első gól egy számunkra rossz helyre levágódó labdából, a második egy jól eltalált, védhetetlen lövésből született –, ám utána sajnos már csak egy csapat volt a pályán… Tetszés szerint vezették támadásaikat, rendszerint lekontráztak bennünket. Az első félidőben, Belanov 11-es góljáig még próbálkozott a csapat, Burcsa a beállását követően némi színt és lendületet vitt a játékba, Sallai és Garaba próbált rombolni, Détári nagyon akart és Péter Zoltán is megiramodott néhányszor, ám a szovjetek fizikai- és gyorsasági fölényére nem igazán volt ellenszerünk.
A második félidőre sem változott sajnos semmi. A szovjetek ugyanúgy rohamoztak, s lényegében minden megiramodásuk magában hordozta a gólveszélyt. További három gólt szereztek, s bár a televízión keresztül úgy tűnt, hogy abból egyet szabálytalanság előzött meg, a kihagyott ziccerek, valamint Jevtusenko elhibázott 11-ese okán sajnos bőven reális volt a kialakult különbség: 6–0 a Szovjetunió javára.
A súlyos vereséget idehaza a teljes döbbenet és letargia követte. Nem akartuk elhinni, hogy ez a csapat ki tud kapni. 1984 ősze óta mindösszesen 2 veresége volt ennek a gárdának, Hollandia ellen itthon és Mexikó ellen idegenben. Tétje pedig egyik vesztes meccsnek sem volt. Ezen a két meccsen kívül az összes többi meccset mind megnyertük!
Gondoljunk csak bele, hogy milyen hangulat övezné válogatottunkat manapság egy két éve tartó nyerőszéria után, amelybe csupán két, tét nélküli vereség „rondít” bele. Ezek után az vesse az első követ bármelyik szurkolóra, aki Mexikó előtt győzelmet, jó szereplést remélt, s abban bízott, hogy hosszú-hosszú idő után ismét a magyar válogatottól (is) lesz majd hangos egy futball-vb.
Lobanovszkij sem talált magyarázatot a történtekre
Sajnos, a nyitómeccsünk után végső soron hangos is lett tőlünk a futballvilág, csak nem úgy, ahogyan elképzeltük. A 6–0-s vereség letaglózó volt. A helyzetre jellemző, hogy a világ neves szaklapjai és szakírói nem elsősorban a hat gólt rúgó és fölényes győzelmet arató szovjetek remekléséről, hanem a magyarok betlijéről, gyenge teljesítményéről beszéltek.
Mindenki azon álmélkodott, hogy mi történt a titkos favoritként is emlegetett magyar válogatottal, amely szinte semmit nem mutatott azokból az erényeiből, amelyek a világbajnokság előtti két évben jellemezték, s amelyek számos, a világ közvetlen élvonalába tartozó válogatott ellen győzelmet hoztak számára.
Válogatottunk tagjai a meccs utáni sajtótájékoztatón még mindig leforrázva ültek és így is értékelték a történteket. A legtöbben semmilyen magyarázatot nem tudtak adni. Jellemző volt Kiprich József megnyilvánulása, aki – érezve, hogy gyengén teljesített – azt kérte az újságíróktól, írják meg, hogy azért ő is a pályán volt… A dolog külön pikantériája, hogy maga a szovjet kapitány, Vlagyimir Lobanovszkij sem tudott szakmai indokot felhozni a fölényes győzelemre, és a magyar csapat váratlan leblokkolására.
Tészta, dopping, romlott vér
A magyar labdarúgás máig feltáratlan „fekete dobozainak” egyike az irapuatói mérkőzés. Mind a mai napig nincs magyarázat a gyenge játékra, az erőtlen próbálkozásokra, a folyamatosan elveszített futóversenyekre és a párharcokra, amelyekben rendre mi húztuk a rövidebbet.
A szovjetek elleni kezdőcsapatunk. Felső sor, balról: Disztl P., Péter Z., Garaba, Esterházy, Nagy A., Kardos. Guggolnak: Róth, Kiprich, Bognár, Sallai, Détári. Fotó: MTI/Németh Ferenc
A történtek teljes érthetetlensége miatt kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb lábra kapnak bizonyos pletykák és összeesküvés-elméletek. Ha a „fekete doboz” titkát keressük, ezekről is szót kell ejteni. Felmerült, hogy a „Nagy Testvérnek” biztosan le kellett adni a pontokat. Ez a második világháború óta valamennyi magyar–szovjet mérkőzés kapcsán felmerült, és mivel a válogatottnak még a legsikeresebb időszakaiban sem igazán ment a szbornaja ellen, így az évtizedek során meggyökeresedett az a szurkolói hit, miszerint a szovjetek ellen a felső vezetők nem engedik győzni a mieinket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egykori játékosok soha, még a rendszerváltozás utáni nyilatkozataikban sem tettek utalást arra, hogy őket valamikor is arra biztatták, netán kötelezték volna, hogy ne győzzenek a Szovjetunió ellen. A mexikói vb-n szereplő játékosok sem mondtak soha erre vonatkozó utalást. Tehát ilyen kérés hivatalos, állami- vagy sportvezetői szintről vélhetően sosem hangzott el, így ezt alighanem kizárhatjuk a lehetséges okok közül. A mexikói vereség és a korábbiakhoz képest nagyon gyenge játék azonban számos egyéb pletykát is életre keltett.
A világbajnokság után állandó témát szolgáltatott a válogatott étrendje. „Azért kaptunk ki, mert tésztát evett a válogatott!” – hangzott el rendszeresen mindenféle rendű és rangú fórumon a verdikt. Vagyis a szénhidrátalapú étrendet okolták sokan azért, hogy a válogatott a vb-n nem volt képes megismételni a korábbi másfél-két évben mutatott szenzációs játékát. Mivel a „tészta-kérdés” egy olyan dolog, amely a mai napig tartja magát a köztudatban, érdemes alaposabban is felidézni, hogy milyen változások történtek a csapat étkeztetésében a korábbiakhoz képest.
„Azért kellett egy szénhidrátban gazdagabb étrendre áttérnünk, mert az eddigi zsírosabb táplálkozás sokszor okozott hányingert, puffadást, gyomorrontást. Az új étrend összeállítása előtt konzultáltam a mexikói orvossal, de tanácskoztam francia és angol orvosokkal is. (…) Én egyet tudok: Mexikóban a játékosok részéről egyetlen kifogás sem merült fel az eléjük tett ételek minősége vagy mennyisége ellen. Apróbb kívánságaik persze voltak, például, hogy valaki inkább flekkent kért a sült csirkecomb helyett, vagy ragaszkodott ahhoz, hogy a pörköltet és a rizst ne összekeverve, hanem külön-külön tálalják neki. Ezeket mindig teljesítettük.”
(Dr. Mohácsi János, a csapat orvosa – Forrás: Ki beszél itt már Mexikóról?)
Az étrenddel kapcsolatos tudnivalókat nemcsak orvosi oldalról ismerhettük meg. A Mexikóba történő elutazás napján a Magyar Hírlapban rövid interjút közöltek a magyar válogatott hivatalos szakácsával, aki a következőket mondta a válogatott világbajnoki étkezésről.
„A konyha főpróbája a lienzi edzőtáborozáson volt. Ott csakis „mexikói menüt” kaptak a játékosok. Reggelire általában tojást, sajtot és vajat fogyasztanak majd Garabáék, teával, kávéval. A narancsital sem hiányozhat, de azt majd a helyszínen szerezzük be, akárcsak a húst. Népszerű a tatárbifsztek, ezt reggelire nagyon szeretik a játékosaink. Ebédre, vacsorára természetesen lesz hús, de vigyázunk az adagokra. Zsírral egyáltalán nem főzök és olajjal is csak ritkán. Inkább saját levében párolom a húsételeket. Burgonyát, rizst ritkán kínálok, inkább zöldségfélékből készült körítést tálalok. Mindehhez sok gyümölcstálat ajánlok. Vezetékes vizet nem ihatnak labdarúgóink, szóda-, és ásványvíz, s más üdítők kerülnek az asztalra.”
(Mátyás Rudolf, a csapat szakácsa – Magyar Hírlap, 1986. május 18.)
Érdekesség, hogy a válogatott szakácsa által előre jelzett ételek sorában nem is szerepel a kifőtt tészta, legalábbis nem említi meg, mint fő fontosságú ételt. Pedig a fentebb idézett nyilatkozat a világbajnokság előtt született, Mátyás Rudolfnak tehát nem volt oka „elhallgatni” a tésztát, mint a menü részét.
Utólag sikerült hozzájutni a válogatott hivatalos étrendjéhez, amelyből a következő általános összegzés olvasható ki. Mexikóban május 20. és június 9. között összesen 20 napon át, 60 alkalommal étkezett a válogatott. Lényegében valamennyi ebéd és vacsora tartalmazott tésztát, de ebben minden típusú tészta benne értendő, vagyis az egyébként tartalmas ragulevesben vagy a húslevesben lévő kifőtt tésztától kezdve, a bolognai spagettin át, egészen a desszertként tálalt palacsintáig.
S függetlenül a szénhidrátokra történő hangsúly-áthelyezéstől, mind a 20 napon volt húsétel, sőt, valamennyi napon úgy alakult az étlap, hogy az ebéd és a vacsora egyaránt hústartalmú volt. Így, ha valaki reggelire a svédasztalról választott magának felvágottat vagy tatárbifszteket, akkor a napi három főétkezés mindegyikében ehetett húst is. Ráadásul a teljes mexikói étlap tanulmányozásakor különösen szembeötlő a minőség és a sokszínűség. A borjúhústól a marhahúson és a csirkén át, egészen a halig, a legkülönfélébb húsételeket tálaltak válogatottunk tagjai elé. Mindezek alapján ki kell jelenteni, hogy a „tészta”, vagy átfogóbban nézve, a mexikói étrend – különösen önmagában – aligha okolható azért, mert csapatunk a reméltnél gyengébben teljesített.
Szóba került az is, hogy vérdoppinggal akarták jobb teljesítményre sarkallni a játékosokat, ám a beadott vér a rendkívüli hőségben megromlott, és ez vezetett futballistáink kába, erőtlen játékához, valamint a sokak által ennyi év távlatából is emlegetett rosszulléthez. Úgyszintén sok helyütt rebesgették, hogy a csapat a selejtezők idején, valamint a brazilok elleni hazai meccsen – ahol nem volt ellenőrzés – valamiféle doppingszert kapott, a világbajnokságon azonban, ahol minden meccs után szigorú ellenőrzés történt a szúrópróba alapján kisorsolt játékosokon, már nem merte megkockáztatni a vezetés, hogy doppingot alkalmazzon, hiszen egy esetleges lebukás hatalmas világbotránnyal járt volna.
Nincs okunk arra, hogy higgyünk a doppingvádban, ugyanis ezzel kapcsolatban soha, semmilyen bizonyíték nem került elő, ráadásul a futball – csapatjáték-jellege miatt – összességében eleve értelmetlenné teszi a doppingolást, kiváltképp úgy, hogy az egész csapat kapjon a szerből. Hiszen egy teljesítménynövelő a futómennyiségre, a koncentrációra vagy a fizikai teljesítőképességre hathat ugyan pozitívan, ám jól cselezni, veszélyesen kapura lőni vagy megfelelően helyezkedni nem lesz képes senki attól, hogy valamiféle stimulálószert kap.
A drámai vereség góljai. Forrás: YouTube/MLSZ TV Archív
Az egész csapatot sújtotta a megmagyarázhatatlan rosszullét
Felmerült ugyanakkor egy olyan lehetőség is, hogy a magyaroktól a korábbi teljesítményük miatt félő szovjetek a meccs előtt valamit belekevertek a játékosok ételébe vagy italába. Nem komoly dolgot, csak valami olyat, ami a mérkőzés napján egy időre „letaglózza” a csapatot, s amely így képtelen lesz a megszokott, ellenállhatatlan játékával előrukkolni. Bizonyíték természetesen erre sincs, ám ennek a lehetősége teljesen azért nem vethető el, mert fölöttébb furcsa, hogy valamennyi játékosunk egyszerre lett „rosszul”, és veszítette el normál teljesítőképessége, koncentrációs készsége és reakcióideje egy részét.
Pedig, ahogy arról már beszéltünk, hogy az utolsó előkészületi meccsen még kirobbanó erőben voltak és formájuk, állapotuk felfelé ívelő volt. Ez alapján azt is kimondhatjuk, hogy mire elérkezett a világbajnokság rajtja, a csapat túl volt az akklimatizáció nehézségein. Ehhez képest a szovjetek elleni általános rosszullétre nincs kézzelfogható magyarázat. Nagy Antal csapatkapitánynak – a Nancyhoz történő megérkezését követően – nem is a magyar, hanem a francia csapat-orvosok vetették fel a csapat lágy droggal történő „letompításának” lehetőségét. Amikor 1986 nyarán, már a vb után megkezdődött a Nancy felkészülése, látták, hogy a magyar válogatott csapatkapitánya kiváló állapotban van, és nem értették, hogy a vb-n – és különösen a szovjetek elleni meccsen – miért volt ő is és a csapat is annyira enervált, erőtlen.
Amikor Nagy Antal elmesélte az őt faggató orvosoknak, hogy a csapat minden tagja megmagyarázhatatlan állapotban volt, rosszul érezte magát a szovjetek elleni meccsen, a francia orvosok ezzel a magyarázattal – vagyis a csapat esetleges bedrogozásával – álltak elő. Igaz, azt is hozzátették a francia orvosok, hogy ennek bizonyítása lényegében lehetetlen.
Mondani sem kell, hogy most, immáron három és fél évtizeddel a történtek után ez hatványozottan igaz. Válogatottunk esetleges szándékos legyengítése – ha valóban megtörtént – mindenesetre magyarázatot adhat a csapattagok egyszerre jelentkező rosszullétére és az ennek révén bekövetkező irapuatói katasztrófára.
Csapatunk vert seregként vonul le a pályáról a szovjetek elleni hatgólos veresét után. Fotó: MTI/LVB
Mezey György szakmai magyarázata
Természetesen egyszerű, szakmai magyarázatok is születtek a vereségre, amelyek közül a legautentikusabb a szövetségi kapitány világbajnoki jelentésében öltött írásban is testet.
„Az előkészületek – néhány nem várt esemény zavaró hatásától eltekintve (amely mindenekelőtt az edzések zavarmentes megtartását akadályozta) – megfelelően folytak. Közvetlenül a mérkőzés kezdete után, a nem egészen négy perc alatt kapott gólok, majd a csere (az egy ékkel játszó szovjetek középpályás fölényének ellensúlyozására a két beállós egyike helyett középpályást hoztam be) után esetleges talpra állását követő 11-es utáni 3-0-s szovjet vezetés elképesztő hatást váltott ki játékosainkban. Az amúgy is feltűnően erőteljes szovjet csapat ellen csapatunk teljes pszichikai és fizikai összeomlással jött le az első félidő végén a pályáról. A kimerült, letört játékosok közül többen, feltehetően a sokk hatására fizikai rosszullétre panaszkodtak. Ebben a helyzetben higgadt hangnemben próbáltunk a játékosokba lelket verni, hogy a második félidőben ne egy önmagát megadó, hit- és tartás nélküli csapat folytassa a játékot. A teljes összeomlást azonban így sem tudtuk elkerülni. Figyelmetlenségből, eladott labdákból és öngólból, valamint egy bírói tévedésből újabb gólokat kaptunk és végül katasztrofális vereséget szenvedtünk.”
(Mezey György – Jelentés az 1986. évi mexikói vb-ről)
Más, komoly szaktekintélyek – például Baróti Lajos vagy Illovszky Rudolf – utólag azt nevezték meg szakmai hibának, hogy a válogatott erőtlen játékát látva Mezey nem rendelte hátra az összes mezőnyjátékost védekezni. A két korábbi szövetségi kapitány véleménye szerint így elkerülhető lett volna a súlyos vereség.
Hogy valóban így lett volna-e, már sosem derül ki. Az viszont biztos, hogy a csapat lelkiállapota romokban hevert a meccs után. Pedig muszáj lett volna nagyon gyorsan kiheverni a történteket és talpra állni, hiszen a súlyos vereség ellenére a világbajnokság még csak éppen elkezdődött. Ráadásul négy nap múlva újabb feladat várt együttesünkre: a következő csoportmeccs, Kanada ellen.
(folytatjuk)
Vezető kép: MTI/Németh Ferenc
[A Mezey-válogatott történetét részletesen feldolgozta a cikk szerzőjének nemrégiben megjelent Az én Aranycsapatom – Az utolsó világverő magyar labdarúgó-válogatott története 1983–1986 című könyve, amelyben a mexikói vb-csapat 15 egykori játékosának személyes visszaemlékezései, valamint korábban még nem publikált fotók, naplórészletek is helyet kaptak. A kötet megvásárolható itt és itt.]
Facebook
Twitter
YouTube
RSS