A Molotov-Ribbentrop-paktum nem múlt el, csak átalakult

A diktatúra akkor is diktatúra, ha népi demokráciának vagy éppen liberális demokráciának nevezteti magát. Közös nevezőjük ugyanis nem a címkéjük, hanem hogy nem engednek másként gondolkodni a világról, mint ők. Ha mégis: pária leszel, űzött vad. Ha merészelsz ellenállni, eltérsz a „népi demokrácia” irányvonalától, másként képzeled az „európai értékeket”, „fékeket, egyensúlyokat”, mint ők, ha illiberális vagy, akkor jön ’56 és ’68, vagy kapod a nyakadba a kötelezettségszegési eljárásokat, Sargentini-dörgedelmeket, pénzmegvonásokat. Zsarolnak, fenyegetnek, tönkre akarnak tenni.

Nyolcvankét esztendeje ezen a napon írták alá a Molotov-Ribbentrop-paktumot. A német alkut kötött az orosszal Lengyelország együttes erővel történő szétzúzásáról, fölosztásáról. A lengyeleket eltüntették a térképről, ráadásul nem először. 2011 óta ez a nap, augusztus 23-a a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja.

E gyászos évforduló jelentősége, tanulsága egyfelől, hogy a nemzetiszocializmus és a nemzetietlen szocializmus egylényegű, alkatrészei és üzemeltetői tetszőlegesen fölcserélhetőek egymással. Természetes szövetségesek ők. Ellenségképük, kiirtandó célcsoportjaik ugyan részben eltértek, ám módszereik, észjárásuk, lelkiviláguk (már amennyiben esetükben lélekről beszélhetünk) azonos volt. Mindkettőt a haladó Nyugat-Európa termelte és szabadította a világra: a bolsevizmust Lenin-masnival fölpántlikázva, exportra az oroszoknak; a nácizmust pedig saját fogyasztásra. Bár elvileg mindkettő német földön sarjadt, utóbbi létrejöttében elvitathatatlan érdemei voltak az antant hatalmaknak is a versailles-i békerettenet révén.

Ám augusztus 23-ának és Lengyelország kiradírozásának vannak más, ugyancsak fontos tanulságai – túl azon, hogy a diktatúrák egypetéjű ikrek. Az egyik ilyen tanulság: a Nyugat, az antant hatalmak állítólagos morális felsőbbrendűségéről költött óda hamissága. Hogy úgymond ők voltak a Jók, akik legyőzték a Gonoszt. Amit mellesleg nem mulasztanak el máig napi két-három „ismeretterjesztő” és/vagy háborús filmdráma formájában az arcunkba tolni.

Aha, tényleg ők voltak a Jók…

Ők, akik ugyan Lengyelországnak segítséget ígértek, mégis: csak a németeknek üzentek hadat, a szovjeteknek, a másik agresszornak nem. Sőt, Sztálinnal baráti szövetségre léptek, küldtek neki pénzt, paripát, fegyvert. Annak az elmebeteg szörnyetegnek, aki békeidőben is milliószámra irtotta a sajátjait, és aki Lengyelország megtámadása előtt lerohanta a békés Finnországot, a kis balti államokat. A franciáknak, angoloknak, amerikaiaknak az belefért. Mi az hogy!

• Persze, tudjuk, hogy megy ez. Hiszen megmondták. Angliának nincsenek örök barátai és örök ellenségei, csupán érdekei. Az Egyesült Államoknak dettó. De akkor legalább ne zúdítanák ránk a mai napig a propagandamoslékukat arról, hogy ők micsoda erkölcsi piedesztálon álltak nyolcvan éve (és állnak azóta is), szemben a vesztesekkel, akik meg bűnösök és örökre szégyelljék magukat.

E sok évtizedes, hazug propaganda képes volt elhitetni sokakkal, hogy civilek millióinak terrorbombázása, Drezda, Hamburg, Hirosima, Nagaszaki szükségszerű, elkerülhetetlen, sőt végső soron etikus volt. A katyni erdőben tarkón lőtt lengyel tízezrek sem számítanak. Senki és semmi nem számít, csak az antant érdekei. Meg az, hogy az antant és a Szovjetunió nászából sarjadt új világrendet mindenki elfogadja, szeresse, ünnepelje (még a vesztesek is).

E logikába és erkölcsiségbe aztán simán belefért, hogy a győztes lengyelek ugyanazt kapták „jutalmul”, amit a vesztesek büntetésül: majd’ fél évszázados szovjet rabigát, gulágot, embertelen terrort.

Analógia

Ami változatlan a Molotov-Ribbentrop-paktum előtti és utáni világrendben: az Közép-Európa koncszerepe. Az itt élők föláldozhatók, összeugraszthatók, nem tételek. Földjeink szabad prédák, határaink szabadon tologathatók mindenféle nyugati és keleti bölcs vezérek által. Kapcarongynak tekintenek minket.

Lengyelország, Magyarország, Ukrajna, Fehéroroszország területe ma is hadszíntér, mégha a háborút nem is feltétlenül hadseregekkel vívják, mint 1939-ben, 1941-ben. 

S ami még örök és állandó: a Nyugat gőgje, felsőbbrendűsége. Mindenkor ők a haladás csúcsai, nekünk, bugris közép-európaiaknak csupán annyi a dolgunk, hogy szolgamód kövessük, amit ők előírnak nekünk. Mikor mit.

• Amikor épp a német az „übermensch”, akkor a szolganépeknek kutyakötelességük törvényeket hozniuk a zsidók megrendszabályozására. Berlin ugyanis nyomatékosan kéri.
• Amikor a migráns az übermensch, akkor büntetendő cselekmény határt védeni, tranzitzónát építeni, határsértőket kitoloncolni. Különben Berlin, Brüsszel és Strasbourg odacsap.
• Amikor meg az LMBTQ az übermensch, akkor kötelességgé teszik, hogy már az óvodákban elkezdjék érzékenyíteni, átnevelni a gyerekeket erre a csodálatos, magasabb rendű létformára. Berlin, Brüsszel és Strasbourg ezt követeli. Aki nem engedelmeskedik, attól elveszik a neki járó pénzeket, kiéheztetik.

A diktatúra akkor is diktatúra, ha népi demokráciának vagy éppen liberális demokráciának nevezteti magát. Közös nevezőjük ugyanis nem a címkéjük, hanem hogy nem engednek másként gondolkodni a világról, mint ők. Ha mégis: pária leszel, űzött vad. Ha merészelsz ellenállni, eltérsz a „népi demokrácia” irányvonalától, másként képzeled az „európai értékeket”, „fékeket, egyensúlyokat”, mint ők, ha illiberális vagy, akkor jön ’56 és ’68, vagy kapod a nyakadba a kötelezettségszegési eljárásokat, Sargentini-dörgedelmeket, pénzmegvonásokat. Zsarolnak, fenyegetnek, tönkre akarnak tenni. A mai diktátorok már többnyire nem hadsereggel vonulnak be a szocializmus/liberalizmus vívmányainak megőrzésére  – helyette pénzügyi terrorral, NGO-hálózatok összehangolt akcióival, „színes forradalmakkal”, CIA-s Majdan-akciókkal állítják félre az útból az ellenállókat.

A történelem ismétli önmagát. Nem előre megyünk, hanem körbe-körbe.