Azok közé tartozom, akiket az őszödi beszéd kiszivárgásának tizenötödik évfordulóján is ugyanúgy egyfajta poszttraumás stressz kerülget, mint eddig minden évben 2006 óta. Nem voltam ott a tüntetéseken (akkor még), tehát nincs olyan élményem, hogy a lovasroham és a könnygáz elől menekülök, és nem engem állítottak falhoz sokadmagammal a Rádió udvarán – de közelről ismertem olyanokat, akikkel borzalmas dolgok történtek 2006 őszén, kivel így, kivel úgy. Hiteles alternatív forrásokból, szinte valós időben értesültem mindarról, amiről a mainstream média jelentős része beszámolni sem volt hajlandó, az „amiről nem tudósítunk, az nem is létezik” elhallgatási elv nyomán. (Emlékszünk, hogy az MTV még akkor sem volt hajlandó tudomást venni a kapujuk előtt zajló eseményekről, amikor már égett a tévészékház?) Ez volt az az időszak, amikor a rossz viccből rémálom lett, 2006 Magyarországából 1989 Romániája. Ekkor voltam húszéves.
„Húsz esztendőm hatalom, / Húsz esztendőm eladom” – írta József Attila, és ha jobban belegondolok, dehogy akartam én eladni bármit is. Egyszerűen csak élni akartam, mint minden huszonéves békeidőben: csajozni, kirándulni, partihangulatot átélni, a főiskolán érdekes modulokat felvenni és kreditet szerezni – később valami jó szakmai gyakorlati helyre bekerülni, lediplomázni, multicéges karrierbe kezdeni, saját lábra állni. Mi mást akartam volna? Forradalmárkodni, azt például biztosan nem.
A 2006 előtti Magyar Köztársaság az erőtlen gazdaságával és a kisszerű botrányaival ugyan egy rossz vicc volt, de nem egy olyan rezsim, amely elidegeníti magától a saját polgárait. Élhető hely volt, ahol nem az határozta meg a mindennapokat, hogy éppen melyik garnitúra van hatalmon, hiszen hiába volt a másik bagázs kommunista, a rendszerváltás örökségét azért látszólag ők is elismerték, és ugyanúgy kimentek koszorúzni október 23-án. Persze azért volt, ami feszélyezzen: utáltam például, hogy popkulturális értelemben egy végtelenített retrófesztiválban vagyok kénytelen élni, ahol mindegyik túlélni akaró korifeus Kádár nyugdíjasainak a kívánságait lesi, hiszen ők voltak az uralkodó kaszt, a legértékesebb választói csoport, és ha sörpadra ültették őket és eltapsoltatták velük, hogy „Nem csak a húszéveseké a világ”, akkor ott bizony nem volt apelláta, és szégyelhettem magam, amiért éppen húszéves vagyok. Nekem senki nem adott csak úgy 19 ezer forintot, csak azért, mert létezem. Biztos rossz korba születtem.
Életünk az állóvízben
2002-ben még röhögtem, amikor a középiskolámban – jó nevű, vidéki katolikus gimnázium – néhányan bepánikoltak, hogy nem a Fidesz nyerte a választást. De hát nem ez a törvényszerű? Négy évig az egyik oldal csinálja, négy évig a másik, váltógazdaság van, aminek pedig meg kell épülnie, az előbb-utóbb úgyis megépül, bár inkább utóbb, mint előbb. Még nagyobbat röhögtem, amikor egy évfolyamtársam trollkodásból ugyanezen gimnázium utcai ereszcsatornájára odaragasztotta a 100 napos kormányprogram reklámmatricáját, mert valahonnan szerzett olyat. Tudtuk, hogy rohadék kommunisták ezek, az se volt nagy titok, hogy elég bénán kormányoznak, de hát semmi nem tart örökké, majd 2006-ban visszajön a Fidesz, aztán megint minden megy tovább a Magyar Köztársaság kissé posványos állóvizében, ahol olyan eget rengető dolgok azért sohasem történnek. Még akkor sem fogtunk gyanút, amikor 2004-ben, nyaralás közben azt láttuk az üdülő tévéjén, hogy lemondott a Megyó, és helyette az a hülye nevű, fura fejű csávó lett a góré, aki korábban sportminiszter volt, de ezt leszámítva nem igazán tudott róla senki semmit.
Azt gondolhatta az ember, odafent biztos így megy ez, és nem tűnt úgy, mintha nagy baj lenne, hiszen csatlakoztunk az EU-hoz, a lakosság két pofára zabálta a hiteleket, és vadonatúj Ignise lett még a faluvégi fogatlan alkoholistának is. Megint szépen le lett ültetve a sörpadra mindenki, megint szépen vissza lettek tapsolva a kommerek a színpadra, én meg csak néztem hülyén, „és ezt így hogy”, Megyó nevelt lánya után szabadon, hiszen most megint a Fidesznek kéne jönnie, ezt jelezte előre mindenki, aztán mégsem – talán a vadiúj Ignis, mint össznépi jóléti élmény miatt lehetett, gondoltam. Hozd el ingyen, kifizetni ráérsz később, abból pedig egyenesen következik, hogy „vasárnap újra MSZP”. Ezzel nem vehette fel a versenyt azt, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”. Már aki – az alkoholista igniseseknek és a 19 ezer forintért megvásárolt nyugdíjasoknak legalábbis biztosan jobban bejött az élet.
Kigyulladt a tévé
Mindezek ellenére az utolsó pillanatig sem hittem el, hogy a Magyar Köztársaság pocsolyájába bárki is sziklát hajítson, azt pedig végképp nem, hogy éppen olyan formában, ahogyan az 2006. szeptember 17-én történt. Hazaérve újságolja anyám, képzeljem, mi történt, kikerült egy hangfelvétel, hogy a Gyurcsány hazudott. Meghallgattam az ominózus beszédrészletet, és bevallom, szemem se rebbent. Az első gondolatom az volt, hogy majd azt mondja a Fidesz, hogy a Gyurcsány mondjon le, és úgysem érnek el vele semmit, mert Torgyán „Monnyonle” József áldatlan tevékenységének köszönhetően akkor már úgyis bő évtizede közröhej tárgyának számított, aki a politikai ellenfele lemondását követelte – így inflálódott el ez az amúgy minden rendes demokráciában bevett formula, amely által az éppen aktuális ellenzék megkérdőjelezheti az éppen aktuális kormányfő és kormány integritását. Azt hittem, majd kicsit tüntetgetnek a fideszesek, aztán megy minden tovább, ahogy eddig, úgyis kampányidőszak van, jön az önkormányzati választás, ott majd vissza lehet vágni az országgyűlésiért.
Aztán másnap este jött az üzenet, hogy „kitört a forradalom, kapcsold be a Hír TV-t most”. Hüledezve ültem le a képernyő elé. Azt mondják, minden nemzedéknek jár egy forradalom – hát akkor, nekem, húszévesen az volt az. Nekem, a lenézett, leszart, bármiféle ígérettel vagy jövőképpel odafentről sosem megkínált, a telhetetlen öregek végtelenített retrófesztiváljában vegetáló húszévesnek felért egy megváltással, hogy élő adásban láthatta égni a tévészékházat, a velünk élő kommunista jelképet, ahol az akkor éppen a Larry King-imitátor korszakát élő Friderikusz Sándor megtehette, hogy azt mondja, „tudja, Gyurcsány úr, akkor én most nem is teszek fel kérdéseket, csak hátradőlök, és ismertesse, kérem, hogy milyen reformokra van szüksége az országnak”, vagy így valahogy. Egy úgynevezett vitaműsorban. Ez valóban tűzre való volt.
Ez nem vicc, tényleg volt ilyen. „A magyar televízió fontosságára akarjuk felhívni a figyelmet a most kezdődő kampányunkkal – nyilatkozta Nagy Imre, az MTV kommunikációs igazgatója arról a plakátról, amelynek szövege: »Ha forradalmár lenne, Ön melyik televíziót foglalná el?« Aláírása pedig: az MTV értéket közvetít. Az igazgató szerint biztosan lesznek, akik felháborodnak majd a hirdetésen, de reményei szerint sokkal többen lesznek azok, akik megértik az üzenetét.” Forrás: nol.hu, 2005. december 21.
Vereti, mert megteheti
Aztán szépen félrement minden: a „forradalmat” kisiklatták, erőből. Jött október huszonharmadika ötvenedik évfordulója. Sejthető volt, hogy balhé lesz? Hogyne. Megtehette Gyurcsány, hogy rossz értelemben véve tegye emlékezetessé ezt az évfordulót mindazoknak, akik Budapest belvárosában szerettek volna megemlékezni? Persze. És megtette? Miazhogy, nagyon is. Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy az éppen soron következő március 15-én vagy október 23-án nagyobb balhé várható-e, mint korábban, illetve lesz-e bármilyen foganatja az utcai ellenállásnak. (Egy évvel később, 2007. szeptember 17-én például előállt az a valószerűtlen szituáció, hogy gyakorlatilag senki nem védte az Országházat, és szinte tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy a tüntetők menjenek be és foglalják el. Ki tudja, mi lett volna a következő sakkhúzás, ha ez megtörténik.)
Undorító lett a közélet, végérvényesen kettészakadt az ország, folyton azt kellett figyelni, ki a magamfajta és ki a megalkuvó. Rendszerkritikus lettem, radikalizálódtam, lett sok nonkonformista barátom – gamerek, geekek, goások –, fogyasztottam a széljobbos külsőségekbe csomagolt szélbalos propagandát, soha többet nem akartam multicéges karriert. Azt gondoltam, megtaláltam a helyem a világban, pont a fennálló rezsimmel szemben meghatározva magam. Aztán egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy a fekete kapucni alatt szépen elkezd lepattogzani rólam a kultúrmáz – nem örültem neki, mert nem így képzeltem el a kora huszonéves koromat, de Fletóék nem hagytak más választást. Mivel semmilyen jövőképük nem volt a nagyjából kéthavi rendszerességgel megjelenő, kormányprogramnak álcázott szocialista kiáltványokon túl, még csak nem is érdekelte őket, hogy a korosztályom mit gondol és mit szeretne. Útban voltunk. Oda lettünk lökve a Jobbiknak, törődjenek ők a lelkünkkel, vesszünk el az olcsó lőrében meg a cirádás nemzeti giccsromantikában, meg néha jó kutya módjára ugassuk meg a cigányt, a zavargások úgyis jót tesznek a tőzsdei árfolyamoknak. Szerencsére mégsem lettem jobbikos – a technót preferáltam, nem a nemzeti rockot, ezzel pedig nagyjából annyiban is maradt a dolog.
A velem élő 2006
Aztán végül eljött 2010. Nyolc évet kellett várni, hogy az országnak ismét olyan vezetése legyen, amelyiknek nem egy felesleges tehertétel vagyok. Amelyiknek van egy ajánlata számomra is. Amelyik velem is elhitette, hogy vissza lehet térni a munka világába, és hogy mindenki léphet egyet előre. Ilyesmiről azelőtt szó sem volt. Valahogy persze azért csak elvoltam akkor is, amíg „a haza ellenzékben volt”, de az volt az érzésem, hogy ez a haza bizony túszul van ejtve, és szántszándékkal az állampolgárai ellen dolgoznak a legfelsőbb szinteken a túszejtőink. Rezsim volt ez a legrosszabb fajtából, amolyan banánköztársasági jelleggel, nagyhatalmi jóváhagyással. Ez nyomta rá a bélyegét a fiatal felnőtt koromra, ennek a jegyében telt az egész.
És nem hevertem ki azóta sem. Túl sok mindent láttam akkoriban, és azóta teljesen természetes számomra, hogy a legrosszabbat is el tudom képzelni. Na persze nem azt, hogy viperával agyonvernek egy kapualjban – az legalább tiszta sor, ahhoz képest, ha a közvetlen környezetedben egyszer csak furcsa dolgok kezdenek megtörténni. A mai napig belém áll a gyomorgörcs, ha baráti társaságban teljesen váratlanul feltűnik egy korábban sosem látott, kifogástalan modorú illető – általában fiatal lány –, aki jó fejnek tűnik, egészen addig, amíg el nem kezd meglepő jólértesültséggel kérdéseket feltenni a közös ismerősökről vagy rólam. Vagy ha éjszaka megáll a házunk előtt egy fehér autó, és percekig hallgathatom az utcáról beszűrődő dízelkerregést, mire végre elhajt. Vagy ha ismeretlen számról hív fel valaki, majd mielőtt még felvehetném, leteszi. Aztán mindig megnyugszom: csak a 2006-os reflexek. Ma már nem fenyeget senki, de a gyurcsányista csengőfrász velem marad.
Egy mai húszévesnek azt mondanám: úgy könnyű forradalmárkodni, hogy teljes médiatámogatás áll mögötted, és talán gyanút kéne fognod, ha az események sűrűjében, a cimboráid nyomában a biztonság kedvéért ott lohol egy 444-es vagy telexes újságíró, hogy abból is sztorit kanyarítson, ha kicsit csúnyábban szól rátok a rendőr. Úgy könnyű, hogy biztosra veheted, a hajad szála sem görbül – mert a rendőreink ezt garantálják –, mehetsz utána haza anyuhoz meg apuhoz. Úgy könnyű, ha jó előre a szádba rágják, hogy pontosan mi ellen is kell tiltakozni, ha felkészítenek a jelszavakra, ha gondosan megkapsz előre minden információt. Ezt hívják úgy, hogy irányított lázadás. Olyan, mintha forradalom lenne a generációdnak, de valójában egy mesterséges, gyártott élmény. Egy dologban legyél biztos: ha Gyurcsány Fletóék visszajönnének, ilyen szerencséd nem lesz, ha tiltakozni támad kedved, és örülhetsz majd, ha kisebb zúzódásokkal megúszod. Többeknek a szemét lőtték ki, a veséjét verték le 2006-ban. És ne legyenek illúzióid: lövetnek majd a tetőről is, hiszen ha megtehetik, miért ne tennék. Drága húszéves barátom: nem akarsz Te ezeknek az áldozata lenni.
Vezetőkép: nol.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS