Veszprémy László Bernát, a fiatal, de már több könyvet jegyzett történész és publicista nagy fába vágta a fejszéjét, amikor arra vállalkozott, hogy rekonstruálja az 1921-es év fő eseményeit a résztvevők szemszögéből. Az 1921 – a Horthy-rendszer megszilárdulásának története című könyv műfajilag nagyszabású történelmi körkép.
Veszprémy László Bernát műve aprólékosságával, kidolgozottságával leginkább Hieronymus Bosch németalföldi festő triptichonjaira emlékeztet, amelyeken a művész az emberi gyarlóság számtalan apró részletben megfestett drámáját – vagy éppen komédiáját – festette meg. Mielőtt a könyv ismertetésébe fognék, az első szó a kritikáé: meggyőződésem, hogy a „Horthy-rendszer” fogalma történelmietlen, a múlt rendszer történetírásának maradványa. Mivel az egész rendszert – nem Horthyét, hanem a kapitalizmust – bűnösnek tartották, megszemélyesítették a démonizált Horthy nevével. Semmilyen eredményét nem ismerték el, és minden bűnért őt tették meg felelősnek. 1921 és 1944 között parlamentáris rendszer működött Magyarországon, változó miniszterelnökök és kormányok alatt. Ezek, és nem az államfő voltak a politika fő alakítói. Nem lehet egy „rendszer” alá besöpörni Teleki két miniszterelnökségét, Bethlen, Darányi, Gömbös, vagy Imrédy és Kállay miniszterelnökségét és kormányát. A szerző személyes beszélgetésben elmondta, hogy maga is kompromisszumként, az elterjedt használatnak engedményt téve használta ezt a fogalmat, és aligha teszi meg még egyszer.
Miért éppen 1921?
1921 eseménydús és sorsfordító esztendő volt. Akkor történt a trianoni békediktátum egyetlen sikeres és tartós módosítása, Baranya és Nyugat-Magyarország egy részének – Pécs, Sopron és környékük – visszavétele. Akkor próbálkozott IV. Károly király kétszer is a trón újbóli elfoglalásával, de akkor kellett megküzdeni a világháború és a forradalmak örökségével, a trianoni menekültek tömegével, a nyomorral. A nemzeti önkép megrendülése, az elárultság érzése egy meglehetősen ellenséges vagy bántóan közömbös nemzetközi közegben nyomasztóan terhelte a szellemi életet. A forradalmak, és a kommün emlékezetével csak hamisítás árán lehetett megküzdeni: el kellett felejteni, hogy az új rezsim hívei közül hányan lelkesedtek Károlyiért, például Gömbös Gyula, Bangha Béla, Prohászka Ottokár, Klebelsberg Kuno. Zadravecz István páter „liberális kommunistának” nevezte magát, de sokan együttműködtek akár a Tanácsköztársasággal is, például Szabó Dezső író, vagy az 1923-tól fajvédőként fellépő képviselő, Lendvai István újságíró.
A turanizmus, keleti eredetünk, és a Nyugattal való szembenállásunk hirdetése virágkorát élte, tükrözve a csalódást a nyugati nagyhatalmakban. Mindezt leöntötték egy primitív fajelmélettel, amelyben a „fajmagyarok” előnyös tulajdonságait hangsúlyozták a románokkal, szlovákokkal és zsidókkal szemben. Még magyar vallás alapítására is volt kísérlet, ugyanakkor nem igaz, hogy a nagyhatalmak kizárólag ellenségesen viszonyultak volna a magyarokhoz, hiszen támogatásuk nélkül nem lett volna lehetséges a soproni népszavazás. A budapesti követek is nem ritkán egyenesen a magyarok iránt elfogult jelentéseket küldtek haza. Kevesen tudják, hogy a „keresztény kurzus” kezdetekor milyen mély ellentétek feszítették a katolikus és protestáns egyházak közötti viszonyt. Veszprémy ennek kifejtésével sem marad adós. Ami a revíziós sikert illeti, sok felesleges vérontás, közönséges gyilkosságok, fosztogatások, antiszemita kilengések kísérték. Sem Prónay, sem Ostenburg-Moravek, vagy Héjjas nevét nem lehet tisztára mosni, még ha el is ismerjük szerepüket a területek visszaszerzésében. Megítélésük már a maguk korában sem volt egyértelműen pozitív, tehertételt jelentettek a magyar kül- és belpolitikának egyaránt.
A vízválasztó: a király kísérletei a trónja elfoglalására
Az év legfontosabb belpolitikai konfliktusa a király személye körül pattant ki. Szemben a köztudomással, a szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a király visszatérte nem a kisantant vagy az antant fenyegetése miatt nem volt lehetséges. Ez egy korabeli mítosz, amivel a királypárti tömegeket csitították. Ezeknek az országoknak sem erejük, sem lehetőségük vagy kedvük nem volt a beavatkozásra. Sokkal inkább a szabad királyválasztók erőfölénye és Horthy ragaszkodása a hatalomhoz volt az, ami miatt nem engedte vissza Károlyt a trónra. A könyv a korabeli sajtóból és emlékiratokból vett, rendkívül gazdag idézetgyűjteménnyel hozza személyes közelségbe az eseményekben részt vevők gondolkodását, szándékait. Bár úgy tűnhet, hogy a deheroizálás a célja, korántsem erről van szó. Csak azt közvetíti, ami a hatalmas, terjedelmesebb könyvhöz méltó forrásanyagból kiolvasható, ami igazolhatóan történt. Ha az derül ki, hogy az ország újjáépítése, a konszolidáció feladatát nem éppen héroszok, hanem nagyon is esendő – vagy egyenesen bűnös – személyek vették a vállukra, az nem a források hibája. A múlt megismerése, józan, illúziók nélküli tudomásul vétele segíthet abban, hogy a jelenkori politikusi teljesítményeket, saját életünk vívmányait is jobban tudjuk értékelni.
Kiemelt kép: Horthy a visszatért Pécsett, 1921. Fotó: Fortepan
Facebook
Twitter
YouTube
RSS