Sosem gondoltuk volna, hogy a több száz ember haláláért felelős iszlamista terrorista, Salah Abdeslam lesz a nyugati világ nagy tanítója, aki tanúvallomásai során fogja elmagyarázni a haladó Nyugatnak, hogy a radikalizálódásáért nem a befogadó, többségi társadalom a hibás, hiába is harsogják ezt a balliberális propagandisták. Abdeslam és társai perében a főterrorista eddig azzal szembesítette a közvéleményt, hogy mindent megkapott, amit csak egy átlagos belga fiatal megkaphatott, békés gyerekkora volt, barátnője, jövőképe. Különös kimondani, de Abdeslam új merényletet visz véghez a nyugati fehér többségi társadalmat örökkön és mindenért hibáztató balliberális ideológiák ellen, lassan, de módszeresen rombolva szét az osztályharcra, elnyomásra, idegengyűlöletre épített légvárakat. Mi lesz akkor, ha a nyugati többségi társadalmak egyszer úgy kezdik vélni, a lehető legtöbbet megtették az integrációért, és nem ezt érdemelték…?
Ki miatt radikalizálódnak Nyugaton a bevándorlók másod-, harmadgenerációs csemetéi? – e kérdés körül zajlik jelenleg az egyik legnagyobb ideológiai vita, amely a migráció, helyesebben a szándékolt bevándoroltatás működőképességét hivatott eldönteni. Az egyik oldalon áll az a kisebbség, amely ki meri jelenteni, hogy gazdasági okokból a népesedési és gazdasági problémákat hozott emberanyagból megoldani szándékozó doktrína nem működik. Indokaik között szerepel, hogy a bevándorlók többségéből hiányzik a kellő alázat a befogadó nemzet törvényei, hagyományai, kultúrája iránt, így jönnek létre párhuzamos társadalmak, és változik meg hosszú távon Európa arca. A másik, lényegesen hangosabb, agresszívebb, pénzeltebb és politikailag is motivált oldal ezzel szemben előszeretettel hárít minden felmerülő problémát a fehér, keresztény gyökerű őslakosokra, mondván, genetikailag idegengyűlölők, nem befogadóak, nem toleránsak és legfőképp nem elég türelmesek. E vélemények szerint további és fokozott anyagi ráfordítással és érzékenyítéssel a többségi társadalom lassan képes lesz belátni, hogy minden feszültségnek valójában saját elégtelensége az oka.
Milyen jellemző, hogy London bevándorló gyökerű polgármestere arról beszélhet, hogy a terrorcselekmények hozzátartoznak egy világváros mindennapjaihoz, ezeket tűrni kell, és ezen senki nem szisszenhet föl anélkül, hogy a idegengyűlölet bélyegét magára ne vonná. Ugyanakkor továbbra is megoldandó érzékenyítési feladat, hogy a fenti kijelentést hogyan is lehet például lenyomni azon franciák ezreinek torkán, akik a 2015. november 13-i, 130 halálos áldozatot és csaknem ötszáz sebesültet követelő párizsi merényletsorozat áldozatainak hozzátartozói. Éppen ezért is fontos az a per, amely idén szeptemberben indult a merényletsorozatot kitervelő Salah Abdeslam és tizenkilenc társa ellen, és ahol a vádlottak vallomásai rávilágíthatnak saját motivációikra. Kiderülhetne végre, hogyan tette tönkre, lehetetlenítette el a kirekesztő többségi társadalom az elnyomott bevándorlók szerencsétlen sarját, hogy aztán többedmagával gyilkos ámokfutásba kezdjenek a francia fővárosban. A perben elhangzott eddigi vallomások azonban eddig legalábbis felrúgták ezt a balliberális sztereotípiát, miközben, ha nem is hangosan és látványosan, de Salah Abdeslam újabb pusztító leszámolást indított, ezúttal azonban a baloldali, multikulti-ideológiákkal szemben.
Az elszigetelt eset
Pedig kezdetben minden jól alakult, Salah Abdeslam ugyanis hozta a formáját. Letartóztatása óta, a szeptemberben elindult per legelejéig tökéletesen úgy viselkedett, mint egy, az elnyomástól radikalizálódott, paranoiás őrült. Abdeslam a börtönben csak nácizta a börtönőröket, hitetlennek, a társadalom szemétjének nevezte őket, miközben állandóan attól rettegett, hogy meg akarják mérgezni. A francia hatóságok azonban vigyáztak a testi épségére, így lassan kigyógyult a paranoiájából, 2019 óta nem balhézott a börtönben. Ugyanakkor a szeptember 8-ai első tárgyalási napon is fekete ruhában, nagy szakállal, fekete szájmaszkban érkezett, és sietett is kijelenteni, hogy “nincs más isten csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az ő küldötte“. A vádlott az egyszerű foglalkozására irányuló kérdésre is úgy reagált, “minden foglalkozást feladtam azért, hogy az Iszlám Állam harcosa legyek“. Abdeslam fogvatartásának körülményeire is panaszkodott, azt állítván, hogy kutyaként bánnak vele, de állítása szerint azért nem panaszkodott, mert “feltámadunk, és nektek meg kell fizetnetek“. A második tárgyalási napon, egy nappal később pedig többek közt azzal érvelt, “elvileg megillet minket az ártatlanság vélelme, mielőtt elítélnek minket, még akkor is, ha nem fogadom el az önök igazságszolgáltatását”. A helyzet eddig világos: Salah Abdeslam egy elborult elméjű személy, akinek sértettségén kívül nincs más mondanivalója, nem azonosítható tehát a többi bevándorlóval, azaz elszigetelt, klinikai eset. Egy héttel későbbre Salah Abdeslam sokkal nyugodtabb és átgondoltabb válaszokat adott a bírói kérdésekre, kijelentve például, hogy azok, akiket az esküdtszék előtt eddig tanúvallomást tett nyomozók “terroristáknak, dzsihadistáknak, radikalizáltnak” neveztek, azok valójában olyan “muzulmánok“, akik az “autentikus iszlámot” képviselik. Ráadásul azt is hozzátette, a terrortámadásért egyértelműen Francois Hollande volt francia elnök volt a felelős, mert, mint kifejtette, az elnök “tudta, hogy mit kockáztat, amikor arról döntött, hogy megtámadja az Iszlám Államot Szíriában. Tudta, hogy franciák is meg fognak halni.” Mint kifejtette,
Franciaországot támadtuk meg, a lakosságot, civileket vettünk célba, de ebben nem volt semmi személyes. […] A francia repülőgépek, amelyek az Iszlám Államot bombázzák, nem tesznek különbséget férfi, nő és gyerek között. Azt akartuk, hogy Franciaország ugyanazt a fájdalmat élje át, amit mi.
Abdeslam tehát egy idegenként, az Iszlám Állam szíriai harcosaként azonosította magát , a belga társadalmon kívüli személyként, akit elkerült az integráció, illetve mindaz, amivel a nyugati világ kecsegtette a bevándorlókat. Radikalizálódása ennek fényében függetlennek tekinthető az EU, de különösen Németország bevándorláspolitikájától, annak megítélésétől.
Egy teljesen átlagos, nyugati élet
De az igazán érdekes részletek a novemberi vallomásaiból derültek ki, amelyek során a francia bíróság arra volt kíváncsi, milyen hatások vezettek Salah Abdeslam fiatalkorában a radikalizálódásig. A november eleji tárgyalásra Abdeslam teljesen visszavetkőzött hajdani fiatal önmagához képest. A feltűnően együttműködő vádlott az ülésre világos inget, szürke kardigánt vett, a haját és a szakállás is rövidre nyíratta, ezzel is erősítve azt a képet, hogy ő korábban “kedves, nyugodt és segítőkész fiatal” volt. Abdeslam elmesélte a bíróságnak, hogy Brüsszelben született marokkói bevándorló család sarjaként, egyetlen állampolgársága a francia, mivel szülei először Franciaországba érkeztek vendégmunkásként, az állampolgárság megszerzése után telepedtek csak le a belga fővárosban. Édesapja 30 éven át volt villamosvezető, anyja azonban maradt háztartásbeli, mivel a családban öt gyermek is született. A legkevésbé sem elnyomott, munkából élő családban Abdeslamnak saját elmondása szerint mindene megvolt, egyszerű, hétköznapi gyermekként élte mindennapjait. Jó tanulóként érettségizett le, technikumot végzett, munkát kapott a brüsszeli tömegközlekedési vállalatnál, emellett taxisnak készült. Sportolt, focizott, életét és lehetőségeit valószínűleg sok kelet-európai fiatal megirigyelhette volna.
Abdeslam életében a vallomás szerint 2011-ben történt egy törés, amikor “egy görbe este” betetőzéseként egy előre el nem tervezett betörési kísérlet során elkapták a rendőrök, és öt hétig letartóztatásban volt, majd a munkahelyéről is elbocsátották. A vádlott ezután alkalmi munkákból élt, többször elítélték ittasan vagy kábítószer hatása alatt elkövetett gyorshajtásért, a rossz periódusból egy bárt működtető Brahim nevű testvére próbálta kihúzni, sikertelenül. Szeretett éjszakai szórakozóhelyekre, kaszinókba járni a Molenbeek negyedben élő barátaival.
A többségi társadalom mindent megadott…
Abdeslam vallomásaiból egy teljesen átlagos belga fiatal élete bontakozik ki, aki tanult, dolgozott, jövőképe is volt, barátnője is, tehát cseppet sem nevezhető elnyomottnak, a társadalom szélén hagyott, lenézett bevándorlónak. Saját szavai szerint:
Belgiumban születtem, ott nőttem fel, szekularizált állami iskolába jártam. A nyugati értékek szerint neveltek, úgy éltem, ahogy megtanítottak Nyugaton élni.
A bíróság kérdésére válaszul, mit jelent a nyugati értékeknek megfelelően élni, úgy fogalmazott,
szabadosan élni, nem foglalkozni Istennel, azt csinálni, enni, inni, amihez kedve van az embernek.
A 2011-es betörési kísérlet is a “szabatos élet” része volt, ahogyan az is, ahogy Abdeslam láthatóan a drogok, az ital és az éjszakai élet felé fordult. Az, hogy innen hogyan vezetett az útja a tömegmészárlás ötletéhez, egy lényeges kérdés, pláne annak tükrében, hogy a vádlottak padján a terrorista társak között ott találjuk a betörési kísérletben résztvevő barátját, Abdelhamid Abaaoudot, vagy éppen azt a Brahim Abdeslamot, aki bátyjaként alkalmazta őt a bárjában. Az iszlamizálódás kérdéskörét a bíróság később szándékozik feszegetni, erről tehát egyelőre nem tudni semmit. Ami viszont kiderült, hogy Salah Abdeslamot nem a többségi, befogadó társadalom taszította a mélybe, hiszen kifejezetten békés és átlagos életet élhetett volna, ha tovább tanul és dolgozik. Más “szabados életet” élő “nyugati” társát alapul véve, egyáltalán nem tekinthető magától értetődőnek néhány fiatalkori stikli után az Iszlám Állam kötelékében kikötni, hiszen egy általa is felismert és élhető jövőkép állt előtte.
Összességében tehát elmondható, hogy a többségi társadalom megadott Abdeslam számára mindent, az oktatástól kezdve egy tervezhető életúttal bezárólag, amelyhez kezdetben integrálódott is, és nem az elnyomó fehér keresztényeken múlt a radikalizálódása. Szó sincs osztályharcról, kirívó bevándorlói hendikepről. Ugyanakkor, miről Salah Abdeslam eddig is beszélt, és amiről feltehetően még beszélni fog, újabb merénylet lesz, egy vádirat mindazon migrációpárti, érzékenyítő, a többségi társadalmat hibáztató politikusok, Amerikából finanszírozott civilek ellen, akik jelenleg ideológiai sakkban tartják Európát. Akik miatt nem lehet leváltatni egy olyan polgármestert, aki cselekvés helyet a terrorcselekményekkel való megbarátkozásra szólítja fel a választópolgárokat. Egyszer ugyanis nem lehet tovább feszegetni bizonyos húrokat, de addigra a többségi társadalmak arra hajlamos elemei is kellően radikalizálódni fognak. Aztán jönnek a polgárháborúk.
Vezetőkép: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS