Döbbenetes hír látott napvilágot a minap, immáron hivatalosan is. Az előttünk álló, 2024-es párizsi olimpia lesz az utolsó, amelyen még az eredeti állapotában láthatjuk majd műsoron az öttusát. A sportág nemzetközi szakszövetségének döntése értelmében ugyanis megszűnik az öttusa egyik legkultikusabb száma, a lovaglás, amelynek helyét más, később kijelölendő versenyszám veszi majd át. A döntés jócskán túlmutat egy sportág értelmezhető modernizációján és az egyébként jól tetten érhető vezetői dilettantizmuson is. Sokkal inkább nevezhető a mai korszakra jellemző, abnormális trendekhez való igazodáshoz, amelynek többszörös üzenetértéke is van. Írásunkban a rendkívüli döntés hátterét kívánjuk bemutatni.
Aki látta, aligha feledi az 1989-es budapesti öttusa-világbajnokságot, amely totális hazai sikerrel zárult, hiszen egyéniben és csapatban is magyar siker született. Az egyéni viadal záróakkordjaként Fábián László Mesemondó nyergében ülve mutatott be hibátlan lovaglást, amelynek révén abban az évben ő lett a világ legjobb öttusázója. Lovaglása közben síri csend honolt a pályán, mert a nagy számú közönség tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a moraj, a taps vagy az üdvrivalgás megzavarhatja Mesemondót, az pedig Fábián aranyérmébe kerülhet. Amikor azonban a gyönyörű ló az utolsó akadályt is sikeresen vette, elképesztő hangorkán szakadt ki a nézőkből és Fábián László is extázisban tört ki.
Örökké emlékezetes marad a kép, amint a lóról leszállva, Fábián könnyes szemmel öleli Mesemondót, megköszönve neki azt, hogy hibátlan pályát futva hozzásegítette őt a világbajnoki aranyérem megszerzéséhez. Ember és állat csodálatos összhangjának lehettünk tanúi, amely jelentősen növelte az amúgy is kimagasló siker értékét. Többek között ez emelte az öttusát más sportágak fölé, ettől a versenyszámtól volt az igazán különleges.
Fábián László az 1989-es budapesti világbajnokságon, Mesemondó nyergében ülve, lovasszámához készülve. Fotó: MTI/Németh Ferenc
Ennek vége. A Nemzetközi Öttusa Szövetség (UIPM) minapi határozata értelmében ugyanis az öttusa ugyan megmarad továbbra is öt versenyszámos sportágnak, de egyetlen tollvonással kiveszik belőle a különlegességét, az egyedi ízét adó lovaglást. Ki lehet mondani, hogy ezzel a döntéssel alapvetően és jóvátehetetlenül lúgozzák ki az egyik legrégibb sportágat. A lovaglás volt ugyanis az egyedüli, ahol a versenyzőnek nemcsak a társaival kellett megmérkőznie, de szükség volt arra is, hogy összhangot teremtsen egy állattal és vele karöltve is jobbnak bizonyuljon vetélytársainál. Anélkül, hogy alábecsülnénk az úszás, a vívás, a futás vagy a lövészet jelentőségét – már csak amiatt sem tehetjük ezt meg, hiszen a lovaglás mellett ezek jelentik a modern kori öttusát –, nem vitás, hogy a legkülönlegesebb tusát, a legsajátosabb versenyszámot iktatják a sportágból.
Politikai és üzleti okok a háttérben
A döntést papíron a Nemzetközi Öttusa Szövetség hozta ugyan meg, de élhetünk a gyanúperrel, hogy ezt nem önszántából tette. Alighanem „felsőbb sugallatra”, „jótanácsra” cselekedtek a sportág nemzetközi szakszövetségének tisztségviselői. Emlékezhetünk, hogy alig néhány éve a birkózás került „terítékre”, olyannyira, hogy még az olimpiákról való száműzésének a lehetősége is felmerült. Végül a józan ész nyert, és továbbra is birkóznak az olimpiákon. Nem zárható ki, hogy itt is hasonló dolgok állnak a háttérben.
Mindezek komoly üzenetértékkel bírnak, amelyekről muszáj szót ejteni. Ha feltesszük a kérdést, hogy milyen okok állhatnak a sport világában zajló folyamatok mögött, alighanem akkor találunk telibe, ha a pénzt és a politikát nevezzük meg indokként, figyelembe véve, hogy a kettő természetesen össze is függ, egyik a másikat erősíti.
Ha egy sportág valamiért kegyvesztetté válik – s nem véletlen, hogy mely sportágak jutnak erre a sorsra –, akkor ugye marketing- és üzleti szempontok szerint lehet a legkönnyebben megtámadni. Azt ugyanis veszélyes lenne kimondani, hogy a birkózás vagy az öttusa bizony egy hamisítatlan, férfias, igazi sport, amely megidézi nemcsak a modern, de az ókori olimpiák szellemiségét is, és a mai, érzékenyítő, szivárványos világunkban ezekre nincs szükség. Ezért üzleti szempontok alapján kell támadást indítani. Azt ugyanis bármelyik sportágra rá lehet fogni, hogy nem érdekli a szponzorokat, nem érdekli a hirdetőket, és egyébként is visszaesőben van a nézettsége, és máris megvan az alap arra, hogy a műsorról való levétellel fenyegessék (lásd: birkózás), vagy éppen rákényszerítsék, hogy önként lúgozza ki saját magát (öttusa).
Miközben a birkózás az egész világon elterjedt és népszerű, az USA éppúgy ad olimpiai bajnokokat, mint Irán, Üzbegisztán, vagy – hála Istennek – Magyarország. Hasonló a helyzet az öttusával is, egyáltalán nem néhány ország rétegsportjáról van szó.
A legősibb sportágak egyike
De nézzük meg egy kicsit mélyebben, hogy milyen sportág is az öttusa, milyen jelentősége van az egyetemes sporttörténelemben. Hívjuk ehhez segítségül az olimpiatörténet magyarországi doyenjét, Kertész István akadémikust. Ezt írja a 2002-ben megjelent kötetében:
A könnyűatlétikához tartozó futóversenyek elemzése után rátérhetünk a könnyű- és nehézatlétikát magába vegyítő összetett versenyszámra, a pentathlonra, vagyis az ókori öttusára (ötös versenyre, ötpróbára). Az öt versenyszám, amelyben a sportolók egymással versengtek, mint azt Philosztratosztól is tudjuk: stadionfutás, diszkoszvetés, távolugrás, gerelyhajítás, birkózás. A pentathlon olyan kihívást jelentett az igényes sportember számára, mint az enciklopédikus tudásra vágyó értelmiséginek a tudomány széles választéka. Mindkét esetben makacs kitartásra és szenvedélyes kíváncsiságra volt szüksége annak, aki egyszerre több területen kívánta megmérettetni tehetségét.
(Kertész István: Az ókori olümpiai játékok története)
A fentiek alapján látható, hogy a mostani döntés egy olyan sportágat lúgoz ki, és foszt meg az egyik legfontosabb versenyszámától, amely mindig is az olimpiák legfontosabb sportágai közé tartozott. Az első, hivatalos olimpiai játékokat Kr. e. 776-ban rendezték az ókori Görögországban. A 18. ókori olimpián, Kr. e. 708-ban már szerepelt az öttusa is a műsoron. Az öttusa a negyedik sportág volt, amely felkerült az ókori játékok versenyszámai közé. Amint azt Kertész István fentebbi idézete is alátámasztja, művelőit, és különösen bajnokait megkülönböztetett tisztelet övezte az olimpiák résztvevői között, hiszen ők számítottak a legsokoldalúbbnak az indulók közül.
Bár a modern olimpiák 1896-tól zajló versengésében az öttusa versenyszámai kicserélődtek a korábbiakhoz képest – 1912-ben szerepelt először az öttusa az újkori olimpia műsorán –, a lényege éppen ugyanaz maradt, amit Kertész István oly’ szemléletesen írt le: hamisítatlan sportemberi felkészültséget igénylő, igazi, emberes kihívás.
Nem lehet persze elmenni amellett sem, hogy az elmúlt évtizedben előnytelen szabályváltoztatásokat léptettek életbe a sportág irányítói. Egyöntetű a vélemény, hogy növekedett az esetlegesség, illetve a szerencsefaktor szerepe, illetve sok esetben – amint azt majd megszólalóink egyike is kiemeli – maguk a sportágban járatosak is nehezen igazodtak ki olykor a pontozás változtatásain és az új szabályokon. Mindez nyilvánvalóan a nemzetközi szövetség vezetésének hozzá nem értését is felveti, ami szintén kérdőjeleket vet fel, pláne, ha hozzávesszük, hogy a jelenlegi elnök – Klaus Schormann – nem kevesebb, mint huszonnyolc éve, 1993 óta élvezi a bizalmat, leváltani azóta sem tudta/akarta a nemzetközi öttusa-társadalom.
Az ősi sportágakat kiszorítják a divathóbortok
Miközben az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező sportág kivéreztetése zajlik, érdemes megnézni, hogy merrefelé terjeszkedik a nemzetközi olimpiai mozgalom, melyek azok a sportágak, amelyek az elmúlt időszakban kerültek fel az olimpiák műsorára, vagy a közeli jövőben várható ottani megjelenésük. A teljesség igénye nélkül: a wakeboard, a sportmászás, a vusu, a görkorcsolya, a fallabda, a karate, valamint a közösen pályázó baseball és softball tartozik a sorba. Még a legsportszeretőbb olvasónk se vádolja magát, ha egyik-másik sportágnak még a hírét sem hallotta, esetleg azt sem tudja, hogy mi fán terem… Látható, hogy többségében olyan sportágakról van szó, amelyeknek múltjuk, jelentős, pláne az ókorba visszanyúló hagyományaik nincsenek, ugyanakkor ma komoly divathóbortnak számítanak, és bizonyos korosztályoknál állítólag nagy a népszerűségük. Ezek a sportágak az olimpia műsorára felkerülve jelentős plusz nézettséget, ezáltal pedig többletbevételt hozhatnak a konyhára – mondják az arra felkent marketingszakemberek.
Üzletileg tehát valamilyen szinten érthető, ha a NOB teret akar engedni az aktuális divatsportágaknak; más kérdés, hogy ha mindezt olyan sportágak rovására teszi, amelyek évezredek óta bizonyítják létjogosultságukat, akkor az hosszú távon igen jelentős presztízsveszteséget okoz majd a sportszervezetnek.
Mégis meglépi ezeket a NOB, és alighanem itt jön képbe a politikai szál, illetve az a nyomás, amely a legmagasabb szinteken is utolér mindenkit, immáron a sportban is. A folyamat félelmetes gyorsasággal halad előre, és úthengerként robog végig az egyetemes sport világán. Emlékezzünk a Szocsi téli olimpiára, ahol a német olimpiai küldöttség szivárványszínű ruhában vonult végig a nyitóünnepségen. Talán ez volt az első olyan eset, amikor az „érzékenyítés” erőszakos terjeszkedése nyíltan megjelent a sport legmagasabb szintjén. Azóta ezek a folyamatok éppúgy jelen vannak az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságban (NBA), mint a legutóbbi labdarúgó Európa-bajnokságon, ahol szivárványos reklámtáblák vették körül a futballpályákat, szivárványos karszalagban lépett pályára a német válogatott csapatkapitánya, és kardinális kérdéssé vált, hogy miért nem térdepel a magyar labdarúgó-válogatott.
Szivárványosban hirdeti magát a német autógyártó konszern a Hollandia–Csehország Eb-nyolcaddöntőn, a Puskás Arénában. Az eset jól példázza, hogy a sport immáron nyíltan is a politikai csatározások terepe, és még a legnagyobb vállalatkonszernek is behódolnak a szivárványos lobbinak. Fotó: Kovács Attila
Egyértelműen látszik, hogy a világban a hagyományok semmibevétele, mi több, tudatos rombolása zajlik, ezzel egyidejűleg pedig gőzerővel épül a „szép, új világ”. Ez megfigyelhető az élet minden területén, különös tekintettel a kultúrára és az oktatásra. Ez a folyamat jelent meg és kezd egyre erőteljesebben elterjedni a sport világában is.
Élünk a gyanúperrel, hogy az öttusasport által bevezetni szándékozott változások mögött is meghúzódnak ugyanezek a kényszerítő erők. Ami nem cáfolja, hogy a nemzetközi szövetség vezetése alkalmatlan feladata betöltésére. Akár így, akár úgy, a mostani döntés létében fenyegeti a történelem egyik legrégibb sportágát.
Ha ugyan nem ítélte rögtön lassú halálra…
*****
Portálunk a sportág egykori jeles képviselőit is megkereste, hogy véleményezzék a nemzetközi szövetség döntését.
Buzgó József: sírtam, amikor meghallottam a hírt, aljas döntésnek érzem a lovaglás eltörlését
Éppen munkahelyemen, a Nemzeti Sport szerkesztőségében ültem, amikor erről a döntésről értesültem, és bevallom: elsírtam magam – válaszolta érdeklődésünkre az egykori sokszoros válogatott, magyar bajnok öttusázó, szövetségi kapitány, sportújságíró, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője. Olyan durva, könyörtelen és empátiát nélkülöző, ugyanakkor dilettantizmust árasztó döntés született, amit nem lehet kulturáltan minősíteni. Az öttusa, mint sportág, többé sosem lesz ugyanaz, mint ami eddig volt. A Nemzetközi Öttusa Szövetség mostani vezetősége – élén Klaus Schormann elnökkel – kárhoztatható ezért, mert amióta ők átvették az irányítást, nem sikerült közmegelégedésre számot tartó döntést hozniuk, miközben rengeteget ártottak ennek a csodálatos sportágnak. Már a szabályok, illetve a lebonyolítás átalakítása is támadható döntés volt, hiszen a lövészet és a futás kombinációjával szinte 4,5 tusává változott a sportág, amelynek pontszámítása nemegyszer még számunkra, egykori versenyzők, edzők számára is nehezen követhetővé vált.
Ez a mostani, aljas döntés, a lovaglás megszüntetése pedig nemes egyszerűséggel kiheréli az öttusát.
Mint az opera nyitány nélkül, vagy a vőlegény a legnemesebb szerve nélkül, olyan lesz az öttusa lovaglás nélkül – hangsúlyozta a sportember.
Buzgó József, a Détári Lajosról készült, Az utolsó magyar világsztár című könyv bemutatóján 2013. szeptember 24-én. Fotó: MTI/Bruzák Noémi
Önnek milyen volt a versenyszámhoz, a lovakhoz fűződő viszonya?
Másokhoz képest nagyon későn, közel húszévesen ültem először lovon. Legelső alkalommal az istállóba is alig mertem bemenni. Aztán megismerve ezeket a csodálatos állatokat, ez megváltozott, nagyon megszerettem a lovakat, ami után szívesen és örömmel mentem mindig a lovas edzésekre. Viszonylag hamar meg kellett tanulni úgy lovagolni, hogy a versenyen indulhassak. Sokan talán nem is tudják, hogy technikai vizsgát kell tenni egy szakértő zsűri előtt, csak akkor indulhattunk egyáltalán versenyen. Sok esésben és bukásban is volt nyilván részem, mint ahogy a versenyeken is rendszerint adódtak bukások, verőhibák, vagy akár nullpontos lovaglások is, de ezek részei ennek a sportágnak, az öttusa ezektől is az, ami. Illetve a mostani döntés után mindez már csak múlt időben mondható.
Hallgatva a szavait, nem tudom megítélni, hogy a felháborodás vagy a megdöbbenés nagyobb most Önben?
Mindkettő egyformán nagy, nem tudok napirendre térni a bejelentés felett. Akik ezt a döntést meghozták, mélységesen szégyelljék magukat! Amellett, hogy maga a sportág sem lesz többé a régi, fennállhat annak veszélye is, hogy néhány olimpia múlva már egyáltalán nem lesz semmilyen öttusa az olimpiák műsorán. Mert ne felejtsük el, hogy ezzel a változással a sportág egyik jellemzője veszik el, vagyis jelentéktelenebb lesz a korábbiakhoz képest az öttusa. Idővel akár ez válhat majd a hivatkozási alappá arra nézve, hogy az öttusa már nem képvisel olyan értéket, ami az olimpiai műsoron tarthatná. Ne legyen igazam, de lehet, hogy ez az aljas döntés a sportág halálos ítéletét jelenti majd hosszú távon.
Lát reményt arra, hogy visszavonja a döntést a vezetés?
Látok valamennyit, de nem sokat. A felháborodás szerencsére nagy, ez talán megállíthatja a folyamatot. De sokatmondó a tény, hogy nem a tagság előtt lett ez a döntés bejelentve, sőt, ki sem lett kérve az érintettek véleménye. Ez azt mutatja, hogy a jelenlegi vezetés eltökélt abban, hogy végigvigye ezt az aljas és dilettáns elképzelést.
*****
Fábián László: sajnálatosnak tartom, hogy a hagyományok, a sportági tradíciók tisztelete ennyire semmibe vehető!
Önnel kapcsolatban az öttusa-barátoknak elsők között juthat eszébe az emlékezetes 1989-es budapesti vb és a Mesemondó nyergében elért vb-arany. Miként emlékszik vissza erre?
Pályafutásom egyik meghatározó lovaglása volt. A ló csodálatos volt, igaz, nem így indult a „kapcsolatunk”, mert az elején úgy tűnt, hogy a legminimálisabb összhang sem lesz meg közöttünk. A belovaglásnál megijedtem, hogy odaveszik minden, ám az is eszembe ötlött, hogy a Nemzeti Lovardában biztosan jól felkészítették Mesemondót. Úgyhogy végül is bizalommal mentem ki a pályára és csodálatos pályát mentünk Mesemondóval. Azt is el szeretném mondani, hogy a hazai rendezés okán talán valóban ez a lovaglásom maradt meg leginkább a szurkolókban, de ugyanígy fontos volt a két évvel korábbi vb-n, valamint a szöuli olimpián is a lovagló szám. Sosem voltam különösebben nagy lovas, nem ez volt a legerősebb számom, mégis életre szóló élményeket adtak ezek a versenyszámok.
Fábián László a világbajnoki dobogó tetején 1989-ben, Budapesten. Fotó: MTI/Németh Ferenc
Ahogyan fogalmazott, könnyű áttérnünk arra, hogy ezek után mit szól a szövetségi döntéshez?
Újra kiemelve, hogy nekem nem ez volt a legerősebb számom, mégis ki kell jelentenem, hogy ez a sava-borsa az egésznek. Ráadásul azt gondolom, hogy versenyzői és szurkolói szemmel nézve is igaz ez. Egy versenyzőnek különös feladat, hogy összhangot találjon a részére kisorsolt lóval, teljesítse vele a pályát, miközben a nézők számára talán ez a leginkább látványos szám. S ha már a látvány kérdése szóba került: az öttusa nehezen tehető látványossá, mert ez nem arról szól. Ennek a sportágnak nem a látványosság az igazi értéke, hanem a tradíciója, a múltja és az, hogy olyan szintű sokoldalúságot kíván meg, amit talán egyetlen más sportág sem. Finoman fogalmazva is sajnálatosnak tartom, hogy a hagyományok értéke, a sportági tradíciók tisztelete ennyire semmibe vehető. Képzettársítással élve, ez valahogy olyan, mintha a rakott krumpliból kihagynánk a kolbászt és a tojást. Nem tudnám megmondani, hogy utána miként lehetne rakott krumplinak nevezni ugyanazt az ételt, mint ahogyan itt sem tudom megmondani, hogy ezentúl hogyan nevezhetjük majd öttusának ezt a sportágat.
Lát még esélyt arra, hogy felülvizsgálat történjen és esetleg semmissé váljon ez az eszement elképzelés?
Ha őszinte vagyok, és a realitásokat nézem, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy nincs sok esély erre. Egyrészt láthatjuk, hogy a világ folyása is olyan irányba megy, ahol az értékrendek eltolódnak, megváltoznak, sőt, sok esetben el is vesznek. Annak idején elképesztő rangja volt a vívásnak, a birkózásnak, az ökölvívásnak, vagy éppen az öttusának. Nagyon sok gyermek azért kezdett öttusázni, mert olyan akart lenni, mint d’Artagnan vagy Zorro. Ma már ezek sajnos kiveszőben vannak. Azt is láthatjuk, hogy a média – tisztelet a kivételeknek – mindenhol ennek az új világnak a kiszolgálója, hiszen nem az értékek az elsődlegesek, hanem a reklámérték, a marketing és végső soron a bevétel. Márpedig aki fizeti a zenekart, az rendeli a zenét. Ráadásul állítólag már elhangoztak olyan nyilatkozatok, amelyek kijelentették, hogy a Los Angelesben rendezendő olimpián csak akkor lehet öttusa, ha annak már nem része a lovaglás. Ha ez igaz, akkor szinte biztos, hogy ez a képtelen döntés nem lesz visszavonva. Mindezek ismeretében nem nagyon van okunk az optimizmusra sajnos. Ennek ellenére meg kell próbálnunk tenni azért, hogy a lovaglás mégis része maradjon az öttusának. Mert ha nem is sikerül célt érnünk, legalább a lelkiismeretünk nyugodt lehet, hogy mi megtettük, ami tőlünk telt.
Vezető kép: Vörös Zsuzsa olimpiai bajnok öttusázó ugrat a lovaglás szám közben. Fotó: MTI/Földi Imre
Facebook
Twitter
YouTube
RSS