A demokrácia már csak ilyen, négy évenként választások vannak. Sőt, a demokrácia már csak ez az egyetlen egy dolog, nemzeti minimum híján, a négy évenkénti választás. Gyurcsányék ugyan beismerten csaltak minimum a 2006-os választáson, de 2010-ben már próbálkozni sem mertek. A nemzeti oldal számára a demokrácia szabad és titkos választójog alapján megtartott ezen megnyilvánulása pedig természetes szükségszerűség. Akkor is, ha ez a választás is sorsdöntő lesz és nemcsak a hazai ügyeink miatt, hanem azért is, mert az ellenzék nyíltan a magyar nemzeti szuverenitás feladásáért kampányol, behódolva az EU álcájában megjelenő birodalmi törekvéseknek. És ehhez az utóbbi harminc évhez képest is szokatlanul nagy támogatást kap külföldről.
Ne legyenek illúzióink, sok nyugati és sok keleti országban hiába vannak rendszeresen választások, sok legitim, elvileg simán a demokráciába beleférő, sőt beletartozó vélemény sem jelenhet meg a választható lehetőségek között. Ez keleten nem akkora meglepetés, de Nyugaton hatalmas a visszaesés, még a hidegháború idejéhez képest is. Olyan apróságokról nem is beszélve például, hogy a német közvélemény ma jobban hergelhető a valós helyzethez képest az oroszok ellen, mint annak idején a Szovjetunió irányában. És azok a szocdemek és zöldek is az élén vannak ennek a projektnek, akik negyven-ötven éve mindenféle fegyverkezés és háborús retorika és hisztéria legnagyobb bírálói voltak. Németország most olyan úton halad, ami sokkal nagyobb hatással lesz ránk, mint szeretnénk.
Magyarország rengeteget változott és fejlődött az utóbbi tizenkét évben, amióta újra Orbán Viktor a miniszterelnök, de az ország külpolitikai környezete közben drámaian átalakult. Az Európai Unió már teljesen különbözik attól, amibe beléptünk, Németország gyakorlatilag megszűnt, helyette már egy ismeretlen lényegű és célú valami egzisztál, olyasmi, ami nem nemzetállam többé, de azért az elitje uralni, vezetni és átformálni akarja Európát. Az USA megosztottabb, mint valaha, vezetési válsággal küzd, az elnöki hatalom meggyengült, a techóriások és a pénzügyi tőke soha nem látott mértékű befolyást szerzett az ország irányításában. Oroszország visszatért a világpolitikába és a támogatása és beleegyezése nélkül sem Kína, sem az USA nem pályázhat úgy az egyetlen szuperhatalom státuszára, hogy ne egy közel azonos erejű ellenfél álljon vele szemben. De még az sem dőlt el igazából, hogy a különleges geopolitikai helyzetű, hihetetlen nyersanyagkészletekkel rendelkező Oroszország az egyébként sok dologban kiváló szovjet haditechnikai hagyományokra támaszkodva maga nem lesz képes harmadik katonai szuperhatalommá építeni magát. Amiből a technológiai fejlődés jelenlegi szintjén könnyen következhet egy jelenleginél sokkal erősebb gazdasági erő is.
Joe Biden amerikai elnök sajtóértekezlete a washingtoni Fehér Ház Keleti termében 2021. október 13-án. Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo
Közép-Európa ebből következőleg már nem egy nyugodt és stabil régiója a világnak, hanem egy népvándorlási útvonalon fekvő országhalmaz, amely maga is célterülete több destabilizáló projektnek. Nyilvánvaló, hogy az egyik fő machinátora a térségnek az USA, amely az arab tavasz gründolásával, a posztszovjet térség országai belpolitikájának folyamatos izgalomban tartásával és a közöttük lévő konfliktusok időnkénti kirobbantásával állandó hidegháborút visel az oroszokkal szemben. Tette ezt akkor is, amikor az oroszok még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy igazán ellenálljanak és simán meg és ki lehetett volna velük még egyezni, olyan feltételek mentén, ami sem az USA, sem a közép-, sem a kelet-európai régi nemzeteinek az érdekeit, biztonságát nem veszélyezteti. Az oroszok már soha nem lesznek olyan erősek, hogy eljussanak az Elbáig, de még évtizedekig elég erősek lesznek ahhoz, hogy Ukrajnát ne engedjék el, akkor is így lesz ez, ha Oroszország hanyatlik és nem inkább fejlődik, mint ahogy most éppen látszik. Nem új hidegháború fenyeget, hanem már benne járunk ebben a folyamatban. Amikor az USA kvázi elfoglalta Ukrajnát, lehet, hogy stabil uralom kiépítésében reménykedett, de ez természetesen nem sikerült neki. Az ország kifosztását a nagy cégei megoldják, de az ukrán politikai elit képtelen a saját országa működését biztosítani. Oroszország egyetlen geopolitikai ütközetet vesztett el Putyin hatalomra kerülése óta, az ukrajnait. Még a szíriai rezsimet, Asszadot is sikerült hatalmon tartania az amerikaiakkal szemben, ami megmutatja azért az oroszok jelenlegi erejét. Ha Ukrajnában nem bukik meg az oroszbarát rezsim, a Krím még mindig az ukránoké, fel sem vetődik Oroszországban, hogy ennyire merész birodalomépítő lépéseket tegyen. Jelenleg nagyon úgy tűnik, az oroszok nem akarnak ekkorát hibázni újra a saját határaiknál.
Orbán Viktor tulajdonképpen azt mondta az évértékelőjében, ahhoz, hogy a szövetségeseink meg akarjanak bennünket védeni, az kell, hogy meg tudjuk és meg akarjuk magunkat védeni. Vagyis Magyarország és végül is a közép-európai régió ne legyen könnyű préda sem az oroszoknak, sem a muszlimoknak, sem mások birodalmi álmoknak. Ez utóbbiakat, mint veszélyforrásokat mintha a Nyugat hivatalosan még számba sem vette volna. Tőlünk nyugatabbra már nincsenek nemzetállamok és nemzetek. Azon múlik a sorsunk, hogy ezt a tényt tudomásul vesszük-e vagy nem. A nemzetállam nem öncél, hanem egy értelmes és hatékony szervezési egység, amely egyedül képes a helyi sajátságokhoz alkalmazkodni. A nemzetet, népet és a nemzeti kultúrát fenyegető eltörléskultúra pedig nemcsak az államalkotó etnikai közösség által adott jogokat cseréli szexuális perverziókra, hanem minden normális ember alapvető jogait és szabadságát, életét közvetlenül és brutálisan fenyegeti. Nemcsak a normalitás üldözésével, hanem a mindennapi élet biztonságának szétzilálásával is. A normalitás elpusztítása ma már azonnal annyira gyöngíti az államokat, hogy azok képtelenek hatékonyan védekezni bármiféle külső és belső ellenséggel szemben, legyen az a történelemben megszokott bármelyik, az iszlám akármilyen formája, valamelyik barbár német ideológia, a demográfiai romlás, akár az orosz birodalmi törekvések, vagy akár csak a globális kínai expanzió.
Hszi Csin-ping kínai államfő tapsol a legfőbb politikai tanácsadó szervnek számító Kínai Népi Politikai Konzultációs Konferencia ( KNPTT) záró ülésén a pekingi Nagy Népi Csarnok üléstermében 2020. május 27-én. A KNPTT a kínai parlament népfront jellegű tanácsadó testülete, amelynek ülésezése párhuzamosan halad a törvényhozás, az Országos Népi Gyűlés évenkénti ülésszakával. Fotó: MTI/AP/Andy Wong
Az utóbbi évtizedekben még csak nem is az orosz vagy a német birodalmi törekvések destabilizálták a régiónkat, hanem újra egy ideológia, az emberi jogokat fetisizáló, individualista, nihilista (ál)liberalizmus, ami természetesen német eredetű, hiszen marxista gyökerű végül is. Az utóbbi harminc évben ezt az egyre jobban a saját paródiájába forduló demokráciaexportot az amerikaiak erőltették, eleinte még csak fedősztoriként alkalmazva a saját gazdasági és politikai hatókörük kiterjesztése érdekében. De most visszanézve inkább úgy tűnik, hogy teljesen a saját hatásuk alá kerültek és elhiszik az ostoba hazugságaikat. Geopolitikai és világpolitikai értelemben a stabilitás, a működő országok, az együttműködő régiók a legfontosabbak, amihez életképes kultúrák, biológiai értelemben önfenntartó populációk kellenek, helyben megvalósítható jövőképekkel. Önmagában a globalizáció is destabilizáló hatású, hiszen a helyi gazdaságok folyamatos rombolásával és a helyi kultúrákban élő embereknek tett teljesen hamis ígéreteivel minden megtartó tényezőt folyamatosan rombol.
Orbán Viktor külpolitikája magától értetődő és egyszerű válaszokat kínál ezekre a kihívásokra, amelyek már rövid távon is nemzeti és személyes létünket fenyegetik. Az Európai Uniót egyben kell tartani, meg kell menteni, ha menthető. Közép-Európa és a Balkán népeinek, országainak össze kell fogniuk bármelyik létüket, szabadságukat fenyegető közös ellenségük ellen. Ki kell használni a NATO adta biztonságot, amíg az létezik. Jó viszonyt kell ápolni az oroszokkal és a posztszovjet térség minden olyan államával, amelynek népei a rokonuknak és a barátaiknak tekintenek minket. Ez a rokonszenv sokat érhet még később, akár történelmi távlatban is, és tanulságos ellenpontja is a nyugati lenézésnek. A kereszténység, a kulturális kereszténység nem csak a legfőbb, hanem talán az egyetlen közös nevező, ami összetarthatja Európa, de legfőképpen Közép- és Kelet-Európa népeit. A történelem újra itt van a nyakunkon, olyan háborús retorika jelent meg a nagyhatalmak kommunikációjában, ami a hidegháború rosszabb pillanatai óta példátlan. Ez a választás sajnos nem csak belpolitikai értelemben lesz sorsdöntő, nemcsak a gyermekvédelmi népszavazás miatt lesz hatással a jövőre, hanem gyakorlatilag a nemzeti szuverenitásunkról is dönt majd. Nem túl kellemes perspektíva ez, de hát a nemzeti szabadság sohasem volt és lesz adott, azt mindig védelmezni kell.
Mindent meg kell tenni azért, hogy Magyarország ne süllyedjen újra gyarmati státuszba, mert a kritikátlan nyugati szövetség pontosan olyan helyzetbe hozna most minket, mint az örök vesztes németek melletti kitartás az első és a második világháborúban. A német és egyetlen másféle megalománia sem nyer soha végül, ez a XX. század legnagyobb tanulsága.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS