Amint arra már egy ideje számítani lehetett, Oroszország katonai akcióba kezdett Ukrajnában. Ezzel a szemünk előtt gyorsul fel egy, a korábbiakhoz képest megújuló és teljesen átalakuló új világrend, már egyébként is zajló kialakulása. Miután a borzalmak egy velünk közvetlenül határos országban zajlanak, érintettségünk megkérdőjelezhetetlen. Ez az érintettség pedig életbevágóan fontossá teszi, hogy hazánkat kompetens, döntésképes, ugyanakkor a nemzeti érdekeket markánsan képviselő politikusok vezessék és képviseljék a nagyvilágban.
Amikor az április 3-ra kiírt magyarországi parlamenti választások tétje jön szóba, általában belpolitikai érveket, véleményeket fogalmazunk meg a reménybeli eredményekkel kapcsolatban. Szóba kerül a családpolitika, a gazdaságpolitika, az egészségügy, az oktatás vagy éppen az infrastruktúra kérdése. Érthető ez, hiszen elsősorban és alapvetően mindig inkább belpolitikai tétje van egy országgyűlési választásnak. A világ folyása azonban olyan helyzetet eredményezett, amelynek révén az idei választásoknak rendkívül komoly külpolitikai tétje is lesz, sőt, külpolitikai tekintetben legalább olyan fontos lesz, mint belpolitikai értelemben.
Új világrend születik
A világpolitikai erőviszonyok átalakulása szemmel láthatóan folyamatosan zajlott az elmúlt másfél-két évtizedben is. Ennek a folyamatnak a részletes bemutatása önálló kötetnyi terjedelmet is kitenne, ezért itt most csak a legfontosabb vezérfonalak felvételére teszünk kísérletet.
A mögöttünk hagyott időszakban a világgazdaság súlypontja lassan, de egyre biztosabban Keletre helyeződött. Miközben a Nyugat fejlődése előbb lelassult, majd sok tekintetben meg is állt, a Kelet dinamikusan előre tört. Ebben a vezető szerepet egyértelműen Kína játssza, de korántsem csak a Föld legnépesebb államáról kell beszélni. Japán mellett, amely a II. világháború vége óta őrzi jelentős pozícióit a világgazdaságban, rendkívüli fejlődésen ment keresztül India is. Szintén jelentősen előre tört Közép-Ázsia.
A gazdasági potenciállal egy időben a modern technológiák terén is nem csupán utolérte a Nyugatot, de sok tekintetben már Kelet az úttörő, az iránymutató. Az informatika, a mobil távközlés, sőt, az utóbbi időben már az űrkutatás terén is kimagasló eredményeket képesek felmutatni Keleten. Ezzel kéz a kézben járva természetesen megerősödött a haderő is. Kína ma már egyértelműen hegemóniára törekedhet, amelyet előbb vagy utóbb vélhetően el is ér majd. Bármennyire retteg is ettől az USA, megakadályozni – békés úton – aligha tudja. A mostanra már szintén milliárdos népességű India szintén megkerülhetetlen tényezővé vált.
Öntudatra éledt és erősödik a Kelet
A fenti folyamatokon túl nem lehet nem észrevenni Törökország és Irán jelentőségét. Törökország NATO-tagként a nyugatiak szövetségese katonailag, de azért aligha felejtik el, hogy le kellett rázniuk magukról egy külföldről – méghozzá elvileg szövetségesi oldalról – szervezett puccskísérletet. Ráadásul az egyébként demokratikus berendezkedésűnek tartott törököknél erőteljes iszlamizáció zajlik. Gondoljunk csak a keleti kereszténység jelképes épülete, a Hagia Szophia újbóli mecsetté alakítására, amelynek nyilvánvaló módon komoly üzenetértéke volt Erdoganék részéről.
A bizánci kereszténység egyik legjelentősebb, kultikus épülete, a Hagia Szophia csodálatos épülete Isztambulban. Nemrégiben ismét mecsetté alakították át, komoly jelzéseként annak, hogy Törökországban erőteljes mértéket ölt az iszlamizáció. Fotó: Wikipedia
Irán szintén erős állam. Bár határain belül lezajlottak személyi változások, elnökök, sahok és kormányok váltották egymást, a lényeg nem változott: a perzsa állam hegemón szerepre tör a Közel-Keleten, amelynek részeként atomprogramba is kezdett. Mindezt persze fenyegetésként éli meg Izrael, és rajta keresztül az egész nyugati világ, így folyamatosak a konfliktusok. Szerencsére a helyzet háborúig nem fajult, és csak remélni lehet, hogy a későbbiekben sem fog. Mindenesetre a különféle szankciókkal, meg atomsorompó-megállapodásokkal nem lehetett sem megtörni, sem eltántorítani a perzsa államot, sőt, újabban már arról szólnak a hírek, hogy az USA a szankciók helyett inkább a kiegyezésre, a megállapodásra törekszik Iránnal.
Mindezzel egy időben az elmúlt két évtizedben újra felemelkedett és megkerülhetetlen katonai hatalommá vált Oroszország. Vlagyimir Putyin egy rendkívül mély válságban lévő, haldokló birodalmat vett ál Borisz Jelcintől, amely nemcsak a Szovjetunió felbomlásából fakadó bel- és külpolitikai nehézségeket nyögte, de világpolitikai értelemben is lesajnált szerepkörbe kényszerült. Vlagyimir Putyint lehet bírálni vagy megsüvegelni, lehet despota diktátornak vagy komoly államférfinak tartani, de az elvitathatatlan, hogy két évtizedes uralma alatt előbb talpra állította, majd újra félelmetessé tette a korábban erőtlenül agonizáló „orosz medvét”.
Oroszország-Kína-Irán-tengely
Nem véletlen, hogy a fent felsorolt országok immáron nem hajlandóak hajbókolni, sőt, ráébredtek arra, hogy bár jócskán találni ellenpontokat is közöttük, mégis együttműködésre vannak ítélve, illetve újra érvényre jut a klasszikus igazság, miszerint a világpolitikában “az ellenségem ellensége a barátom”. Több, mint figyelemre méltó, hogy Hszi Csin-Ping és Vlagyimir Putyin a pekingi olimpia ideje alatt adott ki közös nyilatkozatot arról, hogy egységes véleményen vannak a globális biztonság kérdésében. Ez több, mint üzenetértékű, miként az is, hogy Putyin tekintettel volt a kínai elnökre, aki eredendően azt kérte tőle, hogy ha bármilyen katonai fellépésen gondolkodik, akkor azt ne az olimpia ideje alatt lépje meg, hogy ezzel ne vetüljön árnyék a Kínában rendezett téli olimpiára.
A két világhatalom – Oroszország és Kína – stratégiai szövetsége lényegében nyíltan megvalósult és ha ehhez akár Irán, akár Törökország valamilyen szinten csatlakozik, akkor rendkívüli erejű pólus alakul ki Európa keleti felén és Ázsiában.
Vlagyimir Putyin orosz államfő (j) és Hszi Csin-Ping kínai elnök immáron arra is koccinthat, hogy az erőviszonyok egyre inkább az ő oldaluk mellett szólnak.
Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Alekszej Druzsinyin
India, már csak fekvése folytán is, óhatatlanul részese lesz ennek a pólusnak, de legalábbis nem fog vele nyíltan szembe menni, a Közép-Ázsia feletti fennhatóság kérdését és komolyan vételét pedig a Napnál is világosabban mutatta meg a januárban, Kazahsztánban lejátszódott puccskísérlet, amelyet – a Szovjetunió felbomlása után nem sokkal megkötött kölcsönös segítségnyújtási egyezmény alapján kvázi legálisan – napok alatt „lerendezett” Putyin. Ezzel nemcsak az erejét és a szükség szerinti beavatkozási hajlandóságát villantotta meg, de azt is világossá tette, hogy az érdekszférájába tartozó területeket nem engedi érvényesülni a nyugati befolyásolási kísérleteket.
Oroszországban teljesen más a demokráciafelfogás
[Korántsem mellékesként, de mégiscsak zárójelben muszáj tenni itt egy kis kitérőt: Vlagyimir Putyin orosz elnököt el lehet természetesen ítélni, kétségbe lehet vonni a demokratikus elköteleződését, vagy bármi ilyen, klasszikus nyugati elvárást. De ez teljességgel értelmetlen. Értelmetlen, és a történelmi ismeretek súlyos hiányára utal.
Oroszország ugyanis minden oroszok első cárja, IV. (Rettegett) Iván, vagyis az 1500-as évek második fele óta lényegében azonos társadalmi berendezkedés szerint létezik. Bár a bolsevizmus hatalomra kerülésével a mindenkori „cár atyuskát” felváltotta az SZKP aktuális főtitkára, annak bukása óta pedig elnöki rendszer van, de a lényeg ugyanaz: az erős kezű vezető, az „atyuska” iránymutatása a döntő. Az orosz néplélek, az egyszerű, átlag orosz ember számára értelmezhetetlen az a nyugati demokráciafelfogás, amelyet az elmúlt két évtizedben oly’ gyakran számon kérnek Putyin államán.
Oroszország soha nem is lesz olyan típusú demokrácia, mint amit a Nyugat látni szeretne, mert maguk az orosz emberek viszont nem szeretnének olyat látni. Márpedig Oroszország elég nagy – és újabban már ismét elég erős is – ahhoz, hogy megengedje magának az autokratikus berendezkedést. Különösen akkor, ha ez – mint az elmúlt két évtized putyini autokráciája mutatja – képes emelkedő pályára állítani a földkerekség legnagyobb területű országát. Zárójel bezárva.]
A totális identitásvesztés a Nyugat hanyatlásának legfőbb oka
Ezzel egyidejűleg érdemes egy rövid pillantást vetni a Nyugatra is. Amikor azt mondjuk, hogy megállt a fejlődésben, természetesen nem az életszínvonalra kell gondolni, amely még ma is magasabb, mint a poszt-szovjet térségben, vagy az imént említett Kelet legtöbb országában. Ugyanakkor a túlnőtt bürokrácia, a teljes arculatvesztés és a kereszténység kétezer éves értékeinek sutba dobásából eredeztethető rendkívül mély identitásválság, amely egyszerre gyötri a „művelt Nyugatot”, szinte kérdőjelek nélkülivé teszi a jövőt. A Nyugat hegemóniája a végéhez közelít, és lassan, de biztosan a szemünk előtt kapitulál a felemelkedő Kelet előtt. A szélsőségesen liberális társadalom kritikáját már az előző évezred végén megfogalmazta több, kimagasló szellemi óriás (pl. Oswald Spengler, Francis Fukuyama, de említhetjük az amerikai-magyar Dr. Molnár Tamás filozófust is), ám véleményüket, vészjelzéseiket természetesen szőnyeg alá söpörték a nyugati fősodor megmondóemberei. Ettől még a folyamatok bekövetkeztek. Mára a liberális demokráciák nagy része liberális diktatúrává alakult át, ahol az abnormalitás tort ül a normalitás felett, és ahol ellenvéleménynek nincs helye, sőt, retorziókat eredményez. Ezek a tények.
Mindehhez társul az, hogy az identitás-felszámolás mellett tudatosan zajlik a nemzetállamok felszámolási kísérlete is. A kialakulóban lévő multikulti Nyugat pedig hosszú távon – éppen az identitásvesztés, valamint a hazaszeretet és a nemzethez tartozás hiánya okán – képtelen lesz ellensúlyt képezni a Kelettel szemben, ahol a fenti identitásformáló tényezők szerepe még mindig erős, sőt, bizonyos tekintetben erősödő jellegű. Ezért nem kérdés, hogy a következő évtizedekben a Kelet fogja átvenni a vezető szerepet a nagyvilágban.
Hszi Csin-ping kínai elnök (j) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök hosszú évek óta kiváló kapcsolatot ápol egymással.
Fotó: MTI/Hszinhua
Csak egy cselekvőképes, nemzeti elkötelezettségű kormány szolgálja a magyar érdekeket
Itt ér össze írásunk két része, a világrend átalakulása és a közelgő magyar választások kapcsolata. Akármilyen sebességgel és akármilyen folyamatok által kísérten zajlik is le az új világrend felállása, sajnos nem lehet kérdés, hogy egy rendkívül rázós, konfliktusokkal teli, hidegháborús – és mint az Ukrajnában bekövetkező események mutatják, akár valódi háborúkkal szegélyezett – időszak előtt állunk. A végkimenetel – vagyis a Kelet győzelme – aligha kérdőjelezhető meg, ám hogy a folyamat mennyi időt vesz idénybe, nem megjósolható, miközben sajnos tény, hogy amíg oda eljutunk, buktatók tucatjait kell majd kikerülnünk.
Éppen ezért minden korábbinál fontosabb, hogy kompetens, cselekvőképes, rátermett, ugyanakkor markánsan és egyértelműen nemzeti elkötelezettségű erők képviseljék hazánkat a továbbiakban. Olyan erők, amelyek képesek a folyamatokban előre látni, és a világpolitika hatalmas, képzeletbeli sakktábláján annak ellenére is képesek megfelelő ütemben megfelelő lépéseket tenni, hogy méretünkből és kulcspozícióban való fekvésünkből adódóan sajnos nekünk többnyire csak az jut, hogy a sötét bábukat vezessük.
A mögöttünk hagyott három kormányzati ciklus egyértelműen bizonyította, hogy az Orbán-kormány minden fenti kívánalomnak maradéktalanul megfelel. A magyar kormány európai viszonylatban is elsőként látta meg a migránsválságban rejlő komoly veszélyeket és nem csupán felismerte és kimondta a veszélyt, de cselekedni is mert. A kerítésépítés ugyan eleinte az egész „művelt Nyugat” ellenszenvével szembe találta magát, ám mostanra mindenki elismeri a fizikai határzár létjogosultságát, sőt, sokan követték is a magyar példát saját országuk kritikus határszakaszain.
Szintén elsőként – a honi ellenzék állandó kritikájától övezve – mondta ki Orbán Viktor, hogy a Kelet a jövő. A keleti nyitás politikája rendkívüli sikereket hozott már eddig is, segítve az ország gazdasági növekedését.
Az új világrend kialakulása komoly lehetőségeket is rejt a számunkra, hiszen a már meglévő kapcsolatokat kell és lehet majd még tovább fejleszteni. S persze az is nyilvánvaló, hogy a Kelet nagy államai nem felejtik el azt, hogy mi már akkor partnerként álltunk hozzájuk, amikor ez még korántsem volt egyértelmű más, európai államok részéről.
A Kelet vezető államaival és azok vezetőivel a kölcsönös tiszteleten alapuló, remek kapcsolatot tart fenn az Orbán-kabinet, amelyben a Szijjártó Péter vezette magyar diplomáciának is kulcsszerepe van. A jelenlegi magyar kormány miniszterelnöke, vagy bármelyik minisztere szívesen látott vendég Kínában, Indiában, Oroszországban, Törökországban is, és annak révén, hogy megfigyelői státuszban immáron a Türk Tanácsba is felvételt nyertünk, Közép-Ázsia országaival is elsőrangú Magyarország kapcsolata.
A baloldal minden kritikus időszakban elárulta a hazát
Nézzük meg, hogy mit produkál ezzel szemben az egyesült ellenzék? Háborús retorikát alkalmaz, arra próbálja sarkallni a kormányt, hogy küldjön katonákat és fegyvereket Ukrajnának, és újabban már felvetették a Paks II. beruházás felmondását is. Vagyis csupa olyan „tanácsot” adnak a kormánynak, amely külön-külön is öngyilkossággal érne fel, hiszen beláthatatlan következményei lennének, ha bármilyen módon is belefolynánk az orosz-ukrán fegyveres konfliktusba.
Az ellenzéki összefogás – élén Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölttel – akár háborúba is sodorná hazánkat, csak hogy megfeleljen a Nyugat elvárásainak.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Egyébként is: az elmúlt évszázad a bizonyíték arra, hogy a baloldal felelőtlenséggel párosuló nemzetellenessége minden kulcspillanatban veszélyt hozott hazánkra. Az első világháború után is, a második világégés után is és az 1956-os forradalom alkalmával is ugyanez történt. A baloldal mindig a külvilágnak akar tetszelegni, hajbókol és sutba vágja a magyar érdekeket, csakhogy megfeleljen a kívülről ráerőltetett elvárásoknak. Ezzel tökéletes összhangban vannak a mostani ellenzék megnyilvánulásai, amelyek egyszerre mutatják a teljes fogalmatlanságot, a felelőtlenséget és a nemzeti sorskérdések iránti totális érzéketlenséget.
Mindennél fontosabb lesz a magyar érdek melletti elkötelezett kiállás
Egyetlen pillanatig sem kérdés, hogy az a felelős megnyilatkozás, amelyet Orbán Viktor és Szijjártó Péter már többször is leszögezett a napokban, miszerint semmi közünk ehhez a sajnálatos konfliktushoz, ezért nekünk ebből ki kell maradni.
Nyilvánvaló, hogy EU-, illetve NATO-tagságunk így is ránk ró olyan kötelezettségeket, amelyeket egyébként nem volna szükséges megtennünk, de az is nyilvánvaló, hogy ezek bizonyos szintig elkerülhetetlenek. Az viszont igenis elkerülhető, hogy adott esetben belerángassanak bennünket egy olyan konfliktusba, amelyhez semmi közünk. Ezt viszont csak akkor tudjuk megúszni, ha egy markáns, önálló vélemény alkotására alkalmas és azt érvekkel megvédeni is képes kormányzatunk van, amely számára minden esetben a magyar érdek áll az első helyen.
Egyértelmű, hogy ezt az életbevágóan fontos kívánalmat csak az Orbán-kormány képes szavatolni. Az a kormány, amelynek már kiépült és jó kapcsolatai vannak a feltörekvő Kelet hatalmaival. Ezért az április 3-i választásnak – most először, az 1990-es szabad választások óta – éppen olyan komoly külpolitikai tétje is van, mint belpolitikai. És mindkét aspektusból nézve, a jelenlegi kormány megválasztása az egyetlen felelős és helyes döntés. Ráadásul még csak nem is retorikai túlzás, hogy az életünk, a békés jövőnk múlik ezen.
Vezető kép: Orbán Viktor miniszterelnök és Szijjártó Péter külügyminiszter. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS