III. Károly királysága

II. Erzsébet több történelmi korszakon keresztül volt Anglia királynője. Pontosabban az Egyesült Királyság uralkodója, Viktória királynő formális örököse, valójában meg egy demokratikus állam államfője, körülbelül annyi hatalommal, amennyivel a protokolláris hatáskörrel rendelkező államfők manapság rendelkezni szoktak. Eldönthetetlen, hogy valójában mekkora hatása volt a folyamatokra, de uralkodásának első évtizedeiben bizonyosan olyan erővel testesítette meg a nemzete egységét, amit még az ellenfelei sem vitattak el tőle. A legenda az, hogy még a munkáspárti miniszterelnökökből is “monarchistát” tudott csinálni, személyével fenn tudta tartani a botrányok tépázta királyi család tekintélyét. És ez a tekintély az, ami nélkül nincs “Anglia”.

Nagy-Britanniában a gyász ideje van, de a monarchia sorsa, az Egyesült Királyság jövője, ha nem is a világ, de Európa sorsa szempontjából mindenképpen nagyon lényeges kérdés. A Windsor-ház ízig-vérig európai intézmény, nemcsak brit. Az utolsó olyan monarchia, amelyben a királyi család ügyei, kalandjai nemcsak a saját országukban állnak a közérdeklődés középpontjában, hanem a család érdekesebb tagjai az egész világon ismert celebek.

Ez részben az egykori világbirodalmi múlt (mert már ez a múlt is egykori) következménye, másrészt a tulajdonképpen az angol sajtóban születő celebkultusz exportjának az eredménye. Emlékszem, 1981-ben Diána és Károly esküvőjét a szocialista Magyarországon is hatalmas érdeklődés övezte; ha nem is közvetítette a tévé, de tudósítottak az előzményekről is, alaposan “hype-olták”, a híradóban beszámoltak róla egy fényképsorozattal, mert a magyar tévének nyilván még a mozgóképes beszámoló is túl drága lett volna. Diána hercegné celeb volt már a házassága első időszakában is, a hercegi pár házassági drámája a legáltalánosabb és legismertebb celebsztorik egyike. Diána – minden tetten érhető különössége és elesettsége ellenére, vagy talán éppen azért – a posztmodern nőkép egyik alappillére, tragikus sorsa és rejtélyes halála pedig a kortárs emberemlékezet végéig ebben a szerepben tartja.

Az új király, a hetvennégy éves III. Károly, a “walesi herceg” gyakorlatilag egész életében trónörökös, vagyis walesi herceg volt, esetleg Diána hercegné férje vagy a fiatal hercegek apja. Sokszor volt téma a trónra való alkalmassága, általában akkor, amikor a haladók a monarchia létét kérdőjelezték meg a királyi család valamelyik botránya idején. Egy királyról nem lehet megmondani kívülről, hogy valójában milyen ember, legfeljebb azt, hogy milyennek látszik és az alattvalói milyennek szeretnék látni őt. A protokolláris lét, amibe az angol uralkodó élni és létezni kényszerül, nem könnyű rabság.

I. Erzsébet brit királynő távozik a 90. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségről a windsori kastélyból 2016. május 15-én. Fotó: MTI/EPA/Hannah McKay

A kérdés most az, hogy a felettébb érdekes állapotban lévő ország, amely belpolitikai válságról belpolitikai válságba bukdácsol, és a világ egyik alapjában véve nagyon konzervatív országából talán két évtized alatt a progresszió zászlóshajójává vált, mit kezd az új királyával? És persze az új király mit kezd az országgal? A skótok és talán a walesiek is menni akarnak a közös királyságból, az északírek szintén. Az ország társadalma végletesen megosztott és nemcsak a Brexit kérdésében volt az. Az anglikán egyház válsága is nyilvánvaló. A munkáspárti és mára már tulajdonképpen “elfelejtett” Tony Blair, aki a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején teljesen átalakította az országot, földcsuszamlásszerű választási győzelmeit a leadott szavazatok mintegy egyharmadával aratta (alacsony részvétel mellett), a választási rendszer sajátságainak köszönhetően. Az ország választópolgárai igazából sem változást nem akartak igazán, sem a régit, a híres angol hagyományokat nem akarták megőrizni. Sem a Brexit előtt, sem utána nem tudták, hogy közösen mit is akarnak valójában.

A gyakorlatilag örök idők óta uralkodó II. Erzsébet volt az egykori birodalmi múlt és a jelen közötti egyetlen összekötő kapocs. II. Erzsébet egy, a világháborúban győztes, de a győzelem következményeibe és árába belerokkanó ország uralkodója lett, ezután enyészett el a teljes világbirodalom maradéka és maradt utána az egyre kisebb jelentőségű Brit Nemzetközösség. A királynő meg tudta őrizni személyes integritását, és sokszor cselekedett úgy az uralkodócsalád ügyeiben, hogy nem a közvéleménynek akart megfelelni, hanem a saját értékrendjének és érzéseinek. Intézmény volt, és az uralkodását is a személyéhez kötötten tudta intézménnyé tenni.

Károly walesi herceg, brit trónörökös és felesége, Kamilla cornwalli hercegné távozik a Brit Nemzetközösség napja alkalmából tartott évenkénti ökumenikus istentiszteletről a londoni Westminster-apátságból 2020. március 9-én. Fotó: MTI/AP/Kirsty Wigglesworth

Ezért a halála utáni helyzet most nem egy szimpla “Meghalt a király! Éljen a király!” szituáció. Ha Károly nem tud az örökébe lépni, ha nem tudja a monarchia időtlenségét és örökkévalóságát megragadni, az végleg megrengetheti az Egyesült Királyság ethoszát, azt, hogy az ország népei közös monarchiában képzeljék el a jövőjüket. A gyász és az új király persze össze is hozhatja az embereket, ez a nagy érzelmek ideje is lehet az arra állítólag nem nagyon hajlamos briteknél. Persze lehet, hogy minden marad a régiben, csak a himnusz szövege változik: “Isten, óvd a királyt!”

Hivatalosan már III. Károly a király, de hogy az anyjához hasonlóan elfogadott uralkodó lesz-e belőle, az még nagyon erős kérdése a jövőnek. Innen, Magyarországról úgy tűnik, hogy erős tekintély nélkül nincs sikeres Nagy-Britannia, és ilyen tekintélyt még mindig inkább a monarchia tud adni az országának, mint a széttöredezett és sokszor nevetséges, és az emberek haragját joggal kiváltó brit politikai elit.

Vezető kép: Károly walesi herceg, brit trónörökös a Harvard Egyetem orvosi fakultására érkezik, hogy átvegye kitüntetését, a Globális Környezetvédelmi Díjat New Yorkban 2007. január 28-án. Fotó: MTI/AP/Stephen Chernin