Hetven éve, 1953. március 5-én meghalt Sztálin elvtárs, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára. A bolsevista sztálini diktatúra sok szenvedést okozott országának, de a később megszállt kelet-közép-európai országok népeinek is. Uralkodása alatt összességében 30 millió ember halála szárad a lelkén. A Magyarországra küldött moszkoviták – Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Münnich Ferenc, Gerő Ernő, Farkas Mihály, hosszú a sor… – bosszúszomjukkal, véres leszámolásaikkal túltettek a szomszéd országok kommunistáin.
Megjegyzem, ezek az elvtársak mind a szovjet titkosszolgálat (NKVD) magas rangú tisztjei, ügynökei voltak, az utasításokat egyenesen Moszkvából kapták. Ehhez a különítményhez csatlakozott aztán Rajk László, Apró Antal, Biszku Béla, Marosán György – itt is hosszú a sor –, aztán vérbírók, vérügyészek, mint Biszkuné Tóth Matild, Borbély János, Vida Ferenc, Mátyás Miklós, Gyepes István, Borsi Zoltán, Kelemen Kálmán stb. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az NKVD örököse, a KGB tagjai a magyar titkosszolgálat néhány beszervezett tisztjével együtt még a rendszerváltás után is működtek hosszú ideig. Sőt, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt az orosz titkosszolgálat embereit is beengedték a magyar titkosszolgálat fellegvárába vizsgálódni.
A Sztálin halála utáni fellélegzés csak látszólagos volt. 1953. július 4-e történelmi fordulatot ígért a korábbi évek során totális terrort elszenvedő nemzetnek: megkezdte regnálását az első Nagy Imre-kormány. Az ország sztálinizálása és Rákosi rémuralma által megkínzott magyar társadalom egy pillanatig reménykedhetett abban, hogy megszabadul a mérhetetlen terror okozta szenvedéstől. Valóban enyhült a terror Nagy Imre miniszterelnöksége alatt. Az internálásokat, kitelepítéseket részben megszüntették, munkatáborokat bezártak, például a recski koncentrációs tábort, közkegyelemben mintegy 750 ezer embert részesítettek, elkezdődött a politikai perek felülvizsgálatának elindítása, mint a Rajk-per, Pálffy György, a Katonapolitikai Osztály vezetőjének, Sólyom László altábornagy és a kivégzett többi tábornokok pere stb. De a kommunista diktatúra lényege nem változott: továbbra is több ezren sínylődtek a börtönökben – kulákok, horthysta katonatisztek, szociáldemokrata, kisgazda, kereszténydemokrata politikusok, értelmiségiek, egyházi személyiségek, arisztokraták… – a koncepciós perek ártatlan áldozataiként.
Budapest, 1955. május 1.
A rehabilitálás csak az elvtársaknak járt, mint Rajk Lászlónak vagy Pálffy Györgynek – mindkettőjük kezéhez ártatlan százak vére tapadt. Börtönben vagy szigorú őrizetben maradt Mindszenty József hercegprímás, Grősz József kalocsai érsek, Ordass Lajos evangélikus püspök, Ravasz László református püspök és számos vezető egyházi személy, volt magas rangú politikusok, mint Kéthly Anna szociáldemokrata vezető, avagy Tildy Zoltán volt kisgazda köztársasági elnök. Az ÁVH-t feloszlatták, de a kegyetlenségükről hírhedt „idegenlégiósok” 98 százaléka a rendőrséghez, a Belügyminisztériumhoz, a Honvédelmi Minisztériumhoz vagy a titkosszolgálatokhoz kerültek magas beosztásokban. A félelem, a rettegés 1953 után sem szűnt meg, emberek tízezreit továbbra is megfigyeltek, rendőrségi kihallgatásokra vittek, és mindenki jól tette, ha befogta a száját.
A munkahelyeken, a gyárakban, a hivatalokban, az oktatási intézményekben továbbra is szent volt az internacionalista eszme, a Szovjetunióhoz való hűség, a népi demokrácia politikai és gazdasági tevékenysége megkérdőjelezhetetlen volt, működött továbbra is az osztályellenség-szemlélet, a szegénység általános volt, az iskolákban telenként folyamatosan szénszünetet tartottak, indexre kerültek azok az irodalmi-történelmi könyvek, alkotók, akik a magyarság fontos sorsfordulóival foglalkoztak – soroljam tovább? Ha ekkora ideológiai enyhülés lett volna, gazdasági jólét a szovjet megszállás alatt Nagy Imre miniszterelnöksége közben, amely 1955. április 18-ig tartott, akkor miért robbant ki 1956-ban a forradalom? Emlékeztetnék arra, hogy Nagy Imre vöröskatona volt 1917 után, máig tisztázatlan a szerepe a cári család kivégzésében, a szovjet NKVD ügynökeként tevékenykedett és a hazatérése után kommunistaként az MDP-ben a keményvonalasokhoz húzott, hiszen begyűjtési miniszterként, padláslesöprőként sok millió földműves, paraszt, kulák életét megkeserítette.
Budapesti Népnevelő zsebnaptára
Hogy mennyire nem volt lényegi változás Sztálin halála után, azt egy kis dokumentum is igazolja, a Budapesti Népnevelő zsebnaptára, amely 1954-ben jelent meg. Érdemes beleolvasni, hogy az elvtársak mit tartottak fontosnak, lényegesnek, milyen évfordulókat tartottak számon a napi életben – ezeket szerették volna rögzíteni a munkásosztályban, a parasztságban, a dolgozó népben.
1950. január 2-án indul Magyarország ötéves terve
Miután a kommunisták szétverték a szakmunkás réteget, az egykori szociáldemokratákat börtönbe csukták, megszégyenítették, segédmunkás bérért alkalmazták őket, ekkor szinte a föld alól jöttek elő az élmunkások, a sztahanovisták szovjet mintára, akik normájukkal mindenkit túlteljesítettek. A mozgalom a nevét a szovjet Sztahanovról kapta, a Donyec-medence irminói tárnájának vájáráról, aki egy éjszakai műszakban 5 óra 45 perc alatt 102 tonna szenet küldött fel a felszínre, miközben az előírt teljesítmény 7 tonna lett volna. Ezt a nem valós teljesítményt azonban gyakran kihasználták a normák további aránytalan emelésére. Gyakran a sztahanovista címet elért vagy elérni akaró melósok a megfeszített munka miatt rokkantnyugdíjba kerültek, vagy korán meghaltak. Néhány név a magyar sztahanovistákról: Muszka Imre, Bali Sándor, Pióker Ignác, Bunda János és Horváth Ede. Maradjunk annyiban, hogy az ötvenes éveknek ez a korszaka volt a nagy „bundázások”, a nagy átverések korszaka. Az iparosítás jegyében ekkor kezdik építeni Dunapentele mellett Sztálinvárost (később Dunaújváros), és a kohászati vasmű központját. Rengeteg politikai rab és elítélt dolgozott itt. De ekkor épül a tiszalöki vízerőmű, főként a szovjet hadifogságba esett magyarországi németek munkájából, több mint tízezren dolgoztak itt. A kommunisták is azt vallották: a munka felszabadít. A rossz munkakörülmények és a megfeszített tempó miatt sokan meghaltak, megnyomorodtak.
Szamuely és Lenin találkozása
Meghalt Lenin 1924. január 21-én
Ezt is fontosnak vélték betenni a naptárba. 30 éve veszítettük el Lenin elvtársat – jegyezte meg a népnevelő naptár. Bár keresztény ország lettünk volna, egy szót sem ejtenek a Vízkeresztről, Jézus megkereszteléséről, netán a hamvazószerdáról – a nagyböjti idő kezdetétől a húsvétig tartó időszakig.
Kiemelt időpont viszont február 1-e, a magyar sajtó napja (1942. február 1-én jelent meg a Szabad Nép első száma Rózsa Ferenc szerkesztésében), és Budapest felszabadítása 1945. február 13.-án.
Bár ha nem is olyan intenzitással, de folytatódtak a munkahelyeken a Szabad Nép-félórák, ahol a szocializmus és a Szovjetunió sikereiről számoltak be. Sajtószabadságról szó sem lehetett, minden hírt a kommunista párt ellenőrzött. Akkoriban olyanok voltak a véresszájú újságírók, a kapitalizmus, az USA nagy ellenfelei, mint Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós, Méray Tibor, Losonczy Géza, a Sztálin-díjas Aczél Tamás, Kornai János és sokan mások. El lehetett róluk mondani, hogy a párthoz hű, szektás újságírók voltak, de miután 1956-ban Nagy Imréhez csatlakoztak, az úgymond „megtévedt” újságírók megdicsőültek a forradalom után, persze Nyugaton. Amikor aztán a rendszerváltáskor visszatértek néhányan, ott folytatták, ahol abbahagyták. Mindjárt a nemzetietlen MSZP-hez és az SZDSZ-hez csatlakoztak, vagyis besorakoztak Magyarország ellenségeinek sorába. Csak most nem Moszkvának csaholtak, hanem Washingtonnak, a neoliberális, neomarxista Nyugat-Európának. Maradjunk annyiban: a zsák ismét megtalálta foltját.
Sajnos a kitörés napja, annak a több tízezer magyar és német katonának, a több tízezer civil áldozatnak a valódi történelmi feldolgozása máig várat magára. Annyi maradt, hogy a szovjetek felszabadították Budapestet. Arról nem szól a fáma, hogy ekkor kezdődött el a főváros területén a szovjet rögtönítélő törvényszékek munkája, NKVD-sek közreműködésével a politikai perek, amelyek sokszor halállal és tízezrek Gulagra való száműzetéssel értek véget. Ezek voltak a magyar politikai elítéltek – például Oloffson Placid atya, a 17 éves Pintér Jolán –, akik hamarosan a szibériai munka- és haláltáborokban találták magukat.
Sztálin
Az 1954-es Népnevelő kiemelkedő évfordulója március 5-e, amikor is 1953-ban meghalt Sztálin elvtárs
Humbug, hogy jelentősen enyhült volna a bolsevista terror. Egy ideig lekerült Sztálin és Rákosi fejszobra a különböző intézmények, munkahelyek, iskolák polcairól, helyükbe Lenin került, de aztán Nagy Imre leváltása után a bölcs vezérek ismét visszakerültek az őket „megillető” helyekre. Egyébként is, az 1956-os forradalom kitöréséig a hatalmas Sztálin-szobor ott állt a Felvonulási téren, hirdetve a generalisszimusz tanításait. Márciusban még egy fontos évfordulót tüntettek fel, méghozzá 1919. március 21-et, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 35. évfordulóját. A magyar népet rákényszerítették, hogy ünnepelje, emlékezzék gyilkosairól, Kun Béláról, Szamuely Tiborról, Lukács Györgyről, Pogány Józsefről, Corvin Ottóról, a Lenin-fiúkról és a haza árulóiról, mint Károlyi Mihályról és Jászi Oszkárról. Végül is az ötvenes évektől kezdve a Rákosi Mihály, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József négyesfogat, később Kádárék is gondoskodtak arról, hogy a magyarok felejtsék el a dicső múltjukat, történelmüket, hagyományaikat, és fogadják el az új kommunista „hősök, példaképek, nagyszerű emberek” tetteit, mint Ságvári Endre, Schönherz Zoltán elvtársak és az irodalmilag kitalált Guszev kapitány hősiességét.
Budapest, 1954. április 4-i díszszemle a Sztálin téren. MTI Fotó: Bartal Ferenc
Április 4.
Az elvtársaknak a legnagyszerűbb nap volt hazánk felszabadulásának ünnepe. Az egyetlen ünnepelni való dátum, hogy megszabadultunk a nyilasoktól, Szálasitól és végre véget ért a háború. Sajnos ezzel a dátummal, 1945. április 4-től csaknem ötven évig Magyarország szovjet megszállás alá került. A 2. Ukrán Front Malinovszkij marsall által vezetett katonái kétszázezernél is több magyar asszonyt, lányt erőszakoltak meg. A jóvátétellel a szovjetek kifosztották az országot. A kommunista rendszer erőltetésével szétverték a magyar polgári társadalmat, a jól működő falugazdaságot, az államosítással mindenkinek elvették a tulajdonát, félmilliónál is többen el kellett hagyniuk hazájukat, német nemzetiségű magyarjainkat százezrével telepítették ki külföldre, elűzték őket választott hazájukból. Politikai koncepciós perekkel ezernél is több embert kivégeztek, tízezrek kerültek börtönökbe, szögesdróttal körülzárt kényszermunka táborokba és több százezer embert rendőri megfigyelés alá vontak. A társadalom többségét megnyomorították, általános lett a szegénység, a nélkülözés, a félelem. Nem volt mit ünnepelni 1945. április 4-én. Ezt a napot 1990-ig ünnepelnünk kellett, valójában a rabságba kerülésünk napjára emlékeztünk. Taposóaknák, tüzelésre parancsot kapó zöldávósok és a szögesdrót, a vasfüggöny választotta el a magyarokat évtizedekig a szabadságot jelentő Nyugattól.
(folytatjuk)
Vezető kép: tudasbazis.sulinet.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS