Kedves amerikai nagykövetem!

Az elmúlt napokban sokat törtem a fejemet azon, hogy mit és miért csinálsz. Arra jutottam, hogy ugyan te nem vagy teljesen százas, a gazdádnál, az Egyesült Államok Külügyminisztériumában még vannak épelméjű emberek. Vagy a kötelező külpolitikai irányvonalat meghatározó chatGP egész értelmes. És ez megnyugtató.

Amikor Gyöngyösi Mártont leültetted a Mazsihisz elnökével, Heisler Andrással szemben a követségen rendezett széder vacsorán, akkor megijedtem. Ha az Egyesült Államok odáig süllyed, hogy az oroszok által rendezett illegális népszavazásokon tüsténkedő, fekete öves antiszemitákkal barátkozik, pusztán azért, mert bizonyos materiális megfontolásokból újabban atlantistaként csillog az illető, akkor nagy a baj. Mert ez azt jelenti, hogy műveleti terület lettünk ismét, és a műveleti területeken félre lehet tenni a morális és ízlésbeli megfontolások mellett a civilizációs minimumot is. Lásd még: északi mitológia és keleti napszimbólumok iránt feltűnő érdeklődést mutató, különböző, jó hírnévnek a legkevésbé sem örvendő oligarchák által fizetett bandériumok a keleti fronton. Ez persze érthető, háborúban és szerelemben tökmindegy.

Az ültetési rendből kifigyelhető szövetségi politikád viszont felvetett egy fontos kérdést: tudsz-e számolni? Mert minek elásnod magadat a Mazsihisz előtt azért, hogy még egy darab nulla százalékon álló ellenzéki pártot felrakjál a nagykövetség pincéjében lévő trófea szekrény középső polcára? Az ilyesmivel csak azt éred el, hogy a régivágású és autonóm liberálisok meg európai értelemben vett konzervatívokat elidegeníted magadtól. És azt sem mondhatod, hogy a választási matematika vastörvénye kényszerít erre, hiszen nullaszázalékos pártokat hiába adsz össze, azok továbbra is csak nulla százalékot fognak hozni a remélt kormányváltás konyhájára. Ennél bizony Ferenc testvérnek is több van, nála és benne mindenféle százalékok megtalálhatóak. Miért nem őt hívtad át a követségi borvacsorára? Biztos ment volna szívesen, már csak a potyapacsizások miatt is. Érdemes volna néha a közvéleményt is szondáznotok! 

Furán viselkedtél, na. Aztán elérkeztünk a szingularitáshoz, a Nagy Nagykövetségi Bejelentések és Sajtótájékoztató Napjához, és azóta nyugodt vagyok. 

A költői eseményt megelőzően mindenféle hírek terjedtek, hogy az Egyesült Államok „most úgy odacsap, hogy Orbán egyből kirepül a Karmelita kolostor ablakán”. Néhány, az újságírást fedőfoglalkozásként űző kolléga állítólag hosszú hetek óta dolgozott azon (komoly, géppel írt feljelentéseket cseréltek lazacos szendvicsre a Szabadság téren), hogy közjogi méltóságok és kormányközeliként elkönyvelt személyek is felkerüljenek a szankciós listára. És – állítólag – ezekre a szándékokra volt is fogadókészség a részedről. Mondhatni, a nagykövetségi apparátus együtt lüktetett a független és objektív szaktársakkal, hogy a kicsit sárgább és kicsit savanyúbb formájában megvalósuljon a narancsos forradalom. Hiszen mikor is vonulna utcára Buda és Pest népe, mint amikor hírül veszik, hogy a nyugati orientációnk veszélybe került; egyesek nem utazhatnak be az Egyesült Államokba. István király nem azért vágta négy felé Koppány vezért, hogy Vida Ildikó ne kérhessen Washingtonban tolmácsot!

Aztán jött az amerikai külügyi adminisztráció, az a bizonyos sokat emlegetett mélyállam, és a nagy pezsgésből nem lett semmi. Sőt!

Felkerült a szankciós listára egy magyar állampolgár és ki kellett szállnunk nyomban a kémbanknak rajzolt Nemzetközi Beruházási Bankból. Okcső! Nagy ügy! Rendben! Persze, némi kényelmetlenséggel számolnunk kell, a vonatkozó bank nem egy kémközpont volt, hanem egy alacsony értékű, de használható lap a Bizottsággal folytatott vitáink során. Amikor úgy érveltünk (már múlt idő), hogy amennyiben nem érkeznek meg a kohéziós források, mert a magállamok ellopják azokat, akkor sem esünk pánikba, majd szerzünk máshonnan pénzt, akkor – többek között – a Nemzetközi Beruházási Bankra gondoltunk. Jópofa kis blöff volt; ha nem adjátok oda a mi pénzüket, akkor majd engedjük az oroszoknak, hogy itt kavarjanak. Hát, ez most elmúlt, ezt a lapot kiszereltétek a kezünkből. 

De! Ezt az árat szívesen megfizetjük az atlanti társaság kedvéért. Ez korrekt csere – már amennyiben itt megállunk. Ez bőven azon a határon belül van, amit kitérköveztünk nemzeti önérdekkel. 

Kedves Pressman nagykövet úr! Újra elkezdtem bízni az Egyesült Államokban. Tudom, te másra készültél, de – szerencsére – a főnökeid maguknál voltak. Nem vertétek le rajtunk, hogy nem követjük szoros emberfogásban a folyamatosan fejlődő progresszív erkölcsiséget. Csak szavakban és arcmentésként kérted számon rajtunk, hogy nem voltunk képesek varázsütésre kialakítani valami energetikai autarkiát, amiben már nincs szükségünk orosz eredetű molekulákra. A békepárti álláspontunkkal szemben béna plakátkampányt indítottatok csak, amit nagyvonalúan betudunk annak, hogy a nemsokára szigorodó szabályozásaink miatt új utat kell találnotok a dolláraitoknak az ellenzék felé. Majd félrenézünk a barátság kedvéért. És jól van ez így. Amit nem csatornáznak vissza belőle a Demokrata Párthoz Amerikába, azt itthon költik el; haszna semmi, de pörgeti a vécépapír és golyóstoll ipart.

A Nemzetközi Beruházási Bank ment, az oroszokkal a szükséges minimálisra korlátozzuk a kapcsolatainkat. Ha ez nektek elég, akkor az elefánt és az egér újra együtt düböröghet. Rajtunk nem múlik. Bár pár ügyet azért még illene rendeznünk, így hirtelen a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény jutott eszembe, azt illenék – akár suttyomban – újra aláírni. De a kezdet mindenképpen biztató, nem őrültetek meg teljesen, nem bombáztatok azért, hogy a férfiak is prátolhassanak a nők között, ami nyilván igen fontos amerikai és egyúttal demokratikus érték, de mi maradiak vagyunk. 

Ja, két apróság. Ha te is lenyugszol, nem piszkálsz minket feleslegesen és az adminisztráció vonatkozó irányelveivel szemben, akkor teljesülni fog egy kívánságod: elhalkulnak az Amerika-ellenes hangok a sajtóban. És legközelebb inkább minket hívj széderezni!