Kárpátalja az 1956-os forradalom és szabadságharc során kulcsszerepet játszott a történésekben, hiszen ez a térség a szovjet birodalom nyugati határa, és nem utolsó sorban magyarok is lakják. Ez a terület válik színterévé a deportálásoknak, kihallgatásoknak, a katonai és politikai műveletek irányítását is innen végzi munkáját a szovjet belügyminiszter-helyettes, aki nemcsak, hogy innen jelent Moszkvának, de ő maga fogadja az első deportáltakat is Ungváron – többek közt erről beszélt portálunknak adott interjújában Váradi Natália történész, az idei Lőrincz Csaba-díj kitüntetettje. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docense – akinek fő kutatási területe az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai vonatkozásainak témája – elmondta: a Magyarországon letartóztatottak már éppen úton voltak, hogy a Szovjetunióba deportálják őket. A vagonok falának résein kidobált papírokkal segítségével ugyanakkor híre kelt a szovjet kommunisták tervének; feltehetően ennek volt köszönhető, hogy a több ezer deportáltat végül visszafordították Magyarország felé.
Június közepén adták át ünnepélyes keretek között az idei Lőrincz Csaba-díjat a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyet idén Váradi Natáliának ítélte oda a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány. Váradi Natália beregszászi születésű kárpátaljai történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docense. Fő kutatási területe az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai vonatkozásainak témája, de a rendezvényen elhangzott előadásában a kárpátaljai magyarság sorsát vázolta a szovjet érában (1944–1991). Mivel az általa felvezetett témák külön-külön is érdekesek és kevésbé ismertek a magyarországi nyilvánosság számára, egy többrészes interjú keretében kérdeztük Váradi Natáliát, amelynek első részét, az 1956-hoz kapcsolódó kárpátaljai eseményeket taglaló részletet közöljük most.
Forrás: Pro Minoritate/Facebook
A szovjet birodalomba szakadt, elnémított magyar közösség
Kárpátalja a második világháborút követően szinte semmilyen kapcsolatot nem tudott feltartani az anyaországgal, a törvények gyakorlatilag gúzsba kötötték, kiszolgáltatottságba, megaláztatottságba taszították a magyarságot – vázolta fel Váradi Natália a szovjet állapotokat ismertetve. Útlevelet eleinte egyáltalán nem, majd csak nagyon nehezen lehetett kapni; az elszakított családok még rokonlátogatásra, esküvőre vagy temetésre sem látogathatták meg egymást a határ két oldalán. Nem is meglepő, hogy a világ eseményeiről a kárpátaljai magyarság csak a szovjet sajtóból értesülhetett. A Sztálin halálát megelőző időszak tehát összességében nagyon nehéz korszak volt a magyar közösség számára, amelyben minimális enyhülést majd csak 1953 hozott. Ezt követően többen amnesztiával kiszabadulnak a lágerekből, börtönökből, a dolgozók helyzete is javul, bevezetik például a nyugdíjat, és építkezések is kezdődnek.
Kárpátalja kulcsszerepet játszott a forradalom során
A történész kiemeli: erre a három éves enyhülési folyamatra köszönt rá az 1956-os magyarországi forradalom híre a Szabad Európa rádión keresztül, de jellemzőnek mondható, hogy azon szomszédos településeken, amelyek nagyon közel voltak egymáshoz, az emberek átkiabálva adták át az információkat, tehát, ha a hivatalos médián keresztül nem is, de a hírek csordogálni kezdtek Kárpátaljára. Ami ugyanakkor kezdetben még nem vált világossá: Kárpátalja a forradalom során kulcsszerepet fog játszani a történésekben, hiszen ez a térség a szovjet birodalom nyugati határa, és nem utolsó sorban magyarok is lakják. Ez a terület válik színterévé a deportálásoknak, kihallgatásoknak, a katonai és politikai műveletek irányítását is innen végzi a szovjet belügyminiszter-helyettes, aki nemcsak, hogy innen jelent Moszkvának, de ő maga fogadja az első deportáltakat is Ungváron.
Ungvárról értesítették Budapestet, hogy a szovjet tankok átlépték a határt
Nem előre szaladva a történésekben, Váradi Natália elmondta: Magyarországon, különösen az olyan nagyobb városokban, mint Budapest, Pécs, Debrecen vagy Nyíregyháza, különböző gócpontokat hoznak létre, ahová az összefogdosott forradalmárokat, vagy csak az utcán a járókelőket minden ok és személyi okmányok nélkül összegyűjtik, majd innen zárt teherautókban, vagonokban szovjet területre kezdik szállítani. A történész szerint ennek egyik oka az lehetett, hogy a magyarországi szovjethű vezetés egyszerűen megbízhatatlannak tartotta a hazai börtönöket, bár később ők arra hivatkoztak, hogy azok megteltek. A kihallgatásokból egyértelműen kiderül, hogy a szovjetek kezdetektől azt próbálták megtudni, ki irányítja a magyarországi eseményeket, ugyanis képtelenek voltak megbarátkozni a ténnyel, hogy egy belső helyzet, belső akarat, a magyarság szabadság utáni vágya mozgatja a történéseket.
Mindeközben Szovjet-Ukrajnában október 23-án este elrendelik a hadkészültséget, csapatösszevonásokat hajtanak végre, az első katonai alakulat, a 128-as lövészgárda hadosztály rendfenntartási célból pedig már október 24-én a kora hajnali órákban átlépi a szovjet–magyar határt. Külön érdekesség – teszi hozzá a történész –, hogy a szovjet csapatok támadásáról egy beregszászi postahivatali technikus értesíti budapesti kollégáit. Őt később a KGB emiatt meg is hurcolja.
A történész szerint tragikus körülménynek tekinthető, hogy a kárpátaljai magyaroknak szerepet kellett vállalniuk a foglyok kihallgatásából is, hiszen azokat nem Magyarországról átjövő, szovjethű kommunisták végzik, hanem orosz tisztek. Emiatt a magyarul tudó helyieket – különösen az értelmiség tagjait – kényszerítik a tolmácsolásra, börtönnel fenyegetve meg azokat, akik félre merik fordítani a rabok vallomásait.
A beregszászi Macsolai úton vonulnak át a harckocsik a magyar határhoz, 1956. A fotó Balázsi László beregszászi lakos tulajdona
Kitudódott a deportálás szándéka, végül minden magyarországi letartóztatott hazakerült
A letartóztatottak a vagonok falának résein kidobált papírokkal üzentek, hogy a Szovjetunióba viszik őket. Ezeket az üzeneteket a vasúti dolgozók, vasút mellett élők megtalálták mind a magyar, mind a szovjet oldalon; innen kelt híre a szovjet terveknek. Feltehetően ennek volt köszönhető, hogy a deportáltakat végül visszafordították Magyarország felé. A történész hangsúlyozta: a jelenlegi kutatások szerint minden szovjet területre hurcolt rabot visszaszállítottak, nincs nyoma annak sem, hogy bárki meghalt, vagy bárkinek nyoma veszett volna. Az ugyanakkor biztos, hogy több ezer fogvatartott járta meg a szovjet börtönöket a forradalom idején. A Viktor Juscsenko, Ukrajna elnöke által 2007. július 10-én Sólyom László köztársasági elnöknek átadott listán közel háromezer név szerepel. A KGB 4–5 ezer fogvatartottról szóló jelentést adott le a szovjet belügyminiszternek. A pontos számok tehát máig tisztázatlanok, ugyanakkor az tudható, hogy a fogvatartottak között nők és gyermekek is voltak.
A forradalom mártírja, Gecse Endre
Fontos kitérni arra is – teszi hozzá Váradi Natália –, hogy a magyarországi forradalom hallatára Kárpátalján is felcsillant a remény, hogy véget érhet a szovjet diktatúra, az emberek visszakaphatják jogaikat, békében és nyugalomban élhetnek. Ezt a vágyat fogalmazza meg több politizáló csoport is, amelyeknek egy része olyan röplapokat terjeszt, amelyekben felhívják a figyelmet arra: Magyarországon igazságos forradalom zajlik, és buzdítják a kárpátaljai lakosságot, hogy segítsenek a forradalmároknak. Mások csak kifejezik egyetértésüket, szolidaritásukat a magyarországi forradalmárokkal, közösen eléneklik a magyar himnuszt vagy a Kossuth-nótát. Mindezek a cselekedetek természetesen nem maradnak megtorlás nélkül, a szovjet hatóságok 46 fő ellen indítanak bírósági eljárást, közülük 18 főt el is ítélnek, körülbelül 24 évet ki is rónak rájuk, nyolc főt pedig kizárnak az egyetemről. A szovjet gondolkodás ebben az esetben is tetten érhető, hiszen a kihallgatások során itt is folyamatosan azt keresik, ki az a központi figura, aki Kárpátalján lázítja a magyarokat. Mivel ilyet nem találtak, végül Gecse Endre református lelkészt próbálták bűnbaknak megtenni, akinek magyar nyelvű könyvtára az időszakban sok magyar fiatalt, középiskolást vonzott a lelkész köré. Mivel az egyház puszta jelenlétével is zavarta a szovjet ateista társadalmat, a hatalomnak lényegében kapóra jött a lelkész, akit a vallatás során lényegében agyonvertek. Gecse Endre tehát az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjának tekinthető.
Gecse Endre, a gálocsi politizáló levéltárban őrzött fotója
A szabadság reménye egyesítette a kárpátaljai magyar közösséget
Váradi Natália végül arról is szólt: az ’56-os forradalom eseményei a szovjet hatalom igyekezete ellenére is nyomot hagytak a kárpátaljai magyarság emlékezetében, és nemcsak közelebb hozta, egységbe kovácsolta a magyarokat, de táplálta a reményt egy igazságosabb, szabadabb élet után. Ugyanakkor a történészek egy része is azt állítja, hogy a sok kihallgatás, letartóztatás és megfigyelés ellenére ’57-től fokozatos enyhülés következett a kárpátaljai magyarok számára: szabadabban utazhattak rokonlátogatásra Magyarországra, megindult a magyarországi könyvek, folyóiratok behozatala, hozzá lehetett jutni a magyar és világirodalmi művekhez. Ez a folyamat egyúttal szakítást is jelentett azzal az ideológiával, hogy a kisebbségeknek kulturálisan önfenntartónak kell lenniük, azaz a kárpátaljai magyarság, ha számtalan szűrőn és cenzúrán keresztül is, de lényegében újra visszakapcsolódott az anyaország kulturális vérkeringésébe.
Vezetőkép: Balázsi László
Facebook
Twitter
YouTube
RSS