Amikor a szerkesztőségünk tudomást szerzett az elmúlt napokban B. Sándor kálváriájáról, magunk is megdöbbenéssel fogadtuk, hogy a múlt homályába veszni látszó, a devizahitelek örvén elszabadult végrehajtó-maffia továbbra is változatlan gátlástalansággal tevékenykedik hazánkban.
Több százezer magyar embert érint közvetlenül vagy közvetve az elmúlt másfél évtizedben a devizahitelezés nyomán elszabadult végrehajtó-maffia féktelen garázdálkodása – és mondjuk ki nyíltan: legalizált szabadrablása. A Schadl-ügy kirobbanásakor viszont sokan gondolhatták azt, hogy a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar első emberének bíróság elé állításával ez a sötét korszak végleg lezárult. Úgy tűnik azonban, hogy ezt még mindig nem mondhatjuk el…
NINCS ÚJ A NAP ALATT
Sokak számára ismerősek lehetnek Sándor történetének alapjai is. A 2000-es évek hitelezési hulláma nyomán úgy döntött, hogy családja számára megvásárol Gödöllő egyik csendes, családias övezetében egy kényelmes, takaros családi házat. Ő is egyike volt azonban azoknak a százezreknek, akik az ingatlan megvásárlásához devizahitelt vettek igénybe. A család azonban joggal bizakodhatott a 2008-as válság kirobbanását megelőzően a jövőben, hiszen a kisvállalkozás eredményesen működött, Sándor pedig saját családja mellett az alkalmazottakon keresztül számos család megélhetését is biztosította. A válság azonban őket sem kímélte, és bár megannyi sorstársával ellentétben az első éveket még ha nehezen is, de kihúzták, végül ők is a lehetőségeik végéhez értek.
SZÍNRE LÉPNEK A VÉGREHAJTÓK
Ha egyszer a karmaik közé kerülsz, akkor nem szabadulsz
– fogalmaz Sándor elkeseredetten. Első körben ugyanis a 2010-es évek közepén a végrehajtók két fővárosi lakásukat vették el, de a nyomott áron értékesített ingatlanok a jól ismert gyakorlat szerint alig fedeztek valamit az addigra szürreális léptékűre dagadt banki követeléssel szemben. A család csupán abban bizakodhatott, hogy legalább a gödöllői házat meg tudják menteni. Ennek érdekében pedig Sándor elmondása, illetve a rendelkezésünkre bocsátott dokumentumok szerint mindent meg is tettek. Az a tény, hogy csaknem egy évtizedig tudták húzni a folyamatot, legalábbis önmagában megsüvegelendő teljesítmény. Interjúalanyunk ugyanakkor gyorsan emlékeztet is minket, hogy bár legkevésbé sem nevezné magukat szerencsésnek, de azokhoz a sorstársaihoz képest, akik egyetlen ingatlannal rendelkeztek, a helyzetük valóban kedvezőbb volt.
MÁR LÁTSZOTT A FÉNY
Két elvesztett ingatlan, folyamatos inkasszók, éveken át tartó megalázó élethelyzetek ellenére azonban már kezdett felsejleni a ’10-es évek második felének fellendülése nyomán a fény Sándorék számára is. A végtelennek tűnő jogi huzavona, végrehajtói nyomásgyakorlás és vegzálás ellenére már kezdett összeállni a kilábalás lehetősége a gyötrő adósságspirálból. Néhány hete viszont egy csapásra megváltozott minden.
Gyakorlatilag bezárult az utolsó menedéket jelentő jogi kiskapu és most egyszerűen legyalulnak minket
– hangzik a kiábrándító összegzés, amit egyértelműen megerősítenek az iratok is. Úgy tűnik ugyanis, hogy hiába a legkeményebb megpróbáltatások közepette elsajátított megannyi jogi ismeret, egyszer a kiskapukból is kifogy az ember.
A HÁZ MÁR EL IS KELT
Amint az utolsó akadály is elhárult, a Sándor ügyével foglalkozó végrehajtó, mint a prédáját hosszú ideje szemlélő könyörtelen ragadozó, késedelem nélkül vetette magát a családra. Akkurátusan, gyakorlatilag a törvények által biztosított legrövidebb időn belül lezavarták a ház árverezését, ahol a győztes ajánlattevő végül potom 70 millió forintért jutott hozzá a piaci áron 2–2,5-szer ennyire taksált ingatlanhoz. A történetben ugyanakkor itt következik csak a valódi csavar: Sándor ugyanis kapcsolatba lépett a vevővel annak reményében, hogy a veszettnek tűnő ügyet még valamilyen módon menteni tudja.
EZ IS EGY SZAKMA
Azonban a családfő megkeresésére érkezett válaszra ahogy Sándor, úgy e sorok írója sem volt felkészülve. Kiderült ugyanis, hogy a házat nem egy másik, családi fészket kereső pár vagy hasonló vette meg, hanem egy „szakmabeli”, aki saját elmondása szerint már hosszú évek óta azzal foglalkozik, hogy az elárverezett ingatlanokat busás felár ellenében ajánlja megvételre a végrehajtó maffia áldozatainak, akik sok éves huzavona, megaláztatás és kizsigerelés után adott esetben több tízmillió forintot kellene nála hagyjanak csak azért, hogy végül ne száműzzék őket saját otthonukból.
Esetünkben ez az ár 120 millió forint lenne, vagyis a „vevő” néhány héten belül 50 milliót kaszálna a végrehajtó maffia hathatós közreműködésével
– fogalmaz interjúalanyunk. Ha bárkinek kétsége volna az illető „szakmai” felkészültségét illetően, talán eleget mond az a tény, hogy a 120 milliós végső árra vonatkozó információt jogi képviselő közbeiktatásával, hangsúlyozottan mint tájékoztatást és nem ajánlatot közölték Sándorral.
MÉLTÁNYOSSÁGOT VÁRNAK
Sándor az előbbiekre visszautalva azonban hozzáteszi, hogy szerencsére már látható lett volna számukra is az alagút vége, így készek lennének a házat az új tulajdonosától visszavásárolni és ennek keretében még egy méltányos felárat is hajlandóak lennének megfizetni, de a csaknem kétszeres ár ettől olyan messze van, amit egyszerűen képtelenség előteremteni. Ahogy fogalmaz, nem vár társadalmi támogatást, sem segítséget, mert tudja, hogy sokaknak sokkal rosszabb helyzetből is fel kellett tudni és fel kell állni. Az egyetlen célja, mint mondja, hogy a nyilvánosság megtudja: a végrehajtó maffia egyáltalán nem múlt ki és továbbra is szedi áldozatait.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS