A horvátoknak sikerült – Huth Gergely cikke a Magyar Nemzetnek

A PestiSrácok.hu főszerkesztője – közeledve az államalapítás ünnepéhez – a Magyar Nemzetben arról írt, hogy “végre a nemzeti oldal ébredezni kezdett”. Ennek egyik jele, hogy újra értelmes és építő közbeszéd indult Trianon meghaladásáról, a rendszerváltoztatás utáni két zavaros évtized hibáiról és árulásairól, a revizionizmus útjáról. Ennek részeként a szerző a Vihar hadművelet évfordulóján megvizsgálja, hogy Horvátországnak 28 éve miként sikerült kilépnie a számára elrendelt történelmi sorsból és kiharcolnia azt a “Nagy-Horvátországot”, amely nem is létezett. Majd összeveti Franjo Tudjman akkori horvát elnök és Ante Gotovina generális kiállását Antal József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter húzásával,  akik 1991. december 5-én az ukrán-magyar alapszerződéssel úgy mondtak le Kárpátaljáról és a magyarság jogairól, hogy négy nappal korábban a kárpátaljai népszavazáson elsöprő többség követelte a teljes területi és politikai autonómiát.

Huth Gergely írásában kifejti, hogy a jugoszláv-szerb haderő által lerohant Horvátország a történelmi lehetőséget kihasználva úgy tudta lezárni a háborút, hogy akkora országot alkotott, amely sosem létezett a történelem során: Szlavónia jelentős része Magyarországhoz tartozott, a Tengermellék, azaz a mai Szlovéniától Fiume határáig tartó terület többnyire Habsburg, kis időkre olasz igazgatás alatt állt, maga Fiume Mária Terézia korától fogva 1920-ig vitathatatlanul nemcsak a Szent Korona, de Magyarország exklávéja volt, Dalmácia városai magyar, velencei és török kézen cseréltek gazdát, majd közvetlen Habsburg-uralom alá vették azokat. Most mégis az egészet úgy hívjuk: Horvátország – jegyezte meg, majd úgy folytatta: pedig a horvátok a győztes nagyhatalmak kívánságára, szerb gyarmatként váltak a későbbi jugoszláv királyság részévé. A szerbek mindvégig csak formalitásként kezelték a belső határokat, miként a párizsi rendszer kiötlői is, amikor például Dalmáciát vagy Fiumét egyszerűen odacsapták.

Emlékeztet továbbá arra is, hogy

a kilencvenes évek szerb–horvát háborúja mögött mindkét félnek megvoltak a maga igazságai. Mégis végül az első, majd a második világháborúban is az ún. rossz oldalon álló horvátok arattak totális győzelmet. A Bill Clinton amerikai elnöksége idején előtörő oroszellenesség (és vele együtt szerbgyűlölet) lázában még azt is elfelejtette a horvátoknak a haladó Nyugat, hogy usztasáik a nácik leghűbb szövetségesei voltak, akik példátlan kegyetlenséggel üldözték a zsidóságot is.

S miközben Horvátország hihetetlen bravúrt hajtott végre, mit tettünk mi? – teszi fel a kérdést a PestiSrácok.hu főszerkesztője.

Releváns források, mint Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, Csurka István, a Magyar Út körök alapítója és Raffay Ernő, az Antall-kormány honvédelmi államtitkára állítja: a Szovjetunió felbomlásakor valódi ajánlatot kapott Magyarország a csehszlovák bitorlóktól sztálini korridorként elszedett Kárpátalja visszaszolgáltatására -emelte ki. Kertész Dávid, a PestiSrácokon idén megjelent, A kárpátaljai népszavazás legendája című alapos írásából az is kiderül, hogy Jeszenszkyék úgy írták alá 1991. december 5-én (beszédes a dátum is, ugye?) a teljesen felesleges és a kárpátaljai magyarságnak végül semmilyen előnyt vagy jogot nem biztosító ukrán–magyar alapszerződést, hogy négy nappal korábban (!) népszavazást tartottak Kárpátalja teljes területi és politikai auto­nómiájáról.

Nem számít a népakarat

Huth Gergely emlékeztetett:

A 92 százalékos részvétellel (!) lebonyolított népszavazáson a nagy többség az autonómiára voksolt, de Kijev lesöpörte az asztalról a végeredményt. Az Antall-kormány tehát elárulta Kárpátalját, pedig a borzalmas orosz–ukrán háború árnyékában mennyivel erősebb lenne most a nemzetközi pozíciónk, ha az eltartott kisujjú konzervatívjaink nem lettek volna ennyire vakok és gyávák!

Majd vitára bocsátott gondolatait így zárja:

A történelmi lecke tehát adott, ugyanakkor vért józan ember nem kívánhat. A Szent Korona és Magyarország nagy ünnepe előtt mégis érdemes elgondolkodni rajta, hogy képesek vagyunk-e megfordítani a történelem kerekét, vagy Kovács László nyomdo­kain lépdelve megtanulunk kicsik lenni.

A teljes cikk ITT olvasható el!

Forrás: Magyar Nemzet, vezető kép: Kijev, 1991. december 6. Antall József magyar miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő megköti “a barátságról és együttműködésről szóló” magyar-ukrán alapszerződést, mögöttük Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter áll. (MTI/TASZSZ)