Több, mint ezer éve itt élünk Európa közepén. Mi ez, ha nem sikertörténet? Mégis sopánkodunk a balsors miatt, amely régen tép – de miért? Azt hiszem, a magyar néplélek szeret panaszkodni, van bennünk valami nyugtalanság, örök elégedetlenség, amely talán küzdőképessé, de ugyanakkor borúlátóvá is tesz minket. A külső ellenséggel előbb-utóbb mindig elbántunk, vélem, ezután sem lesz másképp. A megtörhetetlennek tűnő átok máshol rejlik: az ős patkányt, mely kórt terjeszt, soha nem kívül kellett keresnünk.
Szent István ünnepe a legfelemelőbb pillanata a nemzeti évkörnek – éppen ezért a legmegosztóbb is. Nem telik el úgy nyárutó, hogy ne sorjáznának a különféle gyalázkodások, amelyek leginkább az ünnep szakralitását akarják kikezdeni.
Ha István velünk, ki ellenünk?
Ugyanis augusztus 20-án nem egyszerűen az államalapítást ünnepeljük, hanem olyan szellemi energiákat és olyan morális teljesítményt, amelyek a Kárpát-medence népeinek közösségformáló erejét adják évszázadok óta. Első királyunk öröksége olyan közös kincsünk és erkölcsi zsinórmértékünk, amely emberöltők megszámlálhatatlan során át megkérdőjelezhetetlen legitimitást és együvé tartozást nyújtott az itt élő népek összességének, függetlenül attól, hogy milyen nyelven szóltak, milyen eredetmítoszokat meséltek gyermekeiknek. A Szent Korona alattvalóiként ugyanannak a közösségnek voltak tagjai, ugyanabban hittek, ugyanazokért az eszmékért adták vérüket, verejtéküket, életüket.
Keresztet mintázó fényjáték a Duna felett, az Országház előtt, Budapesten, az államalapítás ünnepén, Szent István napján 2021. augusztus 20-án. Fotó: MTI/Máthé Zoltán
Az elmúlt nagyjából kétszáz év politikai áramlatai átformálták fogalmainkat, új jelentéstartalmat adtak a nemzeti gondolatnak, de István örökét nem tudták kitörölni. A Szent István-i gondolat ereje ma is összetart, dacára bármilyen politikai vagy tényleges határvonalnak. Ez az erő velünk van és nehezen kikezdhető. Hogyan is lehetne idegengyűlölettel, antiszemitizmussal és ki tudja, még milyen vad vádakkal illetni egy olyan közösséget, amelyik évezredes mintát adott a kölcsönös tiszteleten alapuló együttélésről? A történelmi tudat gerincet biztosít, önismeretet és határozott értékrendet, vagyis belső iránytűt nyújt. Jöhetnek viharok és tovatűnő divattrendek, a mélyre hatoló gyökerek megtartanak ott, ahová őseink állítottak minket: őrzők vagyunk, és vigyázunk a strázsán.
A „felvilágosodás” vívmánya valójában keresztény hagyomány
Nem csoda, hogy Szent István hagyatékát a szélsőbal különböző politikai formációi ki akarták irtani még az emlékezetből is. Nem egyszerűen megtartó identitást ad számunkra ez az örökség, hanem végérvényesen és elszakíthatatlanul Európához köt minket. Ahhoz a keresztény kultúrközösséghez, amely az antikvitás eredményeit magába integrálva olyan etikai alapon álló politikai rendszert hozott létre, amelyből kinőhetett a progresszívek vallásos hiedelemmel tisztelt eszmei hármassága: a szabadság, egyenlőség, testvériség. Az „ész” győzelmeként ünneplik ma is a felvilágosodás szimbólumaként megjelentetett ősi keresztény értékeket, elhallgatva (sőt: eltagadva), hogy egyetlen másik kultúrában sem születhetett volna meg ez a gondolat, csak a keresztény Európában – hiszen a jézusi tanításokban, a keresztény hagyományokban gyökerezik mindez. Amit a felvilágosultak „fejlődésnek” hívnak, az az a folyamat, amelynek során egyre fokozódó ütemben fordították a figyelmet a közösség javáról az individuumra, az egyén boldogulására. Üdvözítőként tetszelegve szakították ki a kétezer éves alapértékeket a hagyományos keretekből, eltépve a modern embert mindattól a védelemtől, amely már az őskorban is biztosította túlélését: a saját rendtartással bíró, tekintélytiszteleten alapuló közösségektől. Mára ez a romboló erő a végletekig fokozódott. Ebbe az őrületbe – a tradicionális közösségek totális szétverésébe – valóban nem illeszthető be Szent István hagyatéka. Ne csodáljuk hát, hogy a haladárok csak lejáratni, kigúnyolni tudják ünnepünket.
Bennszülöttek és komprádorok
Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltókat«, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban lévők közül az lesz a »poglavnik«, akit a külföldön lévő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is, – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.
Németh László szinte napra pontosan 80 éve mondta ezeket a szavakat Balatonszárszón, az 1943-as Magyar Élet-tábor talán legfontosabb előadásában. Éleslátására mi sem jobb bizonyíték, mint hogy 1945-tel pontosan beigazolódott minden félelme: gyarmattartók által kiszemelt élősködők sajátították ki a hatalmat, ellenséggé nyilvánítva mindent, ami a „bennszülöttek”, vagyis a Kárpát-medence népeinek védelmére fölépült. A Szent Istváni eszme is üldözötté vált.
Augusztus 20-át azonban nem lehetett egy vonással kitörölni a lelkekből, az ünnepet még csak időlegesen sem merték hétköznappá szürkíteni, mint ahogy megtették azt március idusával. Kitaláltak helyette valami szentségtelent, valami lealacsonyítót (lásd: „augusztus 20, alkotmányunk ünnepe”). De hiába az erőlködés, a magyar lélek nem hagyta magát teljesen kifosztani, megőrizte titkon történelmi kötődését és önazonosságát, hiszen ez a nap nem egyenlő az államalapítás emlékével, sokkal több annál. A közigazgatás, vagyis az államszervezet létrehozásán túl szakrális háttere is van, amely az igazi értelmét adja István művének. Mai profán fogalmainkkal leírva talán azt mondhatnánk, hogy első királyunk zseniális politikai húzással kifogta a szelet nyugati szomszédjaink ellenséges érzületének vitorláiból, és visszaadta az ősi folytonosságot az uralma alatt élő és keresztény hitre térített népeknek. Mivel? Azzal, hogy a Koronát és ezáltal az országot Szűz Mária védelmébe ajánlotta.
A Mosolygó Madonna, jobb karján az áldást osztó gyermek Jézussal, egy hársfából faragott, festett és öltöztetett szobor, amely ismeretlen művész alkotása a rokokó főoltár közepén a Nagyboldogasszony-kegytemplomban Magyarország északnyugati részén, a Hanság déli peremén elhelyezkedő településen, amely évszázadok óta a Rábaköz ismert Mária-kegyhelye és búcsújáró helye. Szűz Mária tiszteletére kápolnát emeltek 1390-ben, amit többször leromboltak, majd újjáépítettek és végül a XVIII. században szentéllyé alakítottak, templomhajóval bővítettek. A kegyszoborhoz számos bizonyítottan csodával felérő esemény köthető. Máriának és a kis Jézusnak az aranyozott ezüst koronáját, valamint a Szűz Mária bal kezében lévő ezüst jogart még Esterházy Pál nádor készíttette. Fotó: MTVA/Bizományosi/Baranyai Balázs
Nem volt többé erkölcsileg indokolható a nyugati monarchiák számára, hogy katonai erővel támadják Mária országát. (A mindig károgók számára jegyzem meg: igen, ezután is voltak háborúk, a keresztény országok között is folyamatosak voltak a fegyveres konfliktusok, de ezek már a dominanciáról és a szuverenitás kérdéséről szóltak, nem a másik elüldözéséről, eltörléséről. Az „eliminandos esse” nem vonatkozhatott a keresztény közösség tagjaira.) István tehát hosszútávra biztosította országa külső védelmét: Szűz Mária nemcsak szimbolikusan pártfogolta a Magyar Királyságot, hanem konkrétan megóvta a pusztulástól.
De nem ezért volt zseniális István királyunk tette, hanem azért, mert konszolidálta az itt élő népek életét azáltal, hogy visszaadta számukra az ősi hitvilágban gyökerező identitásuk lényegét. A Megváltó kereszthalála és a Szentháromság nehezen felfogható az egyszeri emberi elme számára, máig a világ legnagyobb misztériumának számít. A Mária-kultusz, az önfeláldozó, bűntelen és szenvedő Anya tisztelete azonban összekapcsolható volt elődeink hitével. Szent István folyamatosságot adott népünknek, megerősítette ősi gyökereinket, éltette szokásainkat, vagyis integrálta az európai kultúrába egyediségünket, különleges hagyományainkat. Ezért maradhattunk meg magyarnak ezer éven át itt, a Kárpát-medencében rokonok nélkül is, és ezért mondhatjuk el magunkról, hogy népek olvasztótégelye voltunk évszázadokon keresztül. Hiszen az egyetemes kultúrához sikeresen adtuk hozzá sajátosságainkat, vagyis megtanultuk és megtapasztaltuk, hogy az egyediség megőrizhető és összeilleszthető a közösségivel a rend és a rendezettség megzavarása nélkül is.
A Szent Korona hiteles másolata. Fotó: MTVA/Bizományosi/Oláh Tibor
Azzal, hogy a szakralitásból eredő hatalmat a Szent Korona testesítette meg, minden itt élő nép számára lehetőség nyílt az együvé tartozáshoz, nemre, rangra, származásra való tekintet nélkül. Nem az számított, milyen nyelven énekelték a bölcsődalokat, hanem az, hogy a közösséghez tartozónak vallották-e magukat. Nem erre az alapra épül-e fel a modern demokráciakép? Ráadásul azt is megtanultuk: az egyetemes kultúra nem kell, hogy egyformaságot jelentsen. Mely nép lehetne elfogadóbb is nyitottabb nálunk ilyen történelmi hagyományokkal a tarsolyában?
Május 1-je helyett augusztus 15!
Ne csodálkozzunk hát, hogy a Németh László által „poglavniknak” nevezettek mögött álló erők el kívánják venni Szent István napjának szakrális tartalmát! Ha párhuzamot vonunk első királyunk államszervező tevékenysége és a XXI. század kihívásai között, azt láthatjuk, hogy kivételes képességekkel ismerte fel az ország sajátos geopolitikai helyzetéből adódó legfontosabb sarokpontokat. Amennyiben mai szóhasználattal akarjuk leírni uralkodási gyakorlatát, azt mondhatjuk, hogy megkezdte az „európai integrációs folyamatokat”, de ragaszkodott a „nemzeti” identitás megőrzéséhez, az ország szuverenitásához, és felismerte, hogy az európai civilizáció egyik alappillére a kereszténység, a keresztény egyház.
A konzervatív jobboldal alapvetései ma ugyanezek, és ez az, ami útjában áll a globális pénzhatalmi nyomulásnak. Mi marad hát az ebből semmit sem értő komprádoroknak? Az állandó fanyalgás, a szent ereklyék kigúnyolása és a tűzijáték árának firtatása. Tegyék, legyen ez az ő bajuk. Mi tudjuk, hogy mit ünneplünk augusztus 20-án. Az évezredeken átnyúló tradíció megőrzése összeköt minket távoli őseinkkel, bármilyen géneket hordozzunk is sejtjeinkben. Ezek vagyunk mi, magyarok. A magam részéről úgy érzem, elégedettek lehetünk teljesítményünkkel: balsors ide vagy oda, elég szilárdan védjük Mária országának sáncait még mindig. Egy sürgető feladatunk azonban lenne még: a munkaszüneti napot át lehetne rakni május elsejéről Nagyboldogasszony ünnepére. Úgy vélem, ez Szent István örökségéhez méltó döntés lehetne…
Vezető kép: Budapest, 2017. december 5. Szent István lovas szobra a Halászbástya előtt 2017. november 28-án. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Facebook
Twitter
YouTube
RSS