Az Akta – Összecsapások, halottak, sérültek, terroristacsoportok a déli határon

Elképesztő látvány fogadja az embert azon a délvidéki tanyán, ahol néhány napja afgán embercsempészek tűzharcba keveredtek a területükre érkező szírekkel. Vérben ázó ruhadarabok, sebtében szétdobált és elhagyott ruhák, táskák, vizes palackok. A fák törzsén lövések, azokat átütő lövedékek nyomai és vérfoltok mindenütt. Egy-két kilométerre még gumikesztyűk hevernek az utcasarkon, ahová kézben vitték társukat az illegális migránsok az erdőből. A két tüdő- és egy szívtájéki lövést szenvedett fiatal férfit már nem tudták megmenteni. Hivatalosan hárman sérültek meg, közülük egy ember a kórházban hunyt el. A helyszíni nyomok alapján azonban háromnál jóval több súlyos sérült lehet, akik sok vért veszítettek. Két nappal korábban pedig Szabadka központjában, a Lidl áruház parkolójában volt tűzharc az embercsempész terrorista bandák tagjai között. Az autójánál hátba lőtt férfi is meghalt. Három halott és ki tudja, mennyi sérült… és ez csak az elmúlt másfél hét mérlege a déli határ szerb oldalán. Azóta is szóltak a fegyverek, sőt, gránát is robbant a szabadkai vasútállomáson. Forrásunk szerint egyfajta invázió az, ami történik…

Az elmúlt héten ismét brutális tűzharcok zajlottak a Délvidéken, ezúttal Szabadka környékén. Hajdújárás közelében, egy üresen álló tanyán, amit már évekkel ezelőtt birtokukba vettek az embercsempész bandák, egy hete vasárnap este 19 óra után ropogtak a fegyverek. Úgy tudjuk: egy szír csoport akart áthaladni az afgán úgynevezett “7777-es” és “101-es” alakulat által uralt területen, fizetés nélkül. Automata fegyverekből adhatták le rájuk a lövéseket. Az Akta stábja újabb exkluzív riportot forgatott a helyszínen. Kiderült, hogy a nyomok szerint még a földön fekvő és menekülő emberekre is lőttek. Vérben ázó terepmintás nadrág, az avarban, aljnövényzetben nagyobb vérfoltokat is látni, csakúgy, mint véres zsebkendőket, vérfoltos pulóvereket. Az intravénásan beadott gyógyszerek ampullái is arra utalnak, hogy durva események zajlottak itt néhány órával korábban.

A már évekkel ezelőtt kisajátított tanya füsttel összekormozott falaira vésett üzenetek mesélnek: mikor ki volt itt a főnök, hogyan orozták el egymás elől a területet és az azzal járó zsíros üzletet. Kísérőnk pontosan rekonstruálja, mi és hogyan történt órákkal korábban.

Arról jöttek

– mutat a tanyára bevezető útra.

Két irányba lőttek. Egy férfit itt, egy másikat ott ért a találat

– int egy-egy pont felé, ahol véres folt látszik a földön.

Többen menekültek, a földek felé, de utánuk lőttek. Itt pedig a földre hasaltak, egész közel a fejük felett süvíthettek el a golyók

– mondja, miközben a fákon átfúródott lövedékek nyomára mutat, alig 20–30 centire a földtől. A beszámolók szerint az egyik áldozatot a társai az ölükben cipelték ki a tanyáról az út mellé, ahol a kiérkező mentők heroikus küzdelme ellenére sem tudták megmenteni az életét. Három lövést kapott, kettőt tüdőbe, egyet szívtájékra, gyakorlatilag elvérzett.

Ez az az út, ahol naponta jönnek kisebb-nagyobb csoportok, állítólag összesen tizenkét felvezetővel. Mennek neki a határkerítésnek. A kerítés menti területeket uraló csoportok őrszemeit már azelőtt kiküldik, hogy szürkülni kezd. Az áthaladásért fizetni kell a csoportok kísérőinek, akik a jobb élet reményében megindult migránsoktól már behajtották az út árát. Aki pedig nem tudott fizetni, az nem jutott el idáig. Ők jóval távolabb, sátortáborokban várják, hogy megszolgálják az út árát.

Tizenéves fiúk, kiskamaszok, sőt, nők is, csecsemőkkel. A legtöbben a földrengések után indultak el. Nem volt hol és miért maradniuk. De ők csak a Nyugat-Európába tartó embertömeg egy része. Mások is vannak: férfiak, akik kísérőnk szerint egyértelműen nem menekülnek és nagyon sok pénzük van. Nekik, velük valami egészen más a cél – vélekednek.

A lövöldözéskor hátrahagyott tanyán is látni méregdrága holmikat. Luxus márkajelzést, ami valamilyen ruháról szakadt le – nem a szabadkai piacról való. És a legújabb iPhone-ok dobozai – a telefonokat általában a határon való átlépés előtt eldobják és ripityára törik. Ezekre kapják ugyanis a részletes információkat az útjukat szervezőktől, ami nem kerülhet illetéktelen kezébe.

Egyébként több tanyát is gyakorlatilag kisajátítottak így. Egy ősz hajú asszony – Magdi néni – csak azért jött ki a hétvégi házukhoz, hogy nekünk megmutassa, amúgy már jó ideje nem jár ki. Nem mer egyedül. Egy ideig volt segítsége, aki figyelt legalább a gyümölcsfákra, de már őt sem engedi oda a családja. Ez a tanya kimondottan a vonulási útvonalon van, a termést rendre letarolják. A kis házba betörtek, az ablakokat kifeszítették. Barbár módon törtek szét mindent: a konyhában a csöveket, a bútorokat, és még a padlásra is beköltöztek – persze csak időszakosan, megszállni egy-egy éjszakára az úton.

Egy alkalommal – akkor még ki mertem jönni – már a kertben láttam, hogy megint itt voltak. Szét volt dúlva minden. Ahogy a házba akartam bemenni, valami nyomta kifelé az ajtót. Amikor bejutottam, a lélegzetem is elállt. Legalább százan voltak itt benn

– mutat körbe az egyetlen szobán.

Arról is mesél, hogy egy másik alkalommal kézigránátot találtak az almafán. Kész szerencse, hogy nem robbant fel, vagy hogy akkor, amikor rájuk nyitott, nem bántották. Aztán úgy döntött, inkább nem jön ki többet. Pedig ez volt a család számára az a hely, ahol egy-egy hétvégén közösen sütöttek-főztek. Lánya, aki virágkötő és kertész, még eukaliptuszokat is ültetett, ami önmagában is komoly értékű növény. Ezek között heverésznek és végzik dolgukat rendre a migránsok. Akár a kert végében, a diófánál, aminek olyan vékony a héja, hogy kézzel meg lehetett törni.

Vagy három éve nem ettünk a terméséből

– mondja Magdi néni. Mi pedig inkább bölcsen hallgatunk arról, hogy a minap a TikTokon olyan videóba botlottunk, ahol éppen az ő diófái alatt ül egy afgán embercsempész csapat, és kezükkel fegyvert imitálva üzennek, hívják harcra a másik csoportot.

Még mindig vannak, akik nem hajlandóak feladni. Akik azt mondják, inkább meghalnak, de nem fognak elmenekülni, sem félelemből átadni, veszni hagyni mindazt, amiért az őseik keményen megdolgoztak.

Hajdújárásról már sokan elköltöztek, de maradt egy kemény mag. Ők a helyi ellenállás. Ferenc, aki nemrég határvadásznak állt Magyarországon, azt mondja, így hivatalosan is tud tenni legalább valamit. No meg az a kis pénz is kell, miután legfőbb bevételi forrásukat, a mezőgazdaságból származó termények árát – amiből az egész család élt – megtizedelte az illegális migráció. Édesapja, az idősebb Ferenc, akit mindenki csak Napóleonnak hív, az ellenállás vezére.

Ez az ember 12 évesen már dolgozott. A két kezével teremtett meg mindent, itt körbe a földeket, a gépeket. Amikor a házát építette, éjjel kettőkor, a fejére erősített lámpával rakta a cserepeket, mert addig dolgozott. És most hagyjon itt mindent? Vagy nézze végig, ahogy letarolják a termést minden évben és odalesz az egész?

– ezt már Ica, a szomszéd, rokon, jóbarát vetette fel kérdésként, aki szintén részt vesz a helyi ellenállásban.

Azt mesélik, hogy évekkel ezelőtt még botokkal, baltanyelekkel kergették ki a migránsokat az épületeikből, földjeikről. Összeálltak többen és minden nap kihajtották az idegeneket, volt, hogy több százat egyszerre. De akkor azok még békések voltak, legfeljebb méltatlankodtak, de szedték a sátorfájukat és mentek tovább. Ezeknek most fegyverük van és lőnek. Őszintén remélik, hogy csak egymásra, és ami eddig nekik szólt – például a kisebbik Ferenc házára dobott kézigránát –, az csak figyelmeztetés volt. Mert józan ésszel belegondolva talán ők is mérlegelnek, hogy addig csinálhatják ezt viszonylag háborítatlanul, amíg egyetlen szerb állampolgár sem sérül meg.

Engem már ismernek. Mutatták, hogy benne vagyok a telefonjukban. Figyelnek. Vigyázzak, mit csinálok. Hát ha úgy van, én meghalok, de nem adom csak úgy fel!

– mondja Napóleon, mint egy igazi hadvezér.

Ami történik, azt nehéz lenne a hatóságok, pláne a szerb kormány részéről érdemi közbeavatkozásnak nevezni – mondják. Néhány hete a lövöldözések után óriási rendőri akcióban, helikopterekkel, drónokkal 40 migránst sikerült összegyűjteni, akiket bevittek a nyitott befogadó állomásra. Most, a haláleseteket követelő tűzharcok utáni akcióban már 370 embert vittek be, köztük olyan embercsempészeket is, akiket később őrizetbe is vettek. Mégsem történt gyakorlatilag semmi. Este már éppen úgy lövöldöztek, sőt, gránát is robbant ugyanazon a tanyán, ahol Az Akta is forgatott.

Aznap, amikor stábunk a helyszínen járt, rendőrökre is lőttek. Szerencsére nem sérült meg senki, valószínűleg nem célzott lövéseket adtak le. De akár az is lehetett volna… Mégsem látni, hogy Szerbia kivezényelné a hadsereget a délvidéki erdőkbe, pedig talán ez tudna hatékonynak bizonyulni. Hogy miért nem, arra több lehetséges teóriát is vázolnak a helyiek. Egyik sem hangzik túl vadnak ahhoz, hogy ne tudnánk elképzelni annak valóságát.

Amikor Szabadka belvárosában lőttek kvázi szitává valakit a minap, úgy tűnt, talán most történik valami. Egymást érték a nyilatkozatok, hogy “elég volt”. Úgy tűnt, talán Brüsszelben is meghallják, hogy ez bizony olyan puskaporos hordó, ami ha berobban, annak szele messzire elér. De egyelőre még más érdekek hangosabban szólnak, mint a délvidéki fegyverek ropogása. Még nem lőnek és robbantanak a Nyugathoz elég közel…