Nem vagyunk mi elvtársak!

67 évvel ezelőtt néhány pillanatra helyreállt a kizökkent idő. Hatalmas szellemi, lelki és fizikai erőfeszítést tett a nemzet, hogy visszaszerezze sorsának irányítását, hogy újra rátaláljon az ezredéves rendre, amely meghatározta életünket és megszabta feladatainkat itt, a Kárpátok gyűrűjében. Mondhatnánk, hogy nem történt semmi különös, csak ami a sorsunk évszázadok óta: megpróbáltuk lerázni immár a sokadik nagy birodalom rabigáját – sikertelenül. De ez nem igaz. Nagyon is különleges volt, ami akkor történt!

„Amikor a berlini felkelésről hallottunk: főként az emberek elszántságát bámultam, hogy a tankoknak – a mai hatalom pisszenést sem tűrő eszközeinek – neki menjenek; Magyarországon ilyesmi nem fordulhatna elő, – mondtuk még a poznańi események után is. Nem, mert a magyarok kevesebbet szenvedtek, hanem mert gyávábbnak, vagy ha úgy tetszik, megfontoltabbnak tartottam őket. S most mégiscsak nekimentek a falnak. Ez elképesztő volt és szívet fagyasztó!” – írta Németh László 1956 októberéről.

Valóban elképesztő teljesítményt nyújtott a nemzet ’56 őszén, és nem először a történelemben. Az igazán kilátástalan helyzetekben mindig rejtett szellemi energiák törtek a felszínre, és adtak erőt ahhoz, hogy visszatereljük a kizökkent időt a medrébe. Gondoljunk akár a Hunyadiak emberfeletti küzdelmeire, vagy a trianoni katasztrófára. A bátorság mindig is a magyar lélek sajátja volt, de inkább óvatos körültekintés, vagy – ahogy Németh László fogalmazott – megfontoltság jellemezte ezt legtöbbször és nem az izzó hevület. 1956 ősze azonban izzott, mint a galagonya…

1944-től hazánk megtapasztalta a huszadik század mindkét életellenes diktatúráját. Önrendelkezését elveszítve sodródott egy kényszerpályára, amely hagyományainktól és kultúránktól tökéletesen idegen létformát erőltetett ránk, meg akart minket fosztani gyökereinktől és legfontosabb értékeinktől, amelyek ezer éven át megtartottak magyarnak itt, Európa közepén. Már-már úgy tűnt, sikerülhet betagolni Magyarországot egy totális és zsarnoki birodalomba, de akkor jött egy új generáció és kiderült, hogy a magyar lélek nem semmisíthető meg – legalábbis ezen a módon semmiképp.

Nem volt magától értetődő, ami azokban a napokban történt. Hiába állt itt egy megalázott, kifosztott és meggyötört nemzet, hiába kovácsolódott az elnyomók ellen egy sajátos, értékrendeken és származási különbségeken is átnyúló társadalmi egység, kik lettek volna azok, akik vállukra veszik egy ország sorsát? A korábbi felelős vezetők, a nemzet felemelésén munkálkodók, a hagyományos értelemben vett írástudók többségét már elűzték, kivégezték, vagy egyszerűen csak elhallgattatták, megnyomorították, tönkretették, legrosszabb esetben megtörték és megalkuvásra kényszerítették. Azt hihette a nemzetgyilkos kommunista brigád, hogy végső győzelmet arattak, hogy nincs már senki, aki ellenálljon – de akkor megtörtént a csoda.

Elfojthatatlan erő és lelkesedés vitte utcára azt a generációt, amelyik háborús körülmények között ismerkedett a világgal, amelyik a leginkább meghatározó iskolás évei alatt már ideológiai kiképzésben, vagyis agymosásban részesült és szisztematikusan vették el tőle az örök értékeket, a megtartó hitet, a történelmi tudatot. Ez a korosztály volt a legfontosabb a megszállók és hatalombitorlók számára, őket akarták mihamarább megfertőzni, belőlük akartak biztos hátteret nevelni saját uralmuk biztosítására. 1956 őszén kiderült, hogy elszámították magukat: nem olyan fából faragták a magyart, hogy – akár a legbrutálisabb terrort elszenvedve is – néhány év alatt megtagadja múltját és hitét. Az akkori fiatalságot még az a nemzedék nevelte, akik számára a hazaszeretet alapvetés volt, akik már egyszer átélték a kataklizmát és a nemzethalálból visszahozták hazájukat: életképes, prosperáló országot építettek Trianon után. Ők ismerték a túlélés receptjét és tudásukat átadták az utánuk következőknek.

Budapest, 1956. november 2. Felirat egy üres kirakaton cirill betűkkel: Oroszok, menjetek haza! MTI Fotó: Kovács Ferenc

1956 őszén fiatalok ezrei tüntettek öntudatosan az elnyomók és a megszállók ellen, gyerekek harcoltak halálmegvető bátorsággal a pesti utcákon, ifjú munkások szervezték meg saját önkormányzataikat a legeldugottabb településen is, bizonyítva, hogy a magyar hagyományokban ott gyökerezik a demokratikus gondolat. Pillanatok alatt építettek fel egy működő, erős társadalmi szolidaritást mutató nemzeti közösséget, amelyből lehetett volna kibontakozás, ha rajtunk múlik. De nem rajtunk múlt. A korabeli világ legerősebb hadserege tiporta földünket újra, a szabad világ pedig ismét – immár sokadszor – magunkra hagyott minket. Esélyünk sem volt véghez vinni azt, amibe belekezdtünk. De ezt a bátor pillanatot nem feledhetjük, akkor sem, ha az, ami utána következett a megsemmisülés szélére sodorta nemzetünket.

Amit a bolsevik terror nem tudott elérni, Kádár beteljesítette. A kíméletlen megtorlás levezénylése után valami más következett, valami emésztő üresség, lélekölő szürkeség, lassan pergő egyhangú percek sorozata, ami ellen még lázadni sem lehetett igazán. Úgy tűnt, a kizökkent idő normalitássá, a hit avítt kacattá válik, a nemzeti érzelem pedig – mint egy kínos és szétnyűtt gúnya – örökre lomtárba kerül. És maradt a vegytiszta materializmus, a gulyásfoltos kommunizmus, az egyhangúság és a tettetett egyenlőség, amelyben a legnagyobb bűnnek a kreativitás, az egyéni teljesítmény és az autonómia számított. Ezek pont azok az értékek, amelyekben mi magyarok kiemelkedően nagyok tudunk lenni. Sokan próbálkoztak már azzal az évszázadok során, hogy megtörjenek, beintegráljanak, elnémítsanak, jelentéktelenné tegyenek minket, de a kádárizmus pribékjei voltak az elsők, akiknek ez majdnem sikerült is.

Budapest, 1956. november 1. Fegyverben a Corvin-közi szabadságharcosok az 1956-os forradalom idején. MTI Fotó: Tóth László

Az én nemzedékem ebbe a szürkeségbe született bele, ebben a silány konzumszocializmusban cseperedett fel, ahol nevetségessé tettek mindent, ami szép, lerántottak a sárba mindent, ami tiszta, relatívvá tették az abszolút igazságokat és hamis bálványokat emeltek a valódi értékek helyére. De hiába tűnt úgy, hogy vesztésre áll a nemzet, ott volt 1956 izzó parazsa, amely végül megtörte és legyőzte a szürkeséget. Ott voltak az egykori Pesti Srácok, a lánglelkű forradalmárok, akik átörökítették számunkra a hitet, a hazaszeretetet, a küzdeni akarást. Ők adták az erőt a kizökkent idő helyreállításához, a keresztre feszített nemzet feltámadásához, nekik köszönhetjük, hogy végül mégiscsak elfogyott a szürkén pergő végtelen percek sora.

Az ő szellemük táplálja bennünk a reményt ma is, tőlük kapjuk az erőt a küzdelmeinkhez, hogy szembeszálljunk az újrahasznosított, hamis eszmékkel, amelyek ismét a gyökereinket támadják. Hiszen a történelem soha nem csöndesedett el körülöttünk, és a véráldozathoz, amellyel a Pesti Srácok adóztak mai szabadságunkért, nem nőttünk még fel teljesen. Bár akik szolgaságban éltek-haltak, ma szabad földben nyugodhatnak, de ez még kevés. Szuverenitásunk védelmének csak egy szelete, hogy idegen megszállók csizmái nem tapossák hazánk földjét többé: a valódi függetlenség gazdasági és gondolati autonómiát is feltételez. Ahhoz, hogy hűek legyünk ’56 szellemiségéhez és ne csak üres szólamokat puffogtassunk minden év októberének utolsó napjaiban, meg kell vívnunk saját harcainkat. Jelenleg nem tankokkal, hanem demagóg hiedelmekkel és aberrált világszemlélettel támadnak ellenünk, amelyek veszedelmesebbek az ágyúcsöveknél is, mert az értelmet, a lelket és ezeken keresztül az önvédelmi reflexeket kezdik ki.

Budapest, 1956. október 23. Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyérõl a forradalom elsõ estéjén. Másnap a politikust a felkelõk nyomására ismét miniszterelnökké nevezték ki.
MTI Fotó: Hollós Tibor; Petrovits László

1956. október 23-án este a parlament előtt elhangzott az útmutató, az a bátor hang, amelyet akkor tíz- és százezrek követtek és amely irányt mutat számunkra ma is: nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársai azoknak, akik a degenerált és blaszfémiával fertőzött eszméiket ránk akarják kényszeríteni. Nem vagyunk mi elvtársai azoknak, akik a globális kapitalizmus kiteljesedéseként soha nem tapasztalt mértékű totalitarizmust akarnak kiépíteni. Nem vagyunk mi elvtársai azoknak, akik túl akarnak lépni az Isten képére teremtett ember transzcendens értelmén és transzhumanizmusban gondolkodnak. Nem vagyunk mi elvtársai azoknak sem, akik a digitális világ adta lehetőségeket nem a családok, nemzetek és más, értékőrző közösségek javára, hanem a szolgaság olyan szintjének megteremtésére akarják felhasználni, amely példa nélkül való az emberi civilizáció történetében.

Jelenleg még nem fegyverrel kell küzdenünk, hanem a gondolat, a szó, a példamutatás erejével. Gyermekeinknek kell továbbadnunk ’56 parazsát, a tüzet, amely lángra lobban bennünk és bennük abban a pillanatban, amikor szükség lesz rá. Mert amikor eljön az ideje, akkor újra lobogni fog ez a tűz, tudom. Lehet, hogy megfontoltak vagyunk, de gyávák semmiképp!