Magyar írók a forradalomban, 1956-ért (II. rész)

A magyar írástudók mindig élen jártak a magyar történelem korszakos fordulataiban, kockázatot vállaltak a haza megvédéséért Balassi Bálinttól, Zrínyi Miklóstól kezdve Berzsenyi Dánieltől, Kölcsey Ferencen, Petőfi Sándoron, Vörösmarty Mihályon, Arany Jánoson, Jókai Móron át egészen Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós költészetéig, nem kevésbé Móricz Zsigmond valóságfeltáró írásáig. Magyar írók a forradalomban, második rész.

Írásom első részében az 1956-os forradalom és szabadságharcban résztvevő vagy azonosuló magyar írók, költők gondolatait, véleményét közöltem. A forradalomról legpregnánsabban Faludy György írt 1956, te csillag című versében:

… ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, / és ötvenhat: egyszer minden száz évben/ talpra állunk/ kínzóink ellen…”

Erre mondhatnánk, hogy Magyarország több mint ezeregyszáz éves történelme a szabadságharcok története, legyen az külső vagy belső ellenség ellen. Függetlenségi harcainkat, szuverenitásunk megőrzését nem a Rákóczi-féle szabadságharccal kezdtük, hanem Árpád fejedelem győzelmével 907-ben, a pozsonyi csatával, amikor visszavertük, azaz tönkrevertük az egyesült német seregeket, akik rárontottak hazánkra.

Illyés Gyula a Zsarnokság verse után ötvenhatban megírta a Hunyadi keze versét, amelyben meghajolt a felkelő nép előtt:

…Lett csoda. Percnyi csoda! Legalább az! Oh / ti, futó, ti / percnyi csodák ! Ragyogó gyöngyök avítt / fonalon!”

Nem hagyható ki Kassák Lajos verse sem, A diktátor, amely esszenciája annak a gyűlöletnek, ami a magyar népben felgyülemlett egy évtized alatt. Az Irodalmi Újság november 2-i számában jelent meg a vers. Kassák Rákosiról, Sztálinról, Kádárról írta? Bármelyikre illik. 

Íme:

Alámerült örökre. Semmi kétség. / Sosem volt rútabb halál / soha engesztelhetetlenebb gyűlölet / cserben hagyták a gyávák / s a hízelkedők elárulták.

Zászlók erdejéből lépett elő / és ordított és toporzékolt vészesen / kivégeztette, akiknek szemük volt / kivégeztette, akiknek szájuk volt / ki akarta folyatni / egy egész nép vérét / s végül is eltiportan hever / a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt… / Most hasad ketté a fekete ég. / Most fakasztja csíráját / az új gabona.”

Ez a verse is jelzi, hogy 1956-ban meghasonlott Kassák Lajos is, aki a XX. század elején a bolsevik-liberális Galilei-kör tagja volt, akikkel szövögették álmukat a világforradalomról, ami végül a lenini, sztálini 1917-es orosz nemzetpusztító forradalomba, majd az 1919-es Kun Béla-, Szamuely Tibor-féle véres kommünbe torkollott. Ha valaki, akkor Kassák az író, a képzőművész tudta, hogy a szelídebbek nem ezt tervezték, mint ahogy a Rákosi-, Gerő-féle kommunista diktatúrát sem, ami végül az 1956-os nemzeti forradalommal és szabadságharccal ért véget. Aztán, ami utána jött? Kádárék vérfagyasztó, megtorló kommunizmusa. Kassák egy másfajta baloldali értelmiségi körhöz tartozott. Ő nem értett egyet a másik galileista körrel, közte Lukács Györggyel, „a marxista filozófussal”, aki az 1919-es Tanácsköztársaságban népbiztosi szerepet vállalt, saját maga adta ki a tűzparancsot hat magyar tiszt kivégzéséhez. Később Lukács György, a forradalom leverése után a Szovjetunióból, több moszkovitával hazatérve ismét tevékeny szerepet vállalt a magyar kultúra háttérbe szorításával, elhallgattatásával.

Kassák más baloldali volt, mint jó néhány írótársa. Nem tartozott a Kádár-korszak kedvenc írói közé. Háttérbe szorították, háttérbe vonult, nem akart részt venni a vértől megrészegült, majd elcsendesült gulyás-kommunizmus partiján.

Egy valamit még a levert forradalom utáni magyar írók magatartásáról, a megfélemlítésről, a megtorlás természetrajzáról. S ezt nem lehet elhallgatni, szőnyeg alá söpörni. A világ közvéleményét felemelte, később megrendítette az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése, majd leverése, a megtorlás. Nemzetközi hírű költők, írók írtak a világ minden tájáról az ötvenhatos hősökről, Magyarországról. Bátor, hősies népnek nevezték a magyarokat.

Gloria Victis ! – Dicsőség a legyőzötteknek!, Dicsőség az áldozatoknak!

– írták. (Erről részletesen majd a harmadik részben.)

A bolsevista vérgőzös motor azonban nem elégedett meg a forradalom vérbefojtásával, a kivégzésekkel, évekig tartó megtorlással, a hős harcolók, ellenállók lejáratásával, megbecstelenítésével. Kádárék szovjet segítséggel elővették a kommunista trükkök számtalan változatát. A nemzetközi politikát, sajtót sem hagyta nyugodni Magyarország második szovjet megszállása. Bár mi itthon nem tudtuk, hogy ez az egész csak színjáték, mégis az ENSZ napirendre vette a magyar ügyet, miszerint 1957. szeptember 10. és 14. közötti ülésszakon tárgyalni fogják az úgynevezett ötös bizottság, még júniusban közzétett-beszámolóját (meghallgatták Kéthly Annát, Király Bélát, Kővágó Józsefet, Horváth Jánost…) a magyar forradalomról és szabadságharcról, a helyzetről, a szovjet beavatkozásról. Most már a megint új ruhába öltözött Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, Kádárékkal, Münnichékkel, Apróékkal, Biszkuékkal, Marosánékkal ellencsapásra készültek egy gyűlöletkampánnyal, méghozzá ott, ahol a legjobban fájt.

Azok az írók is, akik addig bátran kiálltak ötvenhat eszméi mellett, azoknak az íróknak a többsége igen hamar beadta a derekát. Ugyanis levelet írtak az ENSZ-nek, amelyben azt kérték a világszervezettől, vegye le napirendjéről az úgynevezett „magyar kérdést”. 

Félelemből, gyengeségből, érdekből, pénzért vagy kiábrándultságból tették? Nem tudom. Talán nem kellett volna. Mindenesetre a Szabad Nép után a kommunista párt központi lapja, a Népszabadság 1957 szeptember 13-i száma, valamint az Élet és Irodalom is közli A magyar írók tiltakozása című propagandaszöveget és a 251 aláírást. Domonkos László Gúzsban tánc könyvében írja, akkoriban nyílt titok volt, hogy az írók jelentős részét galád hitegetéssel próbálták „megvezetni”, még Illyés Gyulának is azt ígérték, hogy könnyítenek a bebörtönzött írók sorsán, sőt esetleges szabadlábra helyezésüket is kilátásba helyezték. De nem lehet figyelmen hagyni Beke Albert A behódolt velszi bárdok kora című elemző könyvét, amiben hosszan foglalkozik az általa vélt szégyenteljes levéllel. Az ENSZ-nek írt levél rövid kivonata:

Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze… Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet… Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett… Egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.”

Ez valóban egy szégyenteljes kiállás volt a kommunista hóhérok, a szovjet megszállás mellett. Ezt aláírta a többi között Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Kodolányi János, Képes Géza, Jobbágy Károly, Hubay  Miklós, Juhász Ferenc, Kassák Lajos, Tamási Lajos, Sinka István, Váci Mihály, Veres Péter, összesen 251 magyar író. Az a döbbenetes, hogy a forradalom vérbefojtása után alig több mint fél év után ezek az írók, akik dicsőítették a szabadságharcot, azok most szembe mentek önmagukkal. Azt nem lehet tudni, hogy melyik író írta a szöveget, valószínű az MSZMP-hez valamelyik hű újságíró, író fogalmazta, és ők csak aláírták a papírt. 

De azért ekkorát fordulni, hogy lefasisztázzák, ellenforradalomnak nevezik, sőt a fehérterrorhoz hasonlítják a világraszóló magyar szabadságharcot, azért ez nagy változást jelentett egyes írók lelki és szellemi hozzáállásában. Nem beszélve, hogy az ENSZ-nek küldött levél alapján szükségesnek érezték a szovjet megszállást. Ez volt a nagy fordulat.

Átéltem ezt a sötét korszakot, tudtam, hogy miként tartották évtizedekig rettegésben, félelemben a bolsevista erőszakszervezetek a magyar lakosságot, ezért én lennék az utolsó, aki követ dobna rájuk. A Nyugaton, a szabadságban élők ezt máig nem értik. Nem értik, milyen volt bezártságban élni, háromévenként körülményesen útlevelet kérni úgy, hogy közben keresték az osztályellenséget. Persze mindenki élni akart, ahogyan a körülmények és elveik megengedték. Volt, aki alámerült, volt, aki közönyös volt, a munkába vetette magát, volt, aki csak túlélni akarta ezt az egészet, volt, aki emigrált, száműzetésbe vonult és volt – sajnos sokan –, akit ügynökként beszerveztek. Ez volt a kádári Magyarország. Több mint 500 ezer családot mesterségesen szétszakítottak. Éppen ezért ezeket a kommunista bűnöket sohasem lehet megbocsátani. Ki gondolta volna, hogy még a mi életünkben, 45 év után megszabadulunk a szovjetektől, a Rákosi- és Kádár-rendszertől? Mindenesetre az írók közül nem kevesen megtagadták önmagukat, múltjukat. Azért akadtak írók, akik nem írták alá az ENSZ-hez küldött írói tiltakozást. Például nem írta alá Benedek Marcell, Jékely Zoltán, Károlyi Amy, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Tersánszky Józsi Jenő, Hamvas Béla, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Szentkuthy Miklós, Takáts Gyula, Tamkó Sirató Károly és még sokan mások.

Akik rávették az írókat, hogy tiltakozzanak a „magyar kérdés” levételéről az ENSZ-ben, persze nem tartották be a szavukat. Az elítélt íróknak nem lett könnyebb a börtönben, nem engedték őket szabadon, csak legkorábban  az 1963-as amnesztiával szabadultak. Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Varga Domokos, Obersovszky Gyula, Gáli József és többen, az írók, újságírók közül csaknem százan a börtönben sínylődnek. Az ENSZ közben a magyar írók egy részének kérésére levette a napirendről a „magyar ügyet”. Ezzel az Egyesült Államok dolgát is megkönnyítették. Nem kellett törődni tovább a magyarokkal. Nem kellett bíbelődni azzal, magyarázkodni arról, hogy Közép-Kelet Európát már régen odaadták az oroszoknak.

Bejött a bolsi trükk

Beke Albert irodalomtörténész idézi Standeisky Éva és Bognár József kutatásait az írói aláírásokról az elítélt írók véleményéről. 

Karátson Gábor író, festőművész:

…az íróknak azt a siralmas nyilatkozatát kéjjel ismertették velünk és az nagyon-nagyon rossz volt, egyszerűen iszonytató. Pláne nekünk, akik majdnem gyerekek voltunk és a magyar írókra, mint lángoszlopokra néztünk fel.”

A szintén börtönben ült Lőcsei  Pál újságírónak 1966-ban alkalma volt megkérdezni Illyés Gyulát, hogy miért adta nevét az ENSZ-et megbélyegző aláíráshoz. Illyés azt válaszolta, hogy

csak két rossz között választhatott. Azt ígérték neki (is), hogy aláírásáért cserébe könnyítenek a bebörtönzöttek sorsán. Ha megtagadja az aláírást, elszalaszt egy esetleges lehetőséget, ha teljesíti a kérést, elárulja a forradalmat. Arra azonban álmában sem gondolt, hogy aláírását a rabok lelki kínzására is felhasználhatják.”

Egy biztos. A huszadik századi diktatúrák – kommunisták, nácik – aljas módon beszennyezték azokat az embereket is, akik becsületesen és tisztán szerettek volna élni.

(Folyt.köv. Külföldi írók, művészek az 1956-os forradalomért)