A spontánnak semmiképpen sem nevezhető szabad rablás sokkolóan hatott a rendszerváltó pártokra és természetesen a kifosztott magyar népre is. A választások után felállították az Állami Vagyonügynökséget, amelynek feladata lett volna, hogy kontrollálja a folyamatokat, de az élére egy volt KISZ-vezért, Csepi Lajost állították.
Csepi ráadásul Marjai Józsefnek, a külkeres maffia egyik kulcsemberének dolgozott korábban. Ha mindezt egy maffiaregényben olvasnánk, értenénk az író szándékát, de vajon mire gondolt a szabadon választott magyar kormány?
Végzetes mulasztások
A privatizációk teljes történetét ma még sűrű homály fedi, amely feltehetően soha nem is fog teljesen feloszlani. Egyelőre kevés az információnk, leginkább csak kérdések fogalmazódnak meg bennünk. Nekem elsőként mindig az jut eszembe, hogy hol a vagyonleltár? Ki látott még olyat, hogy valaki felkér egy ószerest, hogy adja el a nagyszülőktől örökölt családi ezüstjét anélkül, hogy felmérné, pontosan mit és mennyit hagyott rá a nagymama? A családi kassza tartalmát is ismernem kell mielőtt megtervezem a vasárnapi ebédet, nem? Miként fordulhatott hát elő, hogy a Németh Miklós vezette kormány nem állított össze egy vagyonleltárt, mielőtt megnyitotta a magánosítás előtt a kapukat? De ezt még megértjük, hiszen tudjuk, ki volt Németh Miklós és már az is világos, hogy mit kapott szolgálataiért: egy évtizednyi nyugalmat számunkra felfoghatatlanul nagy fizetéssel az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöki bársonyszékében. Nem kételkedünk abban, hogy megdolgozott ezért a megtiszteltetésért.
Budapest, 1994. március Szabó Tamás tárca nélküli miniszter (j2), Csepi Lajos (j), az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) Rt. vezérigazgatója, Hatvani Szabó János (b2), az ÁVÜ ügyvezetõ igazgatója és Pongrácz Tibor (k), az ÁVÜ elnöke a privatizáció megjelenésérõl tartott sajtóbeszélgetésen. MTI Fotó: Götze Krisztina
De miért nem készült ilyen leltár a választások után? Ekkor már őrült tempóban folyt a rablás, nemigen volt olyan állami tulajdonban lévő vállalat, amelyik ne alakult volna át gazdasági társasággá, vagy ne alapított volna cégeket, kimenekítve oda vagyonát. Az ÁVÜ létrehozása nyilván az ellenőrzés megvalósítását szolgálta volna, de az „ancien régime” emberének kinevezése vajon milyen hatásfokot ígérhetett? Költői kérdések ezek.
Behozhatatlan versenyelőny
Az új kormányt sokkolta az ország gazdasági helyzete, a kincstár adósságállománya, a fenyegető fizetésképtelenség. Nem kérdés, hogy tőkére volt szükség, ezért minden befektetőnek örültek. A külföldiek jelentős nyereségadó kedvezményt kaptak, ami a magyar vállalkozóknak nem járt. Megmagyarázhatatlan versenyelőny a teljes önfeladással, a hazai vállalkozók elárulásával. És kik voltak azok a külföldi befektetők, akik ilyen fogadtatásban részesültek? Igazából senki sem tudta. Nem kérdés, hogy a külkeres maffia által kilopott pénzek egy része részt vett a privatizációkban, vagyis a rablott pénzen újra fosztogattak, és a magyar állam még jutalmazta is őket. Tömpe István, aki maga is aktív szereplője volt a rendszerváltoztatás éveiben a gazdasági irányításnak – közelebbről a privatizációnak – így fogalmazott:
A társaságalapítás hajtóereje kezdetben az adóoptimalizáció volt, mivel a társaságokba bevont külső tőkét az állam masszív adókedvezménnyel jutalmazta. […] Alighanem több adókedvezmény ment ki, mint ahány dollár jött be. Elég volt a Nyugatra titokban kivitt pénz egy részét visszahozni, elég volt külföldi leányvállalatokat itthon tőkésként bemutatni. Kevés tőkéért sok adóveszteség.
Budapest, 2000. június 26. Rendkívüli ülést tartott az Országgyűlés Olajügyeket Vizsgáló Bizottsága. Az ülésen részt vett Balogh László (b), Lentner Csaba (j) bizottsági tagok és Pallag László, a bizottság elnöke. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Lentner Csaba, a MIÉP képviselőjeként így nyilatkozott erről a kilencvenes évek végén:
1991-ben egy olyan adójogszabály-rendszert léptet életbe az Antall-kormány, amellyel lehetővé válik, hogy a külföldi részvétellel alakítandó gazdasági társaságok jelentős nyereségadó-kedvezményt kapjanak. Egy ilyen cégnek legalább ötvenmilliós tőkével kell megalakulni, és ha a külföldi tőke részaránya már harminc százalék, akkor az első öt évben hatvanszázalékos nyereségadó kedvezményt kap, a második öt évében pedig negyvenet. Van ennek a társasági nyereségadó-törvénynek egy furcsa pontja, egy 4-es számú mellékletre hivatkozom. A 60–40 százalékos nyereségadó-kedvezményre – ami azért nem kicsi összeg – még ráfejel az MDF-es törvényalkotó mechanizmus: ha a magyar nemzetgazdaság szempontjából a külföldi részvétellel működő gazdasági társaság kiemelten fontos gazdasági tevékenységet végez, akkor az első öt évben száz százalék, a második öt évben pedig hatvan százalék a kedvezmény. Mit nevez kiemelten fontosnak az akkori kormányzat? Minden olyan gazdasági tevékenységet, ami annakidején a magyar nemzetgazdaságban előfordult, tehát az élelmiszeripartól a híradástechnikáig, a közúti gépjárműgyártásig minden egyes ipari, élelmiszeripari, sőt mezőgazdasági tevékenységet. A ’90-es évek elején indított magyar vállalkozások ezt a kedvezményt természetesen nem kapták meg.
„Súrlódásos veszteség”
Tömpe István arról is megemlékezik, miképpen próbáltak információkat gyűjteni a világ különböző privatizációs technikáiról:
1989–1990-ben fontosnak látszott, milyen eszközökkel privatizálunk. A Világbank már akkor több kiadványt adott közre, mi is meglátogattunk befektetési bankokat, közöttük az N. M. Rothschildot, amely az angol privatizációt szervezte.
Budapest, 2011. október 28. Tömpe Istvánt, az ÁPV Rt. volt igazgatósági tagját meghallgatják az Országgyűlés A cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történõ csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottságának ülésén a Képviselõi Irodaházban.
MTI Fotó: Földi Imre
Bokros Lajossal és Martonyi Jánossal utaztak Londonban, hogy tanulmányozzák a Rothschild-bank privatizációs gyakorlatát. Mennyiben sikerült a világ nagy pénzügyi központjaiban megtalálni a magánosítás legcélravezetőbb útját? Nehéz erre válaszolni, hiszen nem tudjuk, pontosan mi is volt a céljuk, de egy biztos: nem a hazai nemzetgazdaság megerősítése. Az Állami Számvevőszék 2004-es jelentésében úgy becsülték, hogy a kiinduló vagyon 15-20%-a veszett el a privatizációk során. (És ekkor még előttünk állt a kiárusítás utolsó nagy hulláma Gyurcsány Ferenc kormányzása idején.)
E vagyonérték a társadalmi–gazdasági átalakulás olyan súrlódásos vesztesége, amely a rendszerváltó országokban lezajló sajátos eredeti tőkefelhalmozásnak, tulajdonszerkezet-váltásnak, azaz a vadkapitalizmus újbóli kialakulásának igen súlyos árral járó kísérője volt.
– fogalmazott az ÁSZ.
Budapest, 1995. május 23. Bokros Lajos pénzügyminiszter az Országgyűlés ülésén, biztos valami jól sikerült privatizációs ügyletre gondol. MTI Fotó: Kegyes András
Nem véletlen, hogy ebben az időszakban a volt keleti blokk országaiba áramló működő tőke 60-70%-a hazánkba érkezett. Sehol máshol nem tudtak ekkorát szakítani a befektetők. Ráadásul jogi következményekkel sem kellett számolniuk a visszaélések miatt, amelynek okai között nem pusztán a hiányzó jogszabályokat vagy a hazai bírói kar hozzáállását kell keresnünk, hanem egy olyan jelenséget is, amelyről keveset hallottunk. A gazdasági rendőrség nyomozói, a gazdasági ügyekkel foglalkozó ügyészek, bírák stb. sorozatosan hagyták el a pályát és helyezkedtek el az üzleti életben. Azoknál a cégeknél lettek jogi képviselők és tanácsadók, akik elkövették azokat a pénzügyi visszaéléseket, amelyekkel korábban az ellenérdekelt oldalon foglalkoztak. Nyilván ismertek minden lehetséges kiskaput, tudták, hogyan lehet kijátszani a rendszert.
Gazdasági bérgyilkosok
A Világbank és más nyugati pénzügyi körök jelenlétének egyéb vonatkozásai is voltak. Kőrösi Imre, az MDF képviselője egy interjúban így fogalmazott:
Az újsághírekben csak azt láttuk, hogy itt vannak a Világbank szakemberei, de arra nem gondoltunk, hogy az általuk megismert adatok egyúttal a magyar gazdaság belső adatait is rögzítették. Ezek alapján privatizálták a magyar nemzeti vagyont, ezek alapján történt meg a bankkonszolidáció. Szinte fölfoghatatlan, de igaz, hogy a hitelből mi még kifizetjük a szakértőnek álcázott hitelezőket is. Van olyan fölvett világbanki hitel, hogy a negyvenötmillió dollár fölvett hitelből tízmillió dollárt már szakértőre, tolmácsolásra, utazásra, egyebekre elköltöttek, és a világon semmi nem valósult meg a fölvett hitelből.
Vagyis lefordítva: a számunkra folyósított hitel negyedét azonnal vissza is kérték a hitelezők azért a szakértelemért, amivel támogatták a hitelfolyósítást. A „fejlett” Nyugat a volt gyarmati országokkal bánt el ilyen és ehhez hasonló technikákkal gazdasági bérgyilkosaik segítségével, vagyis minket is gyarmatként kezeltek.
Kényszerpályán
Az első szabadon választott kormány sem vetett gátat az ország kiárusításának. Igyekezett ugyan ellenőrzés alá vonni a folyamatokat, de a vevőként jelentkező külföldi befektetők többsége ezer szálon korrumpálta a szocializmusból az üzleti világba átörökített vállalatvezetőket, a megalakuló Állami Vagyonügynökség vezetését. A Kádár-rendszer idején felhalmozott adósság nagysága miatt az új magyar kormány kényszerpályára került, szüksége volt a működő tőke beáramlására, az értékesítésből származó bevételekre. Az irányítás azonban kicsúszott a kezükből. A cégeket mélyen áron alul, sőt sokszor veszteséggel adták el. Az új tulajdonosok piacot akartak venni saját termékeiknek, nem voltak érdekeltek a magyar gyártókapacitások megmentésében, így többségében elvitték az értéket jelentő berendezéseket és know how-t, a vállalatokat pedig bezárták. A következmény: tömeges munkanélküliség, infláció és teljes gazdasági kiszolgáltatottság. Folytatjuk!
Vezető kép: Tökéletes pillanatkép: Csepi Lajos közgazdász és Bokros Lajos, a pénztár elnöke beszélget az Új Pillér Önkéntes Egészségpénztár megalakulását bejelentő sajtótájékoztatón 2006 júniusában. MTI Fotó: Beliczay László
Facebook
Twitter
YouTube
RSS