A keresztény kultúra háromfrontos támadás alatt áll: fizikai erőszak, iszlám hódítás, s belső erózió. Talán utóbbi a legborzasztóbb, ugyanakkor végtelenül szomorú is egyben. Ostoba vitákat vívunk arról, hogy mi az európai (nyugati) civilizáció gyökere. Antikvitás? Zsidó és keresztény kultúra? Felvilágosodás? Szabadság, egyenlőség? Demokrácia? Netán jogállamiság? Dűlőre nem jutunk, miközben felemésztjük magunkat.
A félelem átölelte az Adventet. Iszlamista terroristák állnak lesben, palesztinok festik a sárgacsillagot, balliberális megmondóemberek gyalázkodnak. Pedig az örök érvényű törvény – ha tanulunk a történelemből – kimondja, hogy egy civilizáció nem csupán a külső erők terhe alatt pusztul el, hanem előbb belülről bomlik szét. Először morálisan, majd kulturálisan – elvesztve minden transzcendens, az egyén felett álló szellemi értékét. Mi ebben az állapotban vagyunk, pedig – az ortodox közösséget is számba véve – több mint kétmilliárd keresztény él a földön, de Európától keletre és délre üldözik őket, Nyugat-Európában pedig egyre ijesztőbbé váló keresztényellenesség tapasztalható. Ez Európa és a nagyvilág kereszténységének jelenkori diagnózisa, változtatni azonban sosem késő.
A világon ma több millió keresztényt üldöznek, pusztán hitük miatt. Csak ebben az évben több ezer embert gyilkoltak meg Afrika- és Ázsia-szerte. Európa pedig hallgat, homokba dugja a fejét. Az érzékenyebb fiataloknak is előbb jut eszükbe a bálnák megmentése vagy a kóbor kutyák felnevelése, esetleg egy-egy szerencsétlen bevándorló étkeztetése, mint az, hogy az azonos kultúrához tartozó, Európából szétáramló, a kontinens közös civilizációs fundamentumát adó kereszténység a legüldözöttebb vallássá vált a világon. Valahogy nem tudunk ezzel szembenézni, nem tudunk erre elég érzékenyek lenni, de talán törődni se akarnak sokan e kulturális katasztrófával.
Európa missziós területté vált. A harmadik világból és a hindu Indiából érkeznek papok, apácák, prédikátorok, urambocsá’, keresztény hittérítők. Németország, Franciaország, azaz Európa hatalmi centruma telis-tele van indiai nővérekkel, afrikai misszionáriusokkal – miközben Berlinben és Párizsban azon megy a kulturális, illetve politikai vita, hogy lehet-e keresztet vagy jászolt állítani, lehet-e a hagyományos karácsonyt megélni, vagy át kell térni végleg a „fenyőünnepre” mint „értéksemleges rendezvényre”. Miközben a dekadencia tombol, miközben valamiféle büszke, szellemi gőggel vetik el egyre többen Jézus tanítását.
Madách így ír Róma bukásáról: „Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör, / S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg: / Hiába mind, a régi istenekben / Nincs már hited, kövekké dermedeztek. / Az istenszobrok szétporlanak. / Elporlanak, s új istent nem találsz, / Mely a salakból újra fölemelne. – / Nézz csak körül, mi pusztít városodban / Hatalmasabban, mint a döghalál, / Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, / Hogy Thébaisznak puszta téreit / Vad anachorétákkal népesítsék, / Ottan keresve tompult érzetöknek / Mi még izgassa, ami még emelje. – / El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék, / E nagy világ most tisztuló szinéről.”
És valóban! Nagyon hasonló, szinte borzalmasan hasonlatos értékvesztést tapasztalhatunk a keresztény kultúra bölcsőjében, Európában ma. Mikor betlehemező diákokra támadnak anarchisták Franciaországban, mikor keresztet tiltanak be egyes német iskolákban, és „fenyőünnepet” tartanak európai óvodákban, vagy éppen templomokban ünneplőket vegzálnak és mocskolnak úton és útfélen, akkor ne csodálkozzunk azon, ha egyre inkább veszélybe kerül az, amitől Európa azzá vált, ami. Amitől a kontinens volt a világ központja évezredekig.
De talán a leginkább ártó szándék és cselekedet azokat az írókat, művészeket, filozófusokat, bölcsész értelmiségieket és persze liberális politikusokat jellemzi, akik valamifajta szellemi hübrisz bűnébe esve, önmagukat a racionalitás és tudás kizárólagos birtokosának tartják, és erről a „magaslatról” támadják az ünnepeket, a hagyományokat és a civilizációnk hőseit. Ez az anarchista attitűd pedig egyre inkább divatossá válik azon új generáció körében, amely mindig „jól informáltnak” (ami ma a műveltséget helyettesítő fogalommá vált) mutatja magát tömegesen. Mert az olyan trendi, olyannyira „okos” és tiszteletre méltó a tömegek szemében, hogy utánozni kell, miközben többet ártanak önmaguknak, hisz a saját kulturális talapzatukat bontják le, de ezt észre sem veszik. Mert elvakítja őket a végtelen szellemi gőg.
Ideje hát változtatni ezen. Egy bátran megvívott kulturális „ellenforradalomra” lesz Európában szükség – ha azt szeretnénk, hogy a gyermekeink és unokáink is szellemi és anyagi biztonságban éljenek. Lépni kell, mielőtt nem késő. És erre csak egyetlen lehetősége van a hagyományokat tisztelő, a nemzetét szerető, a kereszténységet pajzsként a globális kihívásokkal szemben használó európai ember számára – jobbnak kell lennie minden szellemi területen, mint az anarchista liberálisoknak és az internacionalista, ateista baloldalnak. Mert csak így vívható meg a belső küzdelem, és így lesz lehetőség arra, hogy megvédjük magunkat a külső támadástól.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS