A Friedrichstraßén ballagok egykedvűen, mélázva, nem messze az Unter den Linden sugárúttól, ami a germán Champs-Élysées kívánna lenni. De még ha a két helyszín közti távolság alig két nap alatt be is járható tankokkal – már ha egyszer sem süllyed el közben a Panzerkampfwagen –, szellemi értelemben akkor is egy világ választja el őket, csakúgy, mint a croissant-t és a virslibefőttet.
A szállingózó hópelyhek hamar hatalmukba kerítenek, arcomat pirosra fújta a hideg szél, kezeim átfagytak, elindulok hát az adventi vásár irányába, egy pohár forralt bortól remélve a megváltást. Gyorsan átsétálok a szivárvány zebrán, majd sietve intek le egy épp arra járó taxit. Az autóba beszállva az első, ami szemet szúr, a miniatűr, visszapillantóra akasztott török zászló. Hamar kiderül, hogy a sofőr nagy Erdoğan-rajongó, és pár mondattal később már azon kapom magam, hogy Louis Farrakhanról mesél, akit ő a nagytiszteletű jelzővel tüntet ki. A Nation of Islam zanzáját azonban egy váratlan esemény szakítja félbe, mikor is az egyik szűk utcában hirtelen se előre, se hátra szituációba kerülünk, minekutána az egyik szír srác random torkon szúrt egy öregasszonyt, és a rendőrök lezárták a környéket. Alkalmi idegenvezetőm, hallva a tényállást, kicsit megkönnyebbül – már azt hitte, valami rendkívüli történt. Így azonban nem jön zavarba, rutinosan kezeli a helyzetet, és azt mondja, jobban járok, ha inkább gyalogosan folytatom az utamat.
Innen már igazán nincs messze: az utca végén jobbra, majd a második sárga csillagos házat megkerülve már látszik a vásár! És valóban. Két perc alatt eljutok a csillagos házakhoz, ami élőben kicsit sokkoló élmény. Már nem az út rövidsége, hanem, hogy Berlinben megjelölik, mely házakban élnek zsidók. Olvastam ugyan róla, meg arról is, hogy már kipát sem mernek hordani, és amíg lehet, próbálják titkolni származásukat is, meg láttam sajtófotókat demonstrációkról, ahol a “végső megoldás” kifejezés szerepel angolul, de élőben azért kicsit más.
Az adventi vásár helyszínére érve egyből feltűnik, hogy az utca zajaitól eltekintve síri csend fogad. Először azt hittem, ez csak valamiféle vezeklés kíván lenni a Modern Talkingért, amivel régóta adós a német társadalom, de kiderül, hogy nem, egyszerűen csak takarékossági szempontok alapján döntöttek a néma karácsony mellett. Az inkább köztéri ravatalozóra, mintsem európai adventi vásárra emlékeztető jelenség még morbidabbá válik, amikor felcsendül az imám, vagy nem tudom pontosan, mi, de tény, hogy elég fura alternatívája ez a Last Christmasnek. (Valahogy úgy kell elképzelni, mint a lenti videóban)
Forralt bort legalább még kapni, szóval hagyjuk az ünnepi érzelgést, felmelegszem és haladjunk. Az első korty után kiderül, hogy felmelegedni ugyan van esély Berlinben, de nem a forralt bortól, az ugyanis ihatatlan, ráadásul időközben meg is éheztem. Gyorsan realizálom is magamban, hogy a németek maximum akkor találkoztak kulináris élménnyel, amikor megszálltak másokat, így viszonylag hamar feladom. Kompromisszumot kötök és az ónémet helyett az új nemzeti konyhára szavazok. Adana kebab és török tea, utóbbi legalább valóban finom.
Dolgom végeztével elindulok vissza a szállásomra. Ezúttal nem ülök taxiba, jólesik sétálni. Próbálom kerülni a forgalmas utcákat, így kevesebb esélyem van arra, hogy valami félkegyelmű, aki szabadságharcosra szívta magát, épp most hajtson a tömegbe. Majd a reptéren veszek valami szivárványos, Berlint ábrázoló szuvenírt, mára már elég volt a járkálásból. Próbálok optimista maradni, úgyis terveztem egy kiruccanást Isztambulba, betudom annak, hogy egy körön az is megvolt. Ekkor azonban lepkekönnyű optimizmusomat ólomsúlyú pesszimizmus tapossa el, amikor a hoteltől pár száz méterre egy “Heil Zelensky” feliratú grafitival találom szembe magam. Azonnal eszembe jut a sárga csillagos ház, meg a jude felirat a sarki bolt kirakatán.
A szállodai szobámban egyfolytában Nógrádi Gyuri bácsi mondatai ötlenek fel bennem: „Berlin Németország, Németország Európa!”
Hát, nem tudom, de az bizonyos, hogy nem sok nemzet mondhatja el magáról, hogy egy évszázad alatt kétszer is sikerült tönkretennie a kontinenst. Ráadásul a németek azzal is eldicsekedhetnek, hogy két különböző úton járva is képesek eljutni ugyanoda. Jobbról és balról is ismerik a járást. Ha elfogadjuk La Fontaine lopott sorait, miszerint minden út Rómába vezet, akkor fogadjuk el annak frissített, német verzióját is, miszerint: minden út Dachauba vezet.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS