Légy reakciós!

Az ünnepek alatt vagy az új év kezdetén minden ember hajlamos arra, hogy végiggondolja az elmúlt év sikereit, kudarcait, veszteségeit. Én sem vagyok ezzel másképp. Idei évem lényegi tanulsága egy tőmondatban összefoglalható: légy reakciós! Egy katolikus írótól, Georges Bernanostól származik az a bon mot: „Csak a halottak nem reagálnak többé.”

Eszerint reakciósnak lenni annyi, mint ÉLNI. De ne higgye senki, hogy ez könnyű feladat. Az ember teremtettségének ténye felelősséget tesz a vállunkra nemcsak magunkkal szemben, hanem azzal a közösséggel szemben is, amelynek tagjai vagyunk. A hit és a vallás ugyanis közügy, ugyanúgy, mint a res publica, a köz ügyei, vagyis a politika. Mindnyájunknak feladata van ezzel, reagálnunk kell a világ dolgaira, ha komolyan vesszük isteni küldetésünket.

Az igazodási pontokat azonban igyekeznek homályba borítani, elrejteni előlünk. A világ hangos azoktól, akik hamis értékekre hivatkozva, erőszakot téve a szabadság eredeti jelentésén véleménydiktatúrát építenek körénk. Nevetségessé kívánják tenni az örök értékeket azáltal, hogy relativizálják azokat. A mennyiségi szemléletet helyezik a minőség helyére. Azt hangoztatják, hogy a többség akarata mindig magasabb rendű a kisebbség igényeivel szemben, és miközben mi hajlandók vagyunk meghajolni a többség akarata előtt, hiszen elfogadjuk a demokrácia kereteit, ők alattomban a „jóemberkedés” gúnyáját magukra öltve kiválasztanak néhány elhanyagolható kisebbséget képviselő csoportot és elkezdenek harcolni az állítólagos jogfosztottságuk ellen.

Az önellentmondásukon nem illik fennakadni, a logikus érvelés nem az erősségük. Mára a többségi társadalom kíméletlen elnyomásáról beszélnek, ezzel arra kárhoztatnak bennünket, hogy bűntudatot érezzünk olyan dolgok miatt, amikhez semmi közünk. Ördögi kelepce, hiszen olyan gondolati rendszerbe tereltek minket, amelyben ők hozzák a játékszabályokat, mi idegenül mozgunk benne. Elhitették, hogy akkor lehetünk igazságosak és jók, ha elfogadjuk a „minden ember egyenlő” eszméjét. Már Orwell is lebuktatta őket, mégis hatékony az agymosás. Talán azért, mert olyan környezetet teremtettek, ahol lehetetlen vitatkozni, tradicionális érvekre hivatkozni, a „józan paraszti észre” hallgatni. Aki ezt teszi, egyből bélyegeket sütnek rá. Olyan bélyeget, amelytől irtózunk, amelytől kényelmetlenül érezzük magunkat, hiszen mi is elítéljük a gyűlöletet, a kirekesztést és minden olyan megkülönböztetést, amely nem az adott ember személyes tettei, hanem külső jegyek alapján ítélkezik. Kihasználták az eredendően bennünk élő jószándékot, a humánumra való feltétlen törekvésünket, és mi naivan besétáltunk a csapdájukba.

Itt az idő reakcióba lépni. Mondjuk ki nyugodt szívvel, hogy nem a mennyiség és nem az egyenlőség számít, hanem az időtlen és relativizálhatatlan értékek, vagyis a minőség. E két nézőpont kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, hiszen az érték soha nem lehet egyenlő az értéktelennel. A válaszukat persze ismerjük: hogy mi az érték, azt ők mondják meg. De ezzel nem kell foglalkoznunk. A keresztény Európa számára kétezer éves erkölcsi imperatívusz adja az iránytűt, amely változatlan, objektív és örök.

Ahhoz azonban, hogy reakciónk célt érjen, hogy hatni tudjunk és gátat szabjunk a formálódó őrületnek, először a saját taktikánkon kell változtatnunk. Az elmúlt évszázadokban a mai balliberális eszméket hirdetők előfutárai észrevétlenül építették ki sáncaikat, erődítményeiket, amelyeknek falai szinte bevehetetlennek tűnnek. Mára övék a kultúra, a média jelentős része és mindig is övék volt a pénzhatalom. Csurka István fogalmazta meg évtizedekkel ezelőtt, hogy ők soha nem választást akarnak nyerni, hanem a zsűri pozícióját akarják betölteni. De hát magát a zsűrit is ők találták ki! Elfoglalták az egyetemi katedrákat, megszállták a tudományos műhelyeket, magukénak tekintik a művészeteket, kisajátították azokat a területeket, ahonnan elérhető a tömegember.

A „zsűri”, vagyis a magukat hitelesnek és szakmainak kinevező emberek megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatással döntik el, ki számít tehetségesnek vagy jó szakembernek egy-egy területen. Ha nem vagy hajlandó beállni a sorba és elismerni a „döntnökök” fennhatóságát, számkivetett maradsz. Ideig-óráig talán még szóhoz jutsz, esetleg – ha elég számkivetettel hoz össze a sorsod – még alkotni és hatni is tudsz, de ez a kegyelmi állapot nem tarthat sokáig. A bukás elkerülhetetlen. Már csak azért is, mert arra is hajlamosak vagyunk, hogy magunk adjuk át nekik a helyet, magunk kérjük fel őket, hogy ítélkezzenek felettünk. Saját hóhéraink után kiáltunk, mint Pelikán elvtárs a Tanúban: „Dr. Kotász!”

Az elmúlt években bizakodó voltam, úgy éreztem, kiépülőben van egy új erőtér, amely helyszínt biztosít a globális nihilizmussal szembeszálló értelmiség számára az összefogásra, a hálózatosodásra. De a zsűri hangja túlharsog mindent, és a nemzetben gondolkodó konzervatív értelmiség többsége még mindig abban a hiszemben él, hogy ezeknek az önjelölt bíráknak kell megfelelniük. De talán ennél is nagyobb baj az, hogy átvettük a módszereiket. A liberális fősodornak sokáig sikerült fenntartania azt a látszatot, hogy náluk összpontosul a tehetség. Kritikátlanul ajnározták és felmagasztalták saját almuk kölkeit, intoleránsan és lenézően viselkedtek a kívülállókkal szemben, de mára már kiderült: a király meztelen. Ez óriási erkölcsi erőfölényt jelenthet a konzervatív oldal számára, de csak akkor, ha bátran felvállalja értékválasztását, és tetteinek erkölcsi mércéjét is ehhez igazítja. A kritizálhatatlanság, az uniformizált véleményáradat nem a mi utunk, hanem az övék. Ők azok, akik az embert állították Isten helyére, ők azok, akik relativizálták a keresztény erkölcsöt és a saját filozófiájukat ültették a megkérdőjelezhetetlen isteni igazság helyére. Mi tudjuk, hogy hibázunk, ahogy azt is tudjuk, hogy valóban sokszínűek vagyunk, de készen állunk az érdemi vitára és nyitottan fogadjuk az építő kritikát is. Hiszen enélkül még az irodalom is propagandává aljasul.

Kétségtelen, hogy a vezércikk, paradox logika folytán, amely azt hiszi, ha valamit letagadnak, akkor az nincs, úgy beszél, mintha itt semmi baj nem lenne, sőt mindaz, amit korrupcióról, immoralitásról, kapzsiságról, elvetemültségről beszélnek, az a gonosz ellenség koholmánya. Ha pedig az árnyalatokban van is itt-ott hiba, azt óvatosságból nem jó nyilvánosságra hozni, mert esetleg félreértik, sőt az a bizonyos gonosz ellenség felhasználhatja ellenünk. A vezércikk írója éppen úgy, mint a szedő, mint a korrektor, mint a rikkancs és az olvasó, tudja, hogy a cikkből semmi sem igaz. De azt is tudja, hogy az az illuzórikus eszme, amit hirdet s amivel a valóságot elrejti, mérhetetlenül veszélyes. Mert ha az ember elől a valóságot elrejtik, akkor elrejtik előle azt, ami éltében az egyetlen lényeges. Ha az ember nem él a valóságban, helyzete azonnal katasztrofálissá lesz. Elveszíti magát önmaga elől. Ez pszichológiai oldalról: az öncsalás, szociológiai oldalról: a világcsalás

– írta Hamvas Béla 1943-ban, a végveszély óráiban. Az ősök útja és az istenek útja című elmélkedése természetesen sem akkor, sem az elkövetkező fél évszázadban nem jelenhetett meg. Ma is kevesen olvassák, pedig intő szavait nagyon mélyen meg kellene szívlelnünk. Ha ez az elkeseredett segélykiáltás akkor eljutott volna azokhoz, akikhez szólt, talán felébresztette volna a szunnyadó lelkiismeretet, sokakat visszatéríthetett volna az istenek útjára. Talán még ma sem késő.

Hamvas Béla

Hamvas nem félt a kritika megfogalmazásától, mert tudta, hogy csak így szolgálhatja az igazságot, az emberiséget, csak így maradhat az igaz úton. Üzent kortársainak, az akkori írástudóknak is:

Képességeik voltak, tudásuk volt, lelkiismeretük volt. Türelmetlenek lettek. Elveszett az egész? Terméketlenül meg kell halni, egyetlen szó kiejtése nélkül? Feladták a karriert, a haladást, a vagyont, a tekintélyt, a befolyást, de mindenekelőtt a hitet, hogy lehet segíteni? Mit tegyünk? – akkor az egyik elkezdett egy kicsit hazudni. Nem sokat. Annyit, mint amennyi egyetlen kis daraszem. Egy kis állásért. Egy kis jövedelemért. Egy kis előmenetelért. No lám! Nem is volt olyan nehéz és milyen szép eredménye lett! Akkor még egy kicsit hazudott, de már olyant, mint egy babszem. Még egyet, mint egy szilvaszem. Nemsokára görögdinnye lett belőle. Elérte, amit akart, bejutott, kinevezték, előléptették, pénzt adtak. Egy kis árulásért. Igazán nem nagy dolog. De most jött a katasztrófa. Amikor e nemzedékből azok, akik elárulták az igazságot, elérték, amit akartak, jómódba jutottak, igazgatók lettek, alelnökök és a méltóságos cím közvetlen közelébe jutottak, akkor azt hitték, hogy elővehetik az egyelőre elrejtett Géniuszt és elkezdhetik mondani az igazat. Ebben tisztességesek voltak: – nem mondottak le róla egészen. Meg akarták mondani. Nem ugyan az egészet és egyszerre. Pozíciójuknak tartoztak vele, hogy ezt ne tegyék. Csak úgy részletre. A Géniusz azonban nem jött. Eltűnt. […] Elveszett az igazság, elveszett az eszme, a kritika tüze, bárosága, ereje. Véglegesen és visszavonhatatlanul és örökre elveszett.

Megrendítő mondatok! Az értelmiség legfőbb feladata, hogy mindig hű maradjon a géniuszhoz, szolgálja az igazságot tűzön-vízen át. Különben árulóvá válik, nemzete és az egész emberiség árulójává.

Nehéz és kiszámíthatatlan esztendő elé nézünk, háborúk és válságok sokasága jelzi, hogy kizökkent az idő, amit csak közös erővel és tiszta hittel állíthatunk helyre. Változtatnunk kell a világon, de először magunkban kell kezdeni a változást. Közhely, de igaz.

Az emberiség nagy kérdéseit csak az az ember tudja és fogja megoldani, aki felismerte, hogy a megoldást nem a reformokon kell kezdeni, hanem az emberen; nem a politikán, hanem a valláson; nem kívül és szociálisan, hanem belül az emberben; nem tömegesen, hanem mindenkinek külön

– mondja Hamvas is.

A negyvenes évek tragédiát hoztak számunkra, Hamvas érezte, látta a közelgő kataklizmát. Vajon ilyen végzetes pillanat előtt állunk ma is? Vajon még van lehetőség változtatni, megváltozni? Azt kívánom magunknak, hogy az előttünk álló év a kizökkent idő helyreállításáról szóljon, hogy megtaláljuk a közös hangot, ne féljünk az érdemi vitáktól és az építő kritikától! Ne forradalmárok akarjunk lenni, hanem öntudatos és bátor reakciósok!

Vezető kép: MTI Fotó: Varga György