Kádár János rendkívül változatos technikákkal igyekezett az autonóm értelmiséget felhasználni saját érdekei mentén. Politikájának éppúgy része volt a megfélemlítés és ellehetetlenítés, mint a megalázás és a megalkuvásra kényszerítés. Miközben a párthű kádereket középszerű képességeik ellenére minden fórumon futtatták, a valódi tehetségek sikerei mögött szívszorító tragédiák, lélekölő küzdelmek húzódtak. De a hatalom útja sem volt mindig mentes a kudarcoktól.
Az emigráns folyóirat, a Látóhatár ellen szervezett állambiztonsági akciók például igen vegyes eredményt hoztak Kádárék számára.
Nem „puha”, hanem „finomhangolt” diktatúra
Aczél György értelmiségkezelési technikáiról már múlt héten olvashattak. A kiszámíthatatlanság és az egzisztenciális bizonytalanság légkörének fenntartása jól használható fegyelmezési eszköz volt a nemzeti kohéziót jelentő írástudók kordában tartására. Az idők során természetesen változtak az eszközök: a hatalom pillanatnyi érdekei és stabilitása alapvetően határozta meg az aczéli kegygazdálkodás irányait és módszereit. A legfőbb cél mindig az volt, hogy a társadalom előtt tekintéllyel bíró személyeket fel tudják használni a rendszer legitimációja érdekében.
Ugyanez az elképzelés húzódott meg az emigrációba menekült és ott karriert építő honfitársainkhoz való viszonyulás mögött is. Míg Rákosi idején a bomlasztás, a lejáratás volt a legjellemzőbb irány, Kádár idővel ezen is változtatott. Rájöttek, hogy a magyar diaszpóra hasznot hozhat külpolitikai téren kormányzatának. Különösen azon magyarok megnyerésére koncentrált, akik fontos pozíciót töltöttek be akár a sajtóéletben, akár az üzleti világban, illetve azokra a művészekre, akiknek népszerűsége sokat hozhatott a „konyhára”.
Különösen izgalmas a Látóhatár című folyóirat szerkesztősége ellen végzett aknamunka, ugyanis a pártállam egészen a lap alapításától kezdve megpróbálta ellehetetleníteni a kiadását, majd később – mivel megakadályozni nem tudta azt – igyekezett az élére állni. Az 1950 novemberében, Zürichben útnak indult lap rövid időn belül az egyik legjelentősebb irodalmi és közéleti fórumává vált a kényszerű száműzetésben élő magyarságnak. A Magyarországon berendezkedő kommunista diktatúra szemében szálkának bizonyult a folyóirat, hiszen a nyugatra menekült fiatal írók és költők mellett – elsősorban számukra kívántak a szerkesztők megjelenési lehetőséget nyújtani – a „disszidens” politikusok is teret kaptak közéleti írásaikkal. Nem véletlen tehát, hogy a belügyi szervek a kezdetektől figyelemmel kísérték az újság szerkesztőségét; már kevéssel az első szám megjelenése után megpróbálkoztak azzal, hogy ellenőrzésük alá vonják a folyóiratot.
A sokszínű emigráció
Az 1945 utáni magyar emigrációnak három nagy hulláma volt, és mindhárom hullám képviselőinek szellemi irányzata, politikai gondolkodása és világnézete jelentősen különbözött egymástól. Míg közvetlenül a második világháború után nyugaton maradt, illetve oda távozott – elsősorban katonai – emigráció mereven elutasította az 1944 végén megkezdődött politikai változást, addig az 1947 és 1948 közötti menekültek eleinte bíztak a bekövetkező demokratikus fordulatban, sőt – csalódásuk ellenére – egyet tudtak érteni bizonyos intézkedésekkel. Nem meglepő tehát, hogy e két csoport nem igazán találta meg a közös hangot egymással, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hasonló politikai nézeteket képviselő emigránsok között is számtalan konfliktus és ellentét bontakozott ki az évek során. A sokszínűséget csak fokozta a harmadik hullám. Az 1956-os forradalom után közel kétszázezer magyar menekült lépte át a nyugati határt. Az ötvenhatos emigránsok rendkívül vegyes képet mutattak mind politikai, mind társadalmi szempontból; számukra a már meglévő szervezetek nem adtak megfelelő keretet működésükhöz, érdekeik megjelenítéséhez. Jelentősen megváltozott emiatt a magyar emigráció képe az ötvenes évek második felében, hiszen a frissen jöttek sok helyen átvették a működő szervezetek vezetését, vagy újakat hoztak létre helyettük.
München, 1959. szeptember 18. A Szabad Európa Rádió névtáblája a székháznak helyet adó épület bejáratában. Az amerikai kongresszus által a II. világháború után létrehozott, az elnyomott népek tájékoztatását szolgáló Szabad Európa Rádió 1951. október 6-án kezdte meg rendszeres magyar nyelvű adásait, a Szabad Magyarország hangja néven. MTI Fotó: Bojár Sándor
E rövid áttekintésből is látható, hogy a nyugati magyar emigráció történetét érdekellentétek és viszályok kísérték, amelyeknek létét folyamatosan igyekezett kihasználni a magyar állambiztonság. Egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy megakadályozza az egységes, szervezett emigráns tömb kialakulását. Legfőbb eszközük erre a vezető személyiségek lejáratása és az egymás közötti – amúgy is meglévő – ellentétek szítása volt.
Az ötvenes évek elején az ÁVH hírszerzéssel foglalkozó részlegén külön osztály feladata volt az emigráció körében végzett információgyűjtés. A hírszerzés vezetője, Farkas Vladimir szerint a klasszikus politikai hírszerzés a korlátozott külpolitikai szabadság miatt nem volt lehetséges, ellenben nagy hangsúlyt helyeztek az emigrációs központok megfigyelésére és az oda való beépülésre. Nem meglepő tehát, hogy a Szabad Európa Rádió (SZER) magyar osztályának megalakulása után a Münchenből sugárzó rádióadó a magyar hírszerzés egyik legfontosabb célpontjává vált. Az 1951. október 6-tól beindult egész napos műsor munkatársai között helyet kapott Vámos Imre is, aki a Látóhatár szerkesztőségében betöltött szerepe miatt fokozottan érdekes célpontja lett a magyar állambiztonságnak.
Előélet
Az érettségi előtt álló Vámos Imre 1945-ben belépett a Nemzeti Parasztpártba (NPP), amelynek képviselőjeként részt vett a földosztásokban. Az Üröm községben tapasztalt igazságtalanságok és visszaélések miatt panaszt tett Veres Péternél, aki az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökeként úgy döntött, újra kell osztani a község körüli termőföldeket. A földosztásból első körben hasznot szerző embereket nyilván magára haragította „okvetetlenkedésével”, így 1946. augusztus 19-én feljelentették izgatásért: a Nemzeti Parasztpárt képviselőjeként tartott kortesbeszédeit a kommunista párt helyi megbízottjai fasisztának és szélsőjobboldalinak bélyegezték. Letartóztatták, ügye népbíróság elé került. A parasztpárti bíró a tárgyalásig szabadlábra helyezte ugyan, de az egyre fenyegetőbb közéleti légkör miatt Vámos úgy döntött, emigrál. Hamarosan Svájcban telepedett le.
Kiszemelve
Svájc azokban az években az emigráns parasztpárti politikusok gyülekezőhelye volt, pedig az ország törvényei szerint a menekültek nem folytathattak politikai és újságírói tevékenységet. Szellemi vezetőjüket, Kovács Imrét követték Zürichbe, aki a semleges alpesi államban kezdte meg száműzetésbeli életét. Vámos Imre is abban a reményben érkezett a városba, hogy felveheti a kapcsolatot egykori párttársaival. Részt vett a kezdeti együttgondolkodásban, hogy miképpen alapítsák újra feloszlatott pártjukat. A Nemzeti Parasztpárt újraélesztése ugyan nem történt meg, de Vámos Imre és közeli barátai nem adták fel tenni akarásukat, világnézetük és a népi írók által megfogalmazott „harmadik utas” fejlődés képviseletét továbbra is legfontosabb feladatuknak tartották. Elhatározták tehát, hogy – a svájci tilalom ellenére – politikai és irodalmi folyóiratot indítanak útjára Látóhatár címmel, amelyen keresztül hitet és reményt tarthatnak mind az otthonmaradt, mind a hazájából elmenekült magyarságban.
Látóhatár
Az alapító tagok közül Vámos Imre és Borsos Sándor áldozta a legtöbb időt és munkát az első szám megjelenésére, hiszen a többieknek – Borbándi Gyula, Molnár József, Pap István, Gál Mihály – már sikerült munkát találniuk. Az 1950 novemberében megjelent újság szerkesztőjeként Vámos Imre neve volt feltüntetve, és a kölcsönös bizalom jegyében a későbbiekben is úgy alakult, hogy hivatalosan Vámos volt a lap legfontosabb embere.
Eleinte nem a Látóhatár kiadása miatt vált Vámos érdekessé az államvédelem számára, hanem kapcsolatai miatt. A jogászhallgatóként távozott fiú diploma hiányában és gyenge fizikumának köszönhetően nem volt igazán keresett a munkapiacon, de valamiből mégis meg kellett élnie. Kenyérkereset gyanánt kapcsolatot tartott fenn az 1949 nyarán megalakult Szabad Európa Bizottsággal, és honorárium ellenében információkat szolgáltatott nekik Magyarországról. A híreket hazai napilapokból, vidéki újságokból, az újonnan érkezett menekültek elbeszéléseiből szerezte.
Az ÁVH egy Csermely Pál nevű rezidenst állított rá, aki folyamatosan figyelemmel kísérte a fiatal értelmiségi tevékenységét. 1950 októberében Vámost felkereste a Szabad Európa Bizottság képviselője egy olyan felkéréssel, amely Rákosiék szemében vörös posztónak számított: állást ajánlottak neki a Münchenben induló Szabad Európa Rádiónál.
Még a műsorok sugárzása el sem kezdődött, de az ÁVH már szervezte a szerkesztőségen belüli kapcsolatainak a hálózatát. Vámosban felismerték, hogy rövidesen az emigráció körében jól ismert személyiség lesz, aki „fejlődőképes” politikai szempontból, ezért érdemes foglalkozni vele. Megállapították, hogy:
…családi vonatkozásban nem kötik olyan szoros kötelékek családtagjaihoz, amelyen keresztül megnyerhető lehet. […] Anyagiasság tekintetében Vámost nem nehéz megkörnyékezni. Szívesen fogadna anyagi támogatót, de ezen keresztül csak egészen súlyos kompromittáló formában lehetne eredményt elérni, mert elvi meggyőződésében eléggé szilárd.
Ezzel megindult a Vámos Imre körüli konkrét puhatolózás azzal a szándékkal, hogy saját céljaikra felhasználják. A következő évek a beszervezésére indított akciók sorozatos kudarcát hozták, amelyekről majd legközelebb olvashatnak.
Vezető kép: Budapest, 1960. április 3. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) első titkára ünnepi beszédet mond hazánk felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából a Magyar Állami Operaházban. MTI Fotó: Papp Jenő
Facebook
Twitter
YouTube
RSS