“A magyar ember jószívű, és megosztja amije van!”

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet évtizedek óta végez karitatív munkát az arra rászorulók körében. A menedékkérőknek is kiemelt fontosságú támogatást nyújtottak, amelyért Orbán Viktor miniszterelnök is köszönetet mondott. Humanitárius akciójukról a szervezet alapítóját és elnök-igazgatóját, Lehel László evangélikus lelkészt kérdeztük, aki többek között arról beszélt, hogyan kell megfontoltan segíteni, milyen különbségeket lát az útnak indult migránsok és az európai menekültek között és hogyan látja a folyamat jövőjét.

GASZNER VERONIKA – PESTISRÁCOK.HU

A segélyszervezet működése immáron közel negyed évszázados múltra tekint vissza. Az elmúlt évtizedekben rengeteg kihívással kellett szembenézniük, sokszor kellett otthonaikat elhagyni kényszerülő és háború elől menekülő embereket segíteniük. A most zajló migrációs válság mennyiben különbözik az elmúlt 24 évben tapasztaltaktól?

A szervezet megalakulásakor sorban követték egymást a megrázó történelmi események, kezdve a romániai forradalommal, amely önmagában is komoly kihívást jelentett számunkra, elsősorban logisztikai szempontból. Majd a délszláv háború során két menekülttábort is létesítettünk Nagyharsányban, ahol több száz fő folyamatos ellátását biztosítottuk éveken át. Ezek az események nagy kihívást jelentettek a segélyszervezetünk számára, mivel egy állandó működésre kellett berendezkednünk.  Tavaly a nagy balkáni árvizek következtében is több helyen dolgoztunk, elsősorban Boszniában. Akadt olyan árvízkárosult, aki meglátott bennünket és átölelte egyik munkatársunkat – az illető korábban a tábor lakója volt és emlékezett rá, hogy akkoriban is segítettünk neki. Szervezetünk másik fontos feladata a háborúban tönkrement házak, lakóhelyek helyreállítása is. Ez sok esetben úgy zajlik, hogy néhány lakórész helyreállítása után visszaköltöztetjük a családokat, akiknek tovább segítünk, amennyiben befogadnak más rászorulókat is. Ez lelkileg is erőt ad, hiszen ezek az emberek mindennapjukat azzal a várakozással töltötték, hogy egyszer majd visszatérhetnek hazájukba, otthonaikba. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki úgy döntött, végleg feladja korábbi életét és más országban telepedik le.

Nem megszokott menekültek

Ehhez képest a jelenlegi helyzet teljesen eltérő az eddigiektől. Korábban közel voltunk az eseményekhez, láttuk, hogy kik azok, akik a segítségünkre szorulnak, honnan érkeznek, sok esetben azt is tudtuk, hogy melyik utcában, házban éltek korábban és tisztában voltunk vele, hogy min mentek keresztül és miért kellett útnak indulniuk. Tehát volt közvetlen ismeretünk. Ez most teljesen hiányzik, ezért kijelenthetem, hogy bár szervezési oldalról kevésbé megpróbáló a mostani helyzet, emberileg igen nehéz megbirkózni egy ekkora migráns-áradattal. A többség ugyanis nem „megszokott” menekültként viselkedik, hiszen a háborús zónát elhagyva nem egy szomszédos és biztonságos országban keres menedéket. Sokszor nem tudjuk, hogy azok, akiket most megsegítünk valóban onnan jöttek-e, ahonnan mondják és nem egy török menekülttáborból indultak-e például útnak. Valahogy az egész másnak tűnik.

Az Ökumenikus Segélyszervezet a civil szerveztek közül elsőként nyújtott segítséget a menedékkérőknek. A képen Lehel László elnök-igazgató és Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök a nagyfai menekülttáborban rakodják le a segélyárut.

Újkori népvándorlás zajlik – állítja a kormány és számos elemző, valamint arról is több szó esik, hogy az útnak indulók egymást bátorítják, így duzzadt ilyen méretűvé ez a tömeges elvándorlás. Ön hogy látja, egy új hazakeresés zajlik, vagy valóban csak a háború elől menekülnek az emberek? Lehet reális esélye a hazatérésnek? 

Egyértelmű nem a válaszom. Akik elindultak mindent felszámoltak és végleg lezárták a visszatérésük lehetőségét. Ha valaki a hazatérést fontolgatja, akkor nem megy el Németországig. Ám a gazdasági jólét nagyon erős szívóhatással bír, így nincs semmi, amiért érdemes lenne visszatérni az indító országokba. Többektől hallom, hogy dolgozni akarnak, pénzt szeretnének keresni, amelyet aztán elküldenek a hozzátartozóknak így a családtagok követhetik őket a Nyugat-európai országok egyikébe. Sok helyen megfordultam életemben, például több hónapot töltöttem el Afganisztánban és azt kell mondanom, hogy az ott tapasztaltak alapján meg tudom érteni ezeket a célokat és elképzeléseket. Ezekben az országokban valóban hatalmas szegénység dúl, így egy nyugat-európai minimálbér az innen érkezők számára felfoghatatlan gazdagságot jelent. Van abban logika, hogy egy fiatal úgy dönt, inkább elmegy Európába, hogy ott lehessen belőle valaki. A jelenség azonban szabályozatlanná és tömegessé vált, így pedig már nem elfogadható. Ennyi embert nem lehet egyszerre befogadni, foglalkoztatni, biztosítani a megélhetésüket. Nem árt tudni, hogy a gazdag arab országokban, mint például a sokat emlegetett Szaúd-Arábiában csak munkavállalási engedéllyel léphetnének be a menekültek. A tömeges elvándorlással pedig sok eddigi lépés is feleslegesnek tűnik. A mi szervezetünk például rengeteg afganisztáni fejlesztésben vett részt: hűtőházakat, vizi erőműveket és más gazdasági fejlesztést eszközöltünk, amely így értelmét veszti. Mi értelme támogatni ezen országok talpra állítását, ha a másik oldalon tömeges elvándorlás zajlik?

A Nyugatnak nincs jó mintája az integrációra

Nagy kérdés a menekültek kvalifikáltsága is. Mihez kezdhet Németország egy írástudatlan és a saját anyanyelvét is nehezen beszélő fiatal afgán férfival? Számára milyen jövőt, kilátásokat tartogathat egy fejlett nyugati ország, melynek szociális ellátórendszerére mindenképpen nagy terheket ró majd ez a folyamat?

A látszattal ellentétben a nyugati társadalmaknak nincs jó mintája az integrációra. Több mint egy éve Berlin polgármestere úgy nyilatkozott, hogy a bevándorló gyerekek többsége anélkül kezdi meg az iskolát, hogy beszélné a német nyelvet, de feszültségeket okoz az is, hogy teljesen eltérőek a szokásaik és a higiéniás kultúrájuk is. A felnőtt társadalomnál is probléma, hogy az életformából adódóan nem sikerül beilleszkedniük, nem tudják felvenni a fejlett gazdaságok által diktált tempót. Emiatt akaratlanul is elindul egy gettósodási folyamat, erre jó példa Franciaország néhány kerülete. Az integráció hiánya ugyanakkor hatalmas terheket ró az érintett államokra, amelyet csak nehezít, hogy az első generációk mellett az utódok beilleszkedése nélkül nem lehet sikeres a folyamat. Viszont ha nincs sikeres integráció, az csak felhalmozza a gondokat, amelyek így bármelyik pillanatban robbanhatnak.

Budapest utcái, közterei kiürültek, a menekülttáborok azonban továbbra is túlterheltek. Ön mit tapasztalt az utóbbi hetekben?  

Azt kell mondanom, hogy túl vagyunk az első nagy rohamon, véget ért az első kritikus szakasz. Az ideiglenes befogadóállomások is fellélegezhettek egy kicsit.  Ugyanakkor látni kell, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Lesznek olyan országok, akik visszautasítják a hozzájuk érkezett menedékkérők egy részét, akik így visszatérnek Magyarországra. Ahogy eddig is, úgy akkor újból nagyobb szükség lesz majd ránk is. Ez főleg természetbeni hozzájárulást, pszichoszociális segítségnyújtást és tájékoztatást jelent. Nagyon jók a befogadóállomásokon szerzett tapasztalataink, szabadon mozoghattunk és mindenki bizalmat szavazott a munkatársainknak, bár igaz, hogy a szervezetet régebbről is ismerték. Nem volt olyan probléma, amit ne tudtunk volna megbeszélni vagy ne tudtunk volna megoldani.

Lehet számítani a magyarokra

Sokszor hallani főleg külföldről, hogy a magyarok kirekesztők, xenofóbok és tartanak a máshonnan érkezőktől. Ön hogy látja, mi magyarok mennyire vagyunk humanitáriusak, irgalmasak, mennyire segítünk a rászorulóknak?

Véleményem szerint a magyarok nagyon jószívűek és valós célokért minden rekordot képesek vagyunk megdönteni összefogásunkkal. Ezt tapasztalom, amikor közreadunk egy felhívást, vagy kezdeményezünk egy adománygyűjtést. Jól példázza, hogy a délszláv háború alatt is mindenkit befogadtunk, ahogy eddigi történelmünket is az önzetlenség és a segítő szándék jellemzi. Szerintem ezt a kérdést nem is szabad így feltenni, hanem ki kell jelenteni: a magyar ember jószívű és megosztja, amije van! Nekem, mint segélyszervezeti vezetőnek az a tapasztalata, hogy a magyarokra nagyon lehet számítani, mikor a szükség úgy kívánja.

Segélycsomagok osztása a vámosszabadi befogadó állomáson.

Ám azt is megértem, hogy jelen helyzetben sokakban kettős érzelem dúl. Nem szabad csak érzelmileg megközelíteni ezt a kérdést és azt mondani, hogy szegény emberek több napja úton vannak és nincs semmijük. Fontos segíteni, de egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen keretek között zajlik. Nem szabad azt feltételezni, hogy mindenkit és mindennemű kontroll nélkül be tudunk és be is kell, hogy fogadjunk, mert ez semmi jóra nem vezethet. Voltak olyan pillanatok, amikor azt kellett mondanom, hogy ez egy lehetetlen állapot, itt már normálisan ételt sem lehet osztani, mert akkora tömegről volt már szó.

Az elmúlt hónapokban sok civil önkéntes segítette a migránsokat és néhány új szervezet is formálódott ezalatt, amelyek immáron önállóan működnek. Vajon az általuk végzett munka mennyire szól valóban a humanitárius segítségnyújtásról, vagy elképzelhető, hogy egyelőre ismeretlen, de egyértelmű szándékok húzódnak a háttérben?

Úgy gondolom, mindenkiben felébredhet a segítségnyújtás szándéka, aki találkozik egy ilyen helyzettel. Abban sem kételkedem, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor civil szervezetek gyorsabban reagálnak, mint a többiek. De meg kell említeni, hogy a spontán szerveződések mögött sok esetben nincs meg a kellő szakmai tapasztalat. Az Ökumenikus Segélyszervezet az elején kijelentette, hogy nem akar a tranzitzónában segíteni, mert a meglévővel párhuzamos rendszert hozna létre. Márpedig rendelkezésre állnak a befogadóállomások, ahol megtalálható minden, amire a menekülteknek szüksége lehet. Ehhez képest több szervezet önhatalmúlag elhelyezkedett az ország különböző pontjain és attól a pillanattól kezdve, hogy a civil társadalom támogatást nyújtott nekik, a migránsoknak már eszükbe sem jutott elmenniük a törvényesen működtetett helyekre.

Hegyeshalom – napi több ezer ember ellátásában vesz részt az Ökumenikus Segélyszervezet, a tárgyi segélyek mellett pl. tolmácsolással, információnyújtással is. Önkéntesek, munkatársak körében Lévai Anikó jószolgálati nagykövet és Lehel László elnök-igazgató.

Természetes adakozás

Az a fajta aktivitás, amely kialakult például a Keleti pályaudvaron táplálhatta azt a döntést is, hogy a migránsok végül nem mentek el a táborokig, hiszen ha helyben maradnak, akkor is mindent megkapnak, amire szükségük lehet?

Igen, ez maradásra bírhatta őket és egyben legitimálta a szabálytalan tartózkodást is. Ezek kényes folyamatok, amelyekhez szakmai tapasztalat is szükséges. Ha ma kiosztok valamiből ezer darabot, akkor holnapra már ötezer fog kelleni, azután pedig tízezer és így tovább. A sor egyre hosszabb lesz, hiszen ingyen adom és ezzel egyben igényt is teremtek rá.

Sok afrikai ország is azzal küzd, hogy a segélyszervezeti támogatás komplett társadalmakat tart fenn és egy idő után már úgy szocializálódnak a segítségnyújtásban részesülő tömegek, hogy természetesnek veszik az adakozást. A segélyszervezeteknek éppen ezért nem szabad igényt teremtenie. Ahol segítünk, ott generálunk egy újabb segítségkérést és az a szervezet, amelyik ezt nem látja, hibát követ el. Mi magunk több ponton előkészített információs rendszerben magyaráztuk el az embereknek, mit és hogyan kell tenniük. Idővel lettek tolmácsaink, hangosbeszélőnk és más olyan eszközünk, amellyel bizalmat ébreszthettünk az emberekben, és amely segített meggyőzni őket arról, hogy fogadják el a jó megoldást és térjenek be a megfelelő létesítményekbe. Ilyen helyzetekben mindig van egy pont, ahol átbillenhetnek az események és kudarcba fulladhat minden tett és jó szándék, ez történt a Keleti pályaudvarnál is, amely aztán embertömegeket vonzott a lehetetlen körülmények közé. A nem megfelelően végzett szociális – és segélyezési munka nem segít, hanem csak tovább ront a helyzeten.

A segélyszervezet munkatársai a röszkei krízis ponton segítenek – élelmiszer, ruha, takaró, gyermekek számára csomagok….stb.

Sok példa enged arra is következni, hogy az arab országokban egészen más a gyermekek státusza, mint mondjuk Európában. A gyerek itt inkább eszköz, vagy funkció, erre utal az is, hogy összetűzéseknél élő pajzsként használják a kicsiket, máskor egymásnak adogatják őket, hogy így legyen helyük a vonaton. A gyerekek státuszukban hol helyezkednek el ebben a modernkori otthonkeresésben?

Igen, a gyerekek egy érdekrendszert szolgálnak, ugyanakkor ezek a gyerekek sok esetben önállóbbak is, illetve egészen más a viszonyrendszerük, mint európai társaiknak. Ezekben a társadalmakban nincsenek árván maradt gyerekek, hiszen ha meghalnak a szülők, a testvérek, rokonok magukhoz veszik őket. Fontos részei a társadalomnak, igaz, egy egészen más értékrend szabályai szerint. Tapasztalataink szerint sokszor vallják magukat fiatalabbnak, mint hogy valójában mennyi idősek. Azt is látjuk, hogy kapcsolatot tartanak az otthoniakkal a későbbi családegyesítés reményében. Furcsa látni azt is, hogy Magyarországról milyen gyorsan eltűnnek a gyerekek, mert mennek tovább akár maguktól is. Az megint más kérdés, hogy például hogy kerül teljesen egyedül Magyarországra egy kilenc éves gyerek, ahogy az a napokban megtörtént. Erre a kérdésre is keressük még a választ.

A címlapon Lehel László, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója látható

Fotó: magyaridok.hu